Fabien beleolvasó hármas

Tony Owen ezredes

Alig egy éve Owen (akkor még százados) volt az, aki éjjel, vaksötétben és szitáló esőben átrepült Franciaországba, hogy megmentse azt a négy RAF pilótát, akiket a francia ellenállók napok óta rejtegettek valahol. Nem volt kérdés, hogy a Gestapo hamarosan rájuk talál. A titkos rádióüzenetekben egyre sürgették a pilóták elszállítását, de köd volt és eső, repülni nem lehetett.
A hazafiak az addig  megszokott útvonalon már régen nem kísérhették őket. A tengerpart áthatolhatatlanul szoros őrizet alatt állt. A Gestapo, de a sok kollaboráns is nagy veszélyt jelentett. Az áthajózás akkoriban már alig jöhetett szóba!
Ekkor Owen engedélyt kért arra, hogy odamenjen értük. Úgy kapta meg, hogy tudatták vele, ha bajba kerül, nincs segítség! Csak magára számíthat! Owen annyit tudott, hogy Ville Forét mellett egy erdőben bújtatják őket. Egy bizonyos Camp Marquerre nevű terület az erdő közepén, ahová el kell jutnia. Csak lassú és jól manőverező gép jöhetett szóba, hisz’ tenyérnyi helyen kell majd leszállnia és utána rejtőzködni. Csak a Fairey Swordfish volt erre alkalmas. Megkapta hát az öreg gépet.
A francia maquisard-ok minden éjszaka, éjfélkor tüzet gyújtottak az erdő szélén és pontosan harminc percig égették azt, majd vízzel lelocsolták. Ennyi idő volt rá, hogy ne tűnjön fel a rendszeresen ugyanott égő tűz! Tonynak az erdőszéli rétre kellett érkeznie éjfélkor, és alig fél óra állt rendelkezésére a le és felszállás végrehajtásához.

A Hawkinge repülőbázisról indult. A Csatorna fölött sűrű köd gomolygott. A víz felett pár méterrel suhant, majd a francia part előtt kissé feljebb emelkedett. Reims felé tartott. A köd és a sötétség védte ugyan, de életveszélyt is jelentett. Az eső csak szemerkélt. Szinte semmit sem látott!
Tudta, hogy a német őrség már jelentette a francia területre berepülő gépet. Nem látták ugyan, de hallották! A térképen bejelölte azokat a pontokat, amelyek talán láthatóak lesznek. Tavakat, folyókat, hidakat. A víz csilloghat, kirajzolódik a sötétből a körvonala. Reims városa pedig veszélyes! Lőhetnek rá, így azt balról kell majd kikerülnie. Csak néhány kisebb azonosítási pontot látott, de ezek azt jelezték, hogy az irány jó!
Az első hiba azonban majdnem végzetes volt! Későn vette észre, hogy Soissons városka fölé csúszott! Ki akarta kerülni, de hamarabb ért oda, mint számította! Már nem volt mit tenni! Lentről észrevették és a Wehrmacht légvédelme azonnal lőni kezdett. A 15 mm-es Flak lövegek szerencsére a nagy magasságban érkező gépekre voltak beállítva, és csak a hang irányába lőttek, így a „szatyor” hamar kisiklott a halált osztogató csövek elől.
Soissons után Owen azonnal keletnek fordult. Pontosan tartania kellett a 083 fokos irányt. Így észrevétlenül suhanhat el Reims mellet. Legalább is remélte. Nagyon óvatosan kellett repülnie, mert a Reims északi szélén lévő Luftwaffe repülőteret igen erősen védték.
A maquik Brimont faluban is égettek egy jó nagy tüzet, hogy jelezzék Owennek az irányt. Fél tizenkettőkor vette észre a lángokat. Mélyre süllyedve húzott át a tűz felett, melyet a hazafiak azon nyomban el is oltottak. Már csak 50 mérföld volt hátra. Alig száz méter magasan repült és meresztgette a szemét, hogy valamit lásson. Néha fel-fel csillant egy kisebb vízfelület, de ez nem nagyon segítette őt. Abban bízott, hogy jó irányon repül és nem sodorja el valamerre a szél. Éjfél előtt öt perccel látta meg a tüzeket! Kétszer megnyomta a rádió hívógombját…
A partizánok vevőkészülékén két kattanás hallatszott. Megjött az angol! Ettől a pillanattól fogva felgyorsultak az esmények. Egy ember az elemlámpájának fénykévéjével körözve a leszálló irányt mutatta. Mások felkészültek a pilóták gyors beszállásának segítésére, néhányan pedig az erdő különböző részein őrködtek.
Owen a tüzek felé fordította a gép orrát. Látta a zseblámpa beteges fényét is, így csak egy feladata volt, épségben letenni a gépet a rét füvére, amit viszont nem látott! Közben a maquik eloltották a lángokat és Owen számára csak a kis lámpa derengése maradt! Nagyjából érezte, hogy mikor fog földet érni a futómű. Finoman maga felé húzta a botot, miközben alapjáratra vette le a gázt. Nagy zökkenéssel értek le a kerekek a vizes fűre. Az öreg Swordfish motorját leállítva gurult oda Owen az erdő szélére.

