Fabien beleolvasó egyes

– Harvey százados jelentkezem! – szólt a telefonba Dag. A hallgatóban csak sercegés hallatszott és valami távoli, elmosódott beszéd féle. Dag várt egy percig majd letette a kagylót.
– Majd hívnak, ha olyan sürgős – gondolta. Kihúzta a kopott íróasztal fiókját és elővette az eddig eredményesen dugdosott szivarjait. Jimtől, egy amerikai szerelőtől vette, aki mindenfé­lével üzletelt a bázisokon. Kicsi, alig arasznyi szivarok voltak. Jim megesküdött rá, hogy kubai. Nyolc dollárt kért érte! Dag még soha nem szívott igazi kubai szivart, így nem tudta eldönteni, hogy ez a Jimmy gyerek átverte-e. 12 darab volt a dobozban. Az egész bázis erre vadászott! Hátha elkunyerálhatnak egy szálat!
De bombabiztos helye volt annak a szivarnak! Az egészségügyi szekrényben Dag talált egy piros dobozt. Lapostetűk irtására szolgáló por volt benne. Időnként nagy szükség volt rá a bázison! A büdös port kiöntötte és ebbe került bele a pakli! Nem is találta meg senki! Továbbra is a förtelmes Woodbines és a Player’s Gold Flake cigarettájukat szívhatták…

Kivett egyet a dobozból. Megropogtatta, sodorgatta, ahogy azt a westernfilmekben látta. Megszagolta és kellően büdösnek találta. Nem tudta eldönteni, hogy ez most a szivar vagy a tetűirtó szaga. Rágyújtott. A dohány kékes füstje betöltötte a nyirkos szobát. Lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Ebbe a csöppnyi békébe csörrent bele ismét a telefon.
– Douglas Harvey százados jelentkezem!
– Na, végre! – üvöltött egy hang a vonal másik végén. – Százados, maga az ügyeletes nem? Akkor mi a bús francért nem veszi fel azt a rohadt kagylót? Leigh-Mallory beszélek! – dühöngött a telefonáló.
– Te jó ég! Az öreg Traff! – Dag háta borsódzni kezdett.
A hívó nem volt akárki! Sir Trafford Leigh-Mallory marsall a Szövetséges Expedíciós Légierő (AEAF) parancsnoka! Egy Isten! Az egyik szervezője az Inváziónak, amelyről már oly’ régóta suttogtak itt a bázison!
– Bocsánatot kérek, sir! – nyögte Dag. – Nem működik tökéletesen a telefonunk! – magyarázkodott.
– Köpök rá fiam! Ott van az a nyavalyás Pete gyerek? Adja nekem, de azonnal! – türelmetlenkedett a főparancsnok.

