Fabien beleolvasó kettes
Kurt lassan és óvatosan kanyarodott be a kastély parkjának közepén álló díszes, hivalkodó és indokolatlanul hatalmas kapun, melynek kovácsoltvas szárnyai tárva voltak. Kleisky őrnagy már vagy egy órája elaludt a Mercédesz puha hátsó ülésén. Kurt észrevette, hogy gazdája elszenderült ezért különös figyelemmel vezetett. Került minden gödröt, repedést az úton. Már régen besötétedett. A kocsi reflektorának fénye rést hasított a hideg feketeségben.
Kurt azon gondolkodott, vajon kik várják majd az őrnagy urat? A cselédség biztosan, de Otto von Kleisky ott áll-e majd az ajtóban? Persze, hogy ott áll, hisz’ a fia nemzeti hős lett! A konyhán már biztosan nagy a sürgés-forgás!
– Hejj, ünnep lesz ez a pár nap! – gondolta.
Boldog volt! Végre hazaértek! Lassan gördült rá a felhajtóra és megállt a díszes bejárat előtt. Csalódott volt. Az remélte, hogy a személyzet felsorakozva várja majd az őrnagy urat. A valóság viszont az, hogy senki sem áll itt, mi több, sötét az egész ház! Csak a kapu fölött égett egy lámpa! Óvatosan kinyitotta az ajtót és kiszállt, de Kleisky azonnal kinyitotta a szemét.
– Megjöttünk? – dörzsölgette a szemét.
– Jelentem, meg! Talán korábban érkeztünk, ezért nem sorakozott fel a személyzet a fogadására! – próbálta mentegetni a helyzetet Kurt.
– Te ilyen naív vagy Kurt, vagy vak lennél? – kérdezte az őrnagy. – Nem vagyok én itthon esemény. Csak egy epizód. Talán! Na kopogj be!
Kurt megemelte a ménkű nehéz, öntöttvasból készült sasfejet és nekicsapta a kapunak. A szörnyű döngésre nem jött válasz, de benn felgyulladt némi fény. Végtelennek tűnő percek múlva kulcsok csörögtek, majd lassan kinyílt a kapu. Egy szürke arcú, gyulladtszemű, hetven évesnek tűnő öreg inas állt ott és nézett rájuk hunyorogva. Kurt és a gazdája még sohasem látták!
– Jó estét őrnagy úr! Az édesapja már várja Önt! – hajolt meg az inas.
Furcsán és lassan beszélt. Kleisky azonnal felismerte az egykori agyvérzés tüneteit. Nagyapja mozgott és beszélt így. Az egyetlen ember volt a Kleisky familiában, aki igazán és önzetlenül szerette őt.
– Maga meg kicsoda? És hol van Johannes? Kurt, mit tudsz te erről? – kérdezte dühösen az őrnagy.
Kurt semmit sem tudott. Két napja indult el itthonról Berlinbe, de akkor még Johannes volt az inas.
– Johannes urat a tisztelt gróf úr bejegyeztette önkéntesnek. Tegnap bevonult – mondta lassan az inas.
– És hol van a személyzet? Hol vannak a lovászok, a kertész, az intéző? Olyan a ház, mint egy kripta! – kérdezte éles hangon Kleisky.
– A gróf úr őket is bejegyeztette. Itt van még Ilse asszony, a szakácsnő, és talán a két szobalány. Ők nem biztos… – mondta lassan az inas.
– És a maga neve?
– Maximilian, szolgálatára az őrnagy úrnak – szuszogott az öreg.
Az őrnagy arcán lévő düh nem enyhült. Megkerülte az inast és elindult fel a széles márványlépcsőn az emeletre. Kurt gyorsan felkapta a csomagokat és loholt utána. Azt hitte, hogy a szobájába megy, de az őrnagy a szalon irányába tartott. Kurt megállt. Tudta, hogy oda nem kell követnie a gazdáját. Benyitott az Ulrich szobájába és elkezdte kipakolni a csomagokat.
Kleisky határozott léptekkel haladt a szalon felé. Tudta, hogy mi vár rá. Tudta, hogy nagy önuralomra lesz szüksége, hogy apjával ne legyen komoly összetűzése. Viszonyuk régebben sem volt rózsás, de mostanra már a végletekig megromlott.
– Önuralom a legfontosabb – gondolta. – Vigyáznom kell, hogy ne sértsem vérig, hiszen ez az utolsó alkalom, hogy élve láthat!