A francia ellenállók mindent előkészítettek. Amint megállt a gép, már tolták is be a fák közé. Owen megdöbbent. Azt hitte, hogy a srácok beugrálnak és már mehetnek is Anglia felé.
– Mi az istent csináltok? Indulnunk kéne! – mondta idegesen.
– Baj van komám! – válaszolt egy rekedtes hang. – Lehet, hogy kiböktek téged a káposztaevők! Tudnunk kell, hogy mi a nagy helyzet! A bajtársak már intézik, egyet se aggódj! – hallatszott a sötétből.

A hang nem volt sem ideges, sem nyugtalan. Inkább vidámnak hallatszott, és egészen tűrhetően beszélt angolul. Owen lemászott a földre. Odalépett a hang tulajdonosához. Alacsony, sasorrú, sovány kis ember állt ott. Különös, csillogó, huncut szemekkel nézett Owenre.
– Bastien vagyok, a góré! – vigyorgott. – Te pedig a „félnótás angol” vagy, ha meg nem sértelek! Mindenki csak így ismer téged itt a bozótban. Nyugodj meg, el fogtok röppenni innen biztonsággal, csak várnotok kell egy kicsit. A fiúk éppen némi ügykezelést végeznek a Gestapo káposztafogyasztóin! – nevetett a francia.
– Szia Góré Bastien! Tony Owen százados, a „féleszű pilóta” most nálad jelentkezik! – csapta össze a bokáját. – Akkor mi lesz?

– Most az lesz, hogy téged egy koma, a pici Pascal, odavisz a társaidhoz, mi pedig némi erdőt telepítünk erre a roncsra itt, hogy a pifkék ki ne szúrják. Könnyen lehet, hogy csak holnap éjjel indulhattok! – bizonytalankodott Bastien.
– Addigra otthon már hullának tekintenek! Úgy volt, hogy jövök és megyek! Ha ideérek, mert az nem volt egészen biztos, akkor bepakoljuk a haverokat és már tépek is haza! Hajnalra várnak! – pattogott Owen.
– Nyugi, Tony komám! – veregette Owen vállát a Góré. – Már elment a rádióüzenet odaátra. A pifkék most azon tanakodnak, hogy mit jelenthet a lehallgatott szöveg: A nagyanyó marad éjszakára…
– Akkor te velem jönni most – fontoskodott pici Pascal, aki egyébként a góré-Bastien öccse volt. Talán öt láb magas lehetett és csak a két fölső szemfoga volt meg. Ettől az arca egy nagy nyúléra hasonlított! Angolul alig tudott, de a mókás természete megnyugtató volt Owen számára.