A „Pete gyerek” Peter Mayers ezredes, a bázis parancsnoka volt. Természetesen ő is Ashfordba ment, mint a többi főtiszt. Dagnak azt mondta, ha netán keresnék, találjon ki valami hihetőt. Arra nem számított, hogy egy „nagyfejű” érdeklődik majd!
– Sir, kötelességem közölni, hogy Mayers ezredes úr egy rendkívül fontos, a bázis számára halaszthatatlan ügyben Ashfordba távozott! – rögtönzött Dag.
– Jaaa, az mindjárt más! A Bögyös Bessy valóban előbbre való mindennél! Az tényleg fontos és halaszthatatlan! Fontosabb a hazánál is! – dühöngött Leigh-Mallory. – Most azonnal küldjön fiam egy futárt a Man of Kent fogadóba. Így lehet, hogy nem találja meg, mert arrafelé csak Négycsöcsűként ismerik! A Middle Row-on van. Pete biztos, hogy ott lesz! Két óra múlva, huszonnégy óra – nulla nulla perckor újra hívom és Pete megemlegeti, ha nem lesz a telefonnál! – mondta egy kissé nyugodtabban, majd lecsapta a kagylót.
Dag a körletet tárcsázta. Hosszú, végtelennek tűnő csengetés után a szolgálatos katona vette fel.
– Scott tizedes jelentkezik – sóhajtott valaki a telefonba.
– Mi van Dave? Alszotok, vagy már mindenki berúgott? Azonnal küldj ide valakit aki elrohan a Főnökért! Baj van! – mondta Dag emelt hangon.
Ez hatott. Alig telt el három perc és megállt egy dzsip a torony előtt. Kivágódott az ajtó és Scott tizedes esett be rajta.
– Százados úr, Scott tizedes jelentkezik! – lihegte.
Dave Scott egy nagydarab, vörös hajú és vörös bajuszú szeplős fiú volt. Az őrszázad mókamestere és üzletembere. Mindennel kereskedett, amit csak meg tudott szerezni. És bármit megtudott! Egyedül kubai szivart nem, ezért ácsingózott ő is annyira Dag paklijára! Most, hogy meglátta a százados kezében a füstölgő szivart, elernyedt.
– Hé Dag… de isteni az illata! Nem adnád… – nyöszörgött.
– Nem! – dörögte Harvey.
– Akkor csak egy szálacskát, adok érte két fontot! Vagy inkább négy dollárt? – alkudozott.
– Nem! Ahogy az a Jimmy mondaná, uff! – zárta le a vitát Dag Harvey.
A tizedes csalódott képét látva ingerült lett.
– Szolgálatban vagy nem? Mit seftelsz itt, he? Akarod, hogy parancsot adjak, vagy elég ha megkérlek? Most rögtön besüvítesz Ashfordba, megkeresed a Man of Kent fogadót és visszahozod onnan a főnököt! – mondta keményebb hangon.
Scott tizedes hátra lökte a sapkáját és elvigyorodott.
– Heeejjj! Csak nem a Négycsöcsűben hál a főnök? Ha ezt a srácoknak elmondom…
– Akkor Mayers letépi a fejedet! Indulás tizedes! – adta ki határozottan a parancsot Dag.
– Igen is százados úr! – csapta össze a bokáját a tizedes. – Egy óra múlva itt leszünk! Csak tíz mérföld!
– Ajánlom is! Ha időben ideérsz, kaphatsz egy szálat…– mondta Harvey, de abban a szent minutumban meg is bánta az elhamarkodott jutalmazást!
Egy másodperc múlva már csak a csikorgó gumikkal távozó dzsip hangját hallotta! Scott tövig nyomott gázzal száguldott Ashford felé…

Dag visszaült az öreg karosszékbe, hogy a szivar maradékát végre nyugalomban szívhassa el. Ismét csend volt. Teát és egy csepp rumot töltött egy fémbögrébe és élvezettel kortyolgatta. Gondolatai újra visszatértek a rendes kerékvágásba. Arra gondolt, vajon meddig tarthat még ez a piszkos, véres háború. Alig egy hónapja települtek át ide Apuldram repülőteréről, mert oda egy lengyel és cseh pilótákból álló Spitfire ezred költözött. Dag nagyon sajnálta, imádott ott lenni! Már törzsvendég volt a Crown & Anchor fogadóban és saját ladikja is volt Chichester kikötőjében. A bevetések közötti pihenőidejében kievezett a sekély, iszapos holtágba és vörös márnára horgászott! A városka a béke szigete volt számára.
Chichesterben ismerte meg Katet. A közeli RAF bázisokról is ebbe a városba jártak be enni, inni a pilóták, így az alig két mérföldre lévő Westhampnet, és a tíz mérföldre fekvő Tangmere repülőtérről is.
Egy őszi napon Dag éppen egy másik kedves pubjában, a The Nags Head-ben üldögélt, amikor a vékony, sápadt lány belépett az ajtón egy csúnya vénkisasszony társaságában. A pub összes vendége, pilóták, szerelők, őrkatonák felpillantottak a sörükből, egy másodperc alatt szemrevételezték az érkezőket, majd visszatértek jelen életük egyetlen biztos pontjához a barna sörhöz. A lány szemernyi érdeklődést sem keltett bennük. Dag viszont nem tudta a szemét levenni róla! Valami megmagyarázhatatlan, gyomorszorító érzés járta át. Mintha ezer éve ismerte volna!