A márványpadlón fekvő sötétzöld szőnyeg elnyelte a léptei zaját. A falakon függő festményekről szigorúan néztek rá a Kleisky-família ősei. Megállt a hatalmas ajtó előtt. A szalonból halk zene hallatszott. Megismerte. Apja egyik kedves darabja, a Götterdämmerung* szólt a rádióból. Wagner egyik olyan műve, amit Ulrich ki nem állhatott. Igaz, a ciklus többi darabját sem. Csak azt a zenét szerette, amit az Isar-parti kocsmákban hallott. A harmonika hangját, azt nagyon szerette. A müncheni cimborák rekedt éneklését, a repülős növendékek sörnótáit…
…1938-ban Münchenben, hadnagyi rangban avatták repülőtisztté. Aznap reggel, borotválkozás közben hallotta a rádióban, hogy a nagyhatalmak aláírták az úgynevezett Müncheni Szerződést. Alig pár hónapja, tavasszal a Harmadik Birodalomhoz csatolták Ausztriát. Ulrich tudta, hogy hamarosan háború lesz! Elkerülhetetlen. Az apja, és a nép örömmámorban úszott, amikor a Wehrmacht bevonult Bécsbe! Egyedül az édesanyja könnyezte meg az eseményt! A szülőföldjét siratta!
Még csak most lett pilóta, és máris harcolnia kell? Jó lenne még élni egy kicsit! Nem akarta elhinni, hogy csak ennyi volt az egész…
Kopogott. Bentről semmi nesz nem hallatszott, ezért benyitott a szalonba. Apja a nagy bársony karosszékében ült a kandalló előtt, és oldalra dőlt fejjel aludt. Az ölében lévő takaró félig a földre csúszott. Hideg volt. A tűz már alig pislákolt, csak egy kevés parázs vörös izzása adott némi fényt. Ulrich a kandallóba dobott két nagy fahasábot, melyek azonnal lángra kaptak és rőt fénnyel színezték be a szalont. A takarót felemelte és ráterítette apja lábára. Ulrich most nem azt a nyugalmazott tábornokot látta, akit mindenki tisztelt és akitől annyian féltek. Egy beteg, vézna, szánalomra méltó öregember aludt a székben!
Leült a szemben lévő kanapéra. Öt éve nem járt itt. A szalon kisebbnek és kopottabbnak látszott, mint ahogy az emlékeiben élt. A nehéz függönyök régóta nem lehettek elhúzva, vékony por lepte a sötét színű anyagot. A bátyjával, Dietrichel a legjobban itt szerettek üldögélni. Hallgatni a felnőttek beszélgetéseit, nézegetni a tábornokok csillogó kitüntetéseit, inni Ilse finom forró kakaóját. Senki sem tudott olyat készíteni. Még a Mama sem!
Amikor szegény Mama beteg lett, itt a kandalló előtt varrogatott. Néha, megállt a tű a kezében és kis félmosollyal az ajkán, elmerengett. Látszott, hogy ilyenkor messze, Tirolban jár! Dietrich sokat nyaggata, hogy mondja el mire gondol, de Mama csak sejtelmesen mosolygott.
Amikor megjelentek a házban férje szeretett nácijai, SS tisztek, Gestapo tábornokok, vagy Göring marsall és az undok neje, Emmy Sonnemann, akkor mindig kedvesen elbeszélgetett velük, majd egy kulturált, finom kis mondattal vérig sértette őket. Kivétel nélkül! Ulrich látta, hogy a bátyja ilyenkor vérvörös lesz! Ő imádta azt a csürhét! 16 éves sem volt és már tiszti iskolás lett. Az apja vére volt ő, az utolsó cseppig! Katona akart lenni, sokra akarta vinni…
Apja felemelte a fejét. Hunyorogva nézett Ulrichra. Tétova mozdulattal megigazította házikabátját és a szemüvegét. Nehezen szólalt meg.
– Hát itt vagy! – monda rekedt hangon. – Nem gondoltam, hogy öt év után még eljössz! A Hazának most volna igazán szüksége rád! Vagy tévednék?
– Búcsúzni jöttem apám – mondta Ulrich, miközben igyekezett közömbös hangszínt használni. – A szövetségesek hamarosan átkelnek a Csatornán és elárasztják a nyugati partot. Mindent megteszünk, hogy a vereség a lehető legkésőbb következzen be! Én, és még sok ezren, meghalunk majd. Feleslegesen…
– Micsodaaa! – hördült fel az apja. – Öt perce sem vagy itthon és máris nekem támadsz! Azt merészeled mondani, hogy a hős német nép elveszti a háborút! Amikor a csodafegyverek hamarosan bevetésre kerülnek? Kételkedni merészelsz a Führer szavában? Az én házamban?! – üvöltötte rekedten.