Elindultak. Pascal és két állig felfegyverzett maqui közrefogta Owent és szapora léptekkel indultak előre a vaksötét erdőben. Owen minden pillanatban várta, hogy nekimegy egy fának, de a maquik pontosan ismerték az utat. Az út a Camp Marquerre rejtekhelyig fél óráig tartott. Néhány vasbetonból készült kis ház és néhány földalatti bunker. Ez volt az egész tábor az erdő közepén. Az első világháborúban építették a németek. Nem tudni miért, hiszen pár ház volt az egész.
– Ezért építette német! – világított meg egy beton valamit a lámpájával Pascal. Egy félkörívű, mély betongödör közepén tucatnyi rozsdás csavar állt ki a földből. – Itt állt! – mutatta.
– Mi állt itt? – kérdezte Owen.
– A Kövér Berta!
– Az meg ki? – pillogott Owen.
– Nem ki az! Mi az! Az volt egy nagy és hatalmas ágyú! Beleférni én a csövébe – lelkesedett Pascal. – Lőtte ki golyót egészen Verdunig!
Owen végre rájött, hogy Pascal a németek híres óriáslövegéről beszél. Ez a hatalmas ágyú óriási, 42 cm átmérőjű lövedéket volt képes 10 km távolságra kilőni. És az egyik itt állt ebben az erdőben huszonöt évvel ezelőtt!
– Vajon hová nem vet még el a sorsom engem? – sóhajtott Tony.

Owen ment volna tovább, de Pascal leintette. Kicsi, és kétes tisztaságú vászonzsákjából egy üveget vett elő. A másik két maqui felcsillanó szemmel kapta elő a bádogbögréjét! Pascal kihúzta a dugót, majd töltött az italból egy ujjnyit.
– Ez itt Calvados! Te iszol első, mert vagy vendég! Tik vártok! – mondta és érdeklődve figyelte Owen arcát. A pár kortynyi ital kellemesen melegítette. Jólesőn csettintet. Pascal arca felderült.
– Mondani, hogy jó! Apám főzte! – mosolygott, majd töltött a többieknek is. Magának nem. Inkább szertartásosan a szájához emelte az üveget, majd behunyt szemmel kortyolni kezdte. Ő volt most a legboldogabb ember az egész nyirkos, hideg, undorító erdőben…
A pici Pascal egy bunkerhez vezette Owent. Alig látszott a sötétben. A bejárata be volt omolva, de oldalról egy kis nyíláson át be lehetett kúszni. Odabenn füst volt és büdös. Kicsi, kókadozó tábortűz mellett ültek a lelőtt bombázógép pilótái és a lángokat bámulták. Valójában két pilóta, egy bombázótiszt és egy navigátor. A lövészeik meghaltak a gép robbanásakor.
Egyikük sem volt több 25 évesnél! Négy maqui is aludt mellettük valami ócska matracon. Owen arra számított, hogy a lelőtt gép személyzete kitörő örömmel fogadja majd őt. Azok viszont csak rápillantottak, majd üres tekintetük visszatért az alig pislákoló parázsra.
– Azért nem kellene ennyire örülnötök nekem, hiszen csak a seggeteket jöttem megmenteni! – sziszegte Owen. – Ráadásul, kockáztatom az enyémet is, pedig az igen fontos nekem! – próbálta felrázni a fásult katonákat.
A pici Pascal azonnal segíteni akart!
– Ők majdnem meghalni, tudod? Gestapo kereste pilótákat össze, meg vissza is, tudod? – okvetetlenkedett. – Majd lesznek jobban. Adok nekik kicsi Calvados, tudod? Megrázogatta az üveget, melynek az alján lötyögött valamennyi ital. – Merde! Pas plus!* – dünnyögte Pascal.