A két nő a szomszéd asztalhoz ült le. Pirítóst, tojást rendeltek és pótkávét. Volt valódi kávé is, mégis ezt kérték. Sokkal olcsóbb volt. Amíg vártak a megrendelt pirítósukra, halkan beszélgettek. A lánynak kedves, selymes hangja volt, amely sehogyan sem volt összhangban szürke alkatával. Nem volt szép lány, de csúnya sem ellentétben a szipirtyóval, akivel jött. Sápadt és kissé szeplős arca, zöldesbarna szeme, egyszerű, kissé kopottas ruhája az egész lényét szürkévé tette. Szalmaszínű haját egy csontból készült fésű fogta össze.
– Mintha szándékosan lenne ilyen! – gondolta Dag.
Sörének kortyolgatásával leplezte, hogy hallgatózott. Valami örökségről volt szó. A szipirtyó neve Clare volt, a lányé Kate. Ezt hamar kihámozta a beszélgetésből. Clare folyamatosan tárgyakat sorolt, melyekre feltétlen igényt tart. A papírján strigulákat húzgált. Kate ellenben szinte csak egy mondatot ismételgetett: úgy legyen, ahogy neked jó! Nekem nem kell semmi!

A lány lassan és keveset evett. A kávéjába sem tett cukrot, amikor meglátta, hogy az kockánként két pennybe kerül. Amikor elfogyasztották szerény ebédjüket Clare közölte, hogy elmegy megigazítani a sminkjét. Erre a szomszéd asztalnál felröhögött egy ausztrál őrmester!
– Az imént én is megigazítottam a sminkemet! Kétszer kellett lehúzni, hogy lemenjen! – vigyorgott a fogatlan szájával.
Az asztalánál ülő haverjai hangos tetszésnyilvánítása közepette Clare rezzenéstelen arccal elvonult a toalett felé. Az őrmester most Kate felé fordult.
– A kisasszonykának esetleg nem kell pössenteni egyet? Segíthetek is, ha muszáj! Na! Mi van? Csak nem néz le egy szegény ausztrált? – mondta nyájas hangon, de a szemében már részeg düh lángolt.
Kate elfehéredett és maga elé meredve nézte az abroszt. Ekkor Dag felállt és zsebrevágott kézzel a részeg banda asztalához lépett. A The Nags Head vendégei azonnal letették a kanalukat, és érdeklődéssel figyelték az eseményeket.
– Na, mi a pálya koma? Iszol egy kis langyos tejet és azonnal úriemberré válsz tőle? – kérdezte Harvey nagy nyugalommal.
Az ausztrál feje vörös lett. Felállt és a társai is felpattantak a helyükről. Az őrmester azonnal ütött! Dag azonban Észak-Londonban, a Haringey kerületben, finom urak közt nőtt fel. Ott mindennaposak voltak a késelések, verekedések és a mostanihoz hasonló esetek. Most is pontosan az történt, amire számított. Így aztán az ütés elől elhajolva úgy vágta gyomorszájon a nagypofájút, hogy az azonnal lement a hajópadló tisztaságát megszemlélni. Három barátja közül az egyik megpróbált kést rántani, de addigra már a fülébe nyomódott Dag coltjának a csöve.
– Ne ugrálj haver, mert még megijedek és akkor ez itten elsül – mondta nyugodt hangon. – Inkább fogd ezt a barmot és menjetek haza szundikálni, és ne felejtsetek el fogat mosni sem!
A többiek meg sem próbáltak ellenkezni. Felnyalábolták az őrmestert és kitámogatták a pubból. Odakinn viszont a közös, brit-amerikai katonai rendészet emberei bilincselték meg őket hirtelen! A vendéglős hívta ide az MP-t, mert nem akarta romokban látni a pubját. A vendégek elismeréssel nyugtázták Dag mutatványát.
– Szép volt gyerek! – kiabálták.
Harvey megfordult. Kate ott állt előtte.
– Nagyon köszönöm – mondta halkan.
– Nem tesz semmit. Most azonban jöjjön gyorsan, ha nem akar maga is az MP kényes kérdéseire válaszolni! – karon fogta Katet és a konyha felé vezette. A hátsó kijáraton át jutottak ki egy udvarra, és onnan a New Park road biztonságos forgatagába. Itt már nem kellett tartaniuk a Military Police-tól. Lassan sétálva vegyültek el az utca nyüzsgésében. Észre sem vették, hogy Claire-t ottfelejtették a kocsmában…