– Igen – monda halkan. – Visszavonhatatlan tény. Ez a háború már elveszett! Biztos lehetsz benne!
– Mondd, hogy merészelted átvenni a kitüntetést? Hogy merészeltél Hitler elé állni? Átkozott kishitű! – fuldokolt az apja.
Remegve kereste a zsebében lévő inhalálót. Végre megtalálta, a szájába vette és mélyeket szippantott belőle. Ettől jobban lett, és mintha kissé lehiggadt volna, de az arca szürke maradt.
– Isteni szerencse, hogy a bátyád ezt már nem érhette meg. Ezt a szégyent! Ő soha nem hagyta volna cserben a hazáját! – szuszogta.
Ulrich tekintete elborult.
– Na, végre a kedvenc témájánál vagyunk! – gondolta. – Előbb jutott ide, mint vártam. Még egy órája sem vagyok itthon! Gondoltam, előbb még anyám és rémtettei kerülnek elő! Mindegy! Utoljára vagyok itt! Azt mondhat, ami jólesik. Az elveimből azonban nem engedek. Az ő kedvéért sem!
– Háború van, és én híven szolgálom a hazát! – folytatta. – Katona vagyok, de nem vagyok hülye! Göring marsall kilószám tűzködheti a mellemre a kitüntetéseket, elég sört ivott meg érte ebben a házban, és Hitler is hiába rázogatja a kezem, veregeti a vállam, az én érzelmeim nem változnak! Én nem Hitler, és nem Göring kedvéért harcolok! Csak, és kizárólag a hazámért! Ha már egy elmebeteg miatt az biztosan elveszik is! – mondta emelt, de remegő hangon Ulrich.
Otto von Kleisky hamuszín arccal ült a székében. Tudta, hogy Ulrich komolyan beszél. A legnagyobb reménysége, Dietrich fia halála után abban bízott, hogy a család utolsó férfi tagja, Ulrich lesz az, aki a Fatherland iránti feltétlen elkötelezettségnek továbbvivője, gondozója, méltó utóda lesz, akire nyugodtan hagyhatja rá a Kleisky nevet. De úgy látta, ez a fia az anyja rebellis osztrák vérét örökölte. Semmi tiszteletet sem tanúsít a Führer és a Haza iránt! Úgy érezte, ez a fia elárulta azzal, hogy nem tiszteli őt, sem az ősi porosz hagyományokat és értékeket.
– Hermann kitüntetett téged. Ő nem tesz soha olyat, amit ne gondolna át! Ezért nyilván jogos a neked adott vaskereszt. De vajon tud-e arról, hogy miként vélekedsz a Führerről és szent háborúnkról?
– Nem tudom apám. Lehet. De bármit is tud, mert az ő imádott Gestapója mindenki után szaglászik, én akkor is repülőtiszt, vadászpilóta vagyok. Száznégy légi győzelmemmel a legjobbak egyike! Nem vagyok, és nem is leszek áruló! Ezt ő is, te is tudod! De, engedelmeddel, én a saját véleményem és érzelmeim szerint élek! Legbelül érzem, tudom, hogy nem élem meg a háború végét! Lesz még egy hősi halott fiad! Akkor majd büszke lehetsz rám! De akkor már nem kell tartanod attól, hogy a francba küldöm el valamelyik főnáci barátodat az összes rohadt plecsnijével együtt!
Az öreg tábornok nem válaszolt. Szürke arcán nem látszottak az érzelmei. A karosszék melletti asztalkáról gyógyszeres üveget vett elő és néhány szem pirulát öntött remegő tenyerébe. Megpróbált vizet tölteni a poharába, de nem sikerült. Ulrich felállt, hogy töltsön de apja egy kézmozdulattal elhárította. Csengetett az inasnak.
– Kleisky őrnagy távozik – mondta halkan.
Az inas kitárta az ajtót. Ulrich az ajtóból visszanézett az apjára, majd határozott léptekkel elindult a szobája felé.
Kiváló, szórakoztató, elgondolkodtató! Ami különösen meglepett, hogy a helyszínekre rákerestem a neten, és mindet megtaláltam. A Crown és Anchor fogadót is!