Némi vívódás után, elővette a második üveget is. Savanyú ábrázattal töltött a bádogpoharakba. Mintha a fogát húzták volna! Valamelyiket a kettő közül… Ezt az üveg Calvát ugyanis saját fogyasztásra szánta! De tudta, hogy annak a tíz kiló almának a leve életet adó nedűvé változott, és most életeket menthet meg! Pascal édesapja párolta, majd kis tölgyfahordókban érlelte három éven át, hogy a fiainak adja és most angolok isszák! Pascal papa nem nagyon örült volna ennek, ha tudta volna…
– Bonne santé! – emelte az üvegét az angolok felé. – Remélni, hogy haza értek tik! – sóhajtott a pici Pascal és meghúzta a féltve őrzött italát.
Mindenki ivott. Ettől kissé jobb lett a hangulat. Pascal a keze fejével megtörölte a száját.
– Én mondani nektek, hogy orvosság ez! – büszkélkedett.
Élvezte, hogy ő most a csapat első embere…
Owen kinézett a bunker tetején lévő nyíláson. Már pirkadt. Az eső elállt, az ég ólmos szürke volt. Úgy gondolta, ma már biztosan nem tudnak elindulni.
– Meg kell várni az estét – gondolta. – Nagyon hosszú idő! És ha megtalálnak a németek?
Owen tisztában volt azzal, hogy háború van és ő katona. Ergo, meg is halhat, bár ő nem tervezte be ezt a változatot. Úgy gondolta, hogy 90 évesen egy hordó tetejéről fog beleesni egy kád barna sörbe. Ilyen szép véget szánt magának, ezért el is hessegette a fekete gondolatokat!
Hirtelen rádöbben, hogy éhes! A terv szerint már otthon kéne lenniük és sonkás tojást falniuk! Semmi ennivalót nem hozott magával. Még vizet se!
– Hé, petit Pascal! Tudsz szerezni valami kaját? – rikkantotta Owen.
A következő pillanatban az összes maqui és Pascal is rávetették magukat, és a szájába gyömködték a szutykos kezüket!
– Elhallgatol te! Kussolni! Akarod, hogy halni meg itt mindenki? Gestapónak van nagy füle! – vicsorgott a két szemfogával a kisember.
Owen felállt, leporolta magát és sértődötten, de halkan zsörtölődött.
– Jól van na! Azt hittem, hogy a pifkék sokkal messzebb vannak. Nem mondtátok, hogy itt alszanak a kertek alatt!
Owen meg volt győződve, hogy a partizánok biztonságos búvóhelyeket használnak. Úgy tűnt, még sincs teljesen így…

Pascal elővette az elemózsiás zsákot. Egy régi faajtót fektetett rá egy hordóra asztal gyanánt. Erre terített. Két bagett került elő a zsákból, egy nagy darab, kocka alakú Maroiles sajt és valami füstölt hús. Pascal a görbe késével akkurátus mozdulatokkal, osztotta szét az élelmet. Mindenkinek ugyanannyi jutott kenyérből, sajtból, húsból! A partizánok és az angol repülőtisztek tökéletesen egyenlőek voltak itt az erdő mélyén…

Owen tudta, hogy a hazafiak nagyon nehezen jutnak ételhez. A lakosság már alig merészel élelmiszert adni nekik, mert azonnali főbelövés jár érte, ha a Gestapo megtudja. És megtudja, mert mindig, mindenütt akadt egy valaki, aki némi baksisért, vagy csak félelmében elárulta őket. Owen külön hálát érzett Pascal gesztusáért! Az ebéd megkoronázásaként előkerült egy üveg vörösbor is! Az egyik, Jean nevű maqui tette az asztalra. Finom, kissé fanyar bor volt. Úgy érezték, hogy minden cseppje vérré vált bennük…
Owen úgy gondolta, most már mindenképp szóra bírja a tiszteket. Végül is értük kockáztatja az életét! Mivel rangban egyik sem volt feljebb mint ő, nem kellett udvariaskodnia.
– Na, mi a pálya, uraim? – állt meg előttük zsebre vágott kézzel Owen. Mindehhez elővette azt a szemtelen vigyorát is, ami megannyi kocsmai verekedés kiváltója volt!
– Allen Seavers százados – bökött a sapkája széléhez a gép kapitánya. – Én miattam kerültünk ide! Miattam haltak meg a cimborák, és miattam halsz meg te is, ha ránk találnak a fritzek! Az én hibám minden, minden!
– Ugyan már Al! Nem úgy van az! Háború van, és ott előfordul néha, hogy kilövik alólad a sámlit! Élsz, a haverok is élnek, a lövész cimboráitok meg már Szent Péter kocsmájában vedelik a „Mennybéli Barna Sört” és nekem elhihetitek, jobban érzik magukat, mint mi most! Én azért jöttem, hogy hazarepítselek titeket! Az talán nem gond, hogy erre a nemes célra csak egy öreg Swordfisht adtak! Ezt nem sajnálják majd annyira, ha a nácik mégis leszednek bennünket az égről! – vigyorgott Owen.

A tisztek döbbenten összenéztek. Nem akarták elhinni, hogy négy ember kimenekítésére egy ócska, kétüléses gépet küldenek! A fásultságuk viszont kezdett fölengedni! Owen érezte, hogy jó helyre ütött! Most kell teljesen felrázni ezt a bandát, mert akkor ők is akarják a sikeres hazajutást! Úgy minden sokkal könnyebb lesz.
– Azt mondod, hogy egy tetves „szatyorral” viszel haza négyünket? Illetve ötünket? – kérdezte hitetlenkedve Seavers.
– Úgy ám! De ki van ez találva! Az lesz, hogy én vezetek elől ugyebár, a hátsó ülésből kidobtuk a géppuskát, ott elfér a két legvékonyabb gyerek. A két dagadt pedig a gép két oldalán a szárnytőre hasal. A srácok otthon felkötöztek oda egy-egy nagy és erős halászhálót. Abba kapaszkodtok majd. De nem fogtok leesni, mert öveket is tettek rá otthon a fiúk! – vázolta vidáman a helyzetet.
– Döbbenet! A szárnyon kucorgunk hazáig? – rémüldözött a navigátor. – És hogyan bír el ötünket az a fűrész? Hisz’ saját magát is alig vonszolja!
– Nyugi, nincs itt probléma egy szál se! Ez már a 750 lóerős motorral szerelt gép. Nincs teletankolva se, éppen annyi van benne, ami hazáig elég! – nyugtatta Owen a gyereket.

A bombázó pilótái természetesen értették, hogy a gép kényes súlypontja miatt kell a szárnyon hasalniuk, de a kivitelezés mikéntje aggasztotta őket.
– Az a lényeg, hogy fel tudjunk szállni! – szónokolt Owen. – Ott fennt meg már csak megleszünk valahogy. Csak itt el ne kapjanak ezek a tetvek!

Délután távoli fegyverropogás hallatszott. Az angolok talpra ugrottak, de pici Pascal nyugalomra intette őket.
– Nem izgulni, csak a bajtársak pusztítanak! – így mondta. – Ők lőni a fritzet, hogy ne jöjjenek erre!
A bunkerban lévők nem tudták, hogy a maquisardok egy kis csapata magára húzta a németeket. Felrobbantották egy teherautójukat, és gépfegyvertűzzel is megajándékozták őket. Ezután menekülni kezdtek déli irányba. A németek persze utánuk eredtek, és így egyre távolodtak Owenék rejtekétől. Értették a dolgukat a fiúk…

Esteledett, amikor megérkezett Bastien, a csapat parancsnoka. Fáradtnak és idegesnek tűnt. A bunker előtt ordítozott valakivel, majd földhöz vágta a sapkáját.
– Szia Góré! – lépett hozzá Owen. – Mi van? Mit vétett a sapkád?
– Az van, hogy este indulhattok! A Gestapo sejti, hogy valami történt, de egyenlőre nem tud semmi biztosat! A komáim most elhúzták őket délnek, de a pifkék rá fognak jönni, hogy átverés. Akkor viszont azonnal errefelé fognak kutakodni! Jó lenne, ha erre minél később kerülne sor! – sorolta indulatosan az aggodalmait Bastien.
– Mikor indulunk? – kérdezte Owen.
– Amint besötétedett. Egy óra múlva megyünk a gépedhez. Két emberem már szedi le róla az ágakat.

A pilóták összeszedték a kis motyójukat, elköszöntek a bunkernél maradó partizánoktól, majd kicsi Pascallal az élen elindultak. Még nem volt sötét, de világos sem. Owen és Bastien zárták a sort. Most több, mint fél óráig tartott az út. Bastien rendelte el a kitérőt, hogy a nyomok sokasága összezavarja a németeket.
Az öreg repülő már az ágaktól megtisztítva állt a fák között. Annyit még lehett látni lámpa nélkül, hogy Owen ellenőrizhesse a fontosabb dolgokat. Megmozgatta a csűrőlapokat, a légcsavar tollánál fogva átforgatta néhányszor a motort, hogy megtörje benne a dermedt olajat. Allen Seavers mindkét oldalon megrángatta a szárnytőre rögzített, erős kötélből font hálót, amibe kapaszkodva kell majd repülniük a társával. Kissé megnyugodott, úgy látszott!

– Induláshoz! –  adta ki a parancsot Bastien. Mindenki megfogta valahol a gépet és segített kitolni az erdő szélére. Seavers parancsnok a jobb szárnyra, John Kerrich másodpilóta a bal szárnyra hasalt. Pascal jó erősen hozzá szíjazta őket a hálóhoz, úgy, hogy azért mozogni tudjanak.
– A fejedet ne nagyon emelgesd, mert megsül! – tanácsolta Bastien, amikor látta, hogy a motor izzó kipufogógáza a szárnyon hasalók feje fölött alig két lábnyira süvít majd el!
A gyógyszeres dobozból elővett egy marék vattát és a hasalók fülébe tömködte. Tudta, hogy enélkül biztosan megsüketülnének, mire hazaérnek…
A bombázótiszt és a navigátor volt a két vékony emberke. Ők ketten begyömöszölték egymást a második ülésbe. Hogy becsatolták-e magukat, azt Owen nem tudta, de valószínűleg nem, mert két embert nem ér át az öv.
– Köszönünk mindent! – kiabált le Owen az üléséből Bastien, Pascal és a többi hazafi felé.
– Nincs mit! Csak ne haljatok meg útközben – hallatszott Bastien rekedtes hangja.
– Hé, Góré komám. Jövök neked egyel! – nevetett Owen.
Bastien felemelt kézzel, mosolyogva nyugtázta, majd intett az öccsének.
– Tiszta! – jelezte Kicsi Pascal, hogy senki nincs a légcsavar közelében.

Owen kinyitotta az üzemanyag csapját, benyomta a mágneseket és indított. Az új Bristol Pegazus motor alig másfél fordulat után beindult. Rettenetes dörgése beterítette a csendes erdőszélet. A felszálláshoz a kenőolajnak el kell érnie legalább a 122 °F (50°C) hőmérsékletet. Muszáj volt! Mindenki aggodalommal figyelte a környéket!
Végre a hőmérő mutatója elérte a zöld sáv szélét! Tony Owen lassan előretolta a gázkart. A gép gurulni kezdett, ekkor teljesen rányomta a gázt. Ebben a pillanatban a ragyogóan fényes telihold előbújt a felhők közül! A motor üvöltött, az „öreg szatyor” pattogva gyorsult a füvön.
Ekkor csapódott be az első lövedék! Az erdő széléről torkolattüzek sokasága villogott. Owen lassan maga felé húzta a botkormányt, a gép lassan felemelkedett a rétről. Hátranézett és látta, hogy Bastien csapata irgalmatlan géppuskatűzzel válaszol a németek támadására! Ez megnyugtatta kissé. A következő pillanatban éles csattanásokat hallott és égett olajszagot kezdett érezni! Újabb lövedékek vágódtak a gép testébe!
– A kurva életbe! Megláttak! Nyomd neki Tony! Nyomd! – üvöltötte a háta mögött a navigátor. – Nem akarok itt megdögleni!
A túlterhelt gép lassan emelkedett. A hold a gép bal oldalánál világított, a németek viszont a jobb oldalon voltak az erdő szélén. A repülőgép pontosan a holdtányér közepén repült! Mint egy kivilágított céltáblán! A fritzeknek csak célozniuk kellett rá!
Owen azonnal jobbra döntötte az öreg fűrészt. Ezzel kikerült a közvetlen fényből, de így viszont rossz irányba repült. Alig hétszáz láb magasan voltak csak. A felhők aljáig még vagy ezerötszáz lábnyit kell emelkedni. Sikerül-e bejutni a felhőkbe? Owen aggódott. Az elmúlt néhány percben azonban nem érte újabb találat a gépet.
A felhők alját súrolták már, amikor újabb fordulóval Tony a hazafelé vezető irányra fordította a gépet! Belemerültek a jótékonyan takaró párába.
Itt nem volt sötét, mert a telihold által megvilágított felhők mélyén ezüstös derengés fogadta őket. Owen ellenőrizte a műszereket, majd hátranézett. A mögötte lévő ülésben sápadtan kucorogtak a fiúk. A navigátor gyerek, valami Johny, feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy „megvagyunk”. Kinézett balra, a szárnytőre kötözött pilótára. Látta, hogy John Kerrich, a bombázógép másodpilótája erősen kapaszkodik és a bal kezével a sapkáját szorítja a fejére! Owen elvigyorodott.
– Nagyon kellhet neki az a sapka. Inkább kapaszkodna a másikkal is…
Újabb irány ellenőrzés után kihajolt jobbra, hogy megnézze, Seavers százados is meg van-e. Ott volt. Furcsa tartásban feküdt, a karjait ide-oda lóbálta a szél! Owen gyomra összeszorult! Irgalmatlan tempóban turkálni kezdett a fülkében a lámpája után! Az ülése mögött megtalálta. Félve kapcsolta be. Rávilágított a kapitányra. Seavers zubbonya vöröslött a vértől!
– Kurva rohadt nácik! – üvöltötte Owen – Mocskos, büdös gennyek!
Hátranézett és látta, hogy a két kucorgó is a kapitányt nézi. Sápadt arccal ültek! Owen fejében rohantak a gondolatok! Tudta, hogy most nem szabad eszetlenül cselekedni. Első pillanatban arra gondolt, hogy vissza kéne fordulni Bastienékhez, de ezt azonnal el is vetette. Ha a kapitány még él, akkor otthon meggyógyítják, ha nem, akkor inkább az itt lévőkért kell aggódnia. Haza kell érni, minden áron!

Előkotorta a térképet. Az óráján még az erdőszélen beállította az indulásuk pontos idejét, így most kiszámíthatta a helyzetüket. Úgy számolt, hogy Étreux mellett repülnek. Még több, mint egy óra hazáig! A sebességmérő pontosan százhúsz csomót mutatott.
– Nem is rossz ilyen terhelés mellett! – gondolta Owen.
Húsz perc múlva újra ellenőrizte a számításait. Mivel szél nem fújt, valószínű, hogy nem sodródott el dél felé, de északi irányba sem, mert arra meg túl közel volt a belga határ. Ott aztán hemzsegnek a németek! Furának tartotta, hogy a földről nem lőnek rájuk. Ha nem is látszik egy gép, azért a hang irányába megereszthetnének egy sorozatot! Nem baj, jó ez így!
Miközben ezen gondolkodott, máris robbanások szaggatták körülöttük a levegőt! Owen lekapta a gázt, majd a motort is leállította! Nem tudta, hogy honnan lőnek, de 10 foknyit délnek fordította a gép orrát. Leállított motorral siklott a felhőben. Még nem látják, de ha kibukkannak a felhő alján, a hold fényében kiválóan fognak látszani! Mit tegyen? Száguldoztak a gondolatok a fejében!
Úgy döntött, ha meglátják, akkor egészen a talaj közelébe süllyed, majd pár méterrel felette száguldva próbálja meg elérni a tengert. Ha nem, akkor vissza emelkedik a felhőbe. Újabb lövések nem jöttek. A német légvédelem várta, hogy meghallja a gép hangját, vagy megláthassa a sziluettjét! A szárnyak süvítésén kívül más zajt nem keltettek. Ezt odalenn nem hallhatják!
A gép kibukott a felhőből! Lent sötét volt. A derengésben Owen meglátta a kígyószerűen kanyargó Canale de Somme ezüstösen csillogó vizét! Jóval közelebb voltak a tengerhez, mint számította! Az egyik kanyarban megismerte Corbie város templomát, amely a párizsi Notre Dame hasonmása volt. Azonnal korrigálta az irányt észak-nyugat felé, hogy elkerülje Amiens veszedelmes légvédelmi ütegeit! Még mindig álló motorral siklottak. Szerencsére, a felhők most a holdat takarták el önzetlenül. Owen hálás volt ezért az égieknek…

Százötven láb magasságban indította be a motort. Amienst észak felől kerülte ki, majd újra a Somme medre fölé navigált. Már „csak” Abbeville volt veszedelmes. A városka déli oldalánál kerülte ki a légvédelmet, bár itt néhány géppuskákból tüzeltek rájuk, de ettől nem voltak komoly veszélyben. Végre megpillantotta, amit annyira várt! Cayeux magányos, piros-fehérre festett világítótornyát. Az, hogy nem működött, egyáltalán nem zavarta Owent. Az ismét előbújt hold erős fényében tökéletesen látszott a torony sziluettje! Az égett olajszag viszont egyre erősebb lett!
Owen a torony mellett dübörgött el. A nácik irgalmatlan gépágyútüze már nem izgatta. Hamarosan otthon lesznek! Egy ideig nyugatnak repült a Csatorna felett, majd észak felé kanyarodott. Néhány perc múlva meglátta Folkestone kikötői mólójának világítótornyát. Ekkor megragadta a rádió mikrofonját és belerikkantott: – Nagyanyó a toronynak! Még három perc!

Pár perc múlva a Hawkinge bázis kifutópályáján gurult. A hangár előtt állította le a füstölgő motort. Leugrott az üléséből a földre és a kapitányhoz rohant. Seavers százados élt! Sok vért vesztett, de élt! A bázis orvosa és két szanitéc azonnal az oltalmába vette. A másik „fészeklakó” Kerrich is kihámozta magát a hálóból és a „kucorgók” is ott álltak Owen mellett.
– Köszönjük Tony! – mondta Kerrich, majd megölelte.
A többiek szótlanul rázták a kezét, veregették a vállát.
– Nincs mit, urak! Persze, némi sört azért elfogadok ám a kedves kocsmámban! Csak azt kell fizetnetek, amit én szerényen elfogyasztok! Szentigaz, hogy az nem kevés! – vigyorgott Owen. – Holnap este találkozó a Siskin’s pubban! És most bocsássatok meg egy pillanatra!

Odalépett a gépéhez, melynek motorjából az égett olaj bűze áradt. A motor két találatot kapott, de volt golyószaggatta lyuk a szárnyakon, a farokrésznél több is, és repeszek nyomai látszottak mindenütt. Owen megveregette a Swordfish viharvert, olajos oldalát.
– Köszönöm öreglány! Mától kezdve, az a görény aki Téged „vén szatyornak” nevez, az a begipszelt kezével fogja törölgetni a vérző orrát! – suttogta a repülőnek, majd ősi pilóta szokás szerint – a jószerencse megőrzésének érdekében – szorosan a futómű mellé állt és jóízűen levizelte a sáros kerekét…