Már nagyon régóta tudom, hogy különös az Élet. De nem csak különös, hanem cinikus is. Hosszú életem során sokszor tört borsot az orrom alá, és kéjesen, vigyorogva nézte, ahogy szenvedtem tőle. Ilyen ő. Az Élet…
Mint most is… Itt ülök az erkélyén annak az ócska háznak, amelyhez csak, és kizárólag rossz emlékek fűznek. Itt nőttem fel az öcsémmel, aki szerint csak egyetlen embernek nem kéne a földön élni. Nekem…
A ház ma is olyan, mint amikor gyerek voltam. Villa Dorado a neve. A tengerparton áll, Amalfi kikötőjében, a Via Lungomare dei Cavalieri végén. A városka, ami a szülőhelyem volt, és hamarosan a nyughelyem is lesz, sokak szerint a világ legszebb helye. Talán azért, mert csak a szemükkel látják…

Üldögélek a teraszon, és az utcán lévő embereket bámulom. Mostanában ez a szórakozásom. A ház előtt nagy betonozott terület áll. Itt van a Smeraldino étterem, de a hajókhoz is az itt álló pénztárnál lehet jegyet venni. Egy család áll a teraszom alatt és fojtott hangon veszekszik. Biztosan külföldi turisták, mert az olasz családot öt utcával odébb is hallanánk, ha vitatkoznának. Ha veszekednének, az Nápolyig szólna…
Nem értem a szavukat, de látom a testbeszédjüket. Az étterem mellett álló kagylóárustól akarnak valamit a gyerekek, de az anya nem szeretné. Két fiú, úgy hat és négy évesek lehetnek. A kisebbik üvöltve, toporzékolva bőgni kezd. Ekkor az anyjuk odamegy a kagylóárushoz, és vesz egy nagy tengeri csigát. Egyet…
Odaadja a kicsinek, aki boldogan vigyorog. Nézem a nagyobbik fiú szemét. Kifutott már a könnye, de rejti, takarja, mert nem akarja, hogy az anyja feldühödjön! Jaj, jaj! Mennyire megértem őt! Ő a „nagy fiú”. Neki minek tengeri csiga…
Ekkor már az én szívem is összeszorult, és megrohantak az emlékek. Pedig semmit sem akartam ennél kevésbé…  

Huszonnégy évesen mentem el innen. Menekültem, ha úgy tetszik. A családom, amit nekem juttatott a Teremtő, nem volt a világ legjobb családja. Az öcsém puszta léte volt csa­ládunk minden­napjainak a meghatározója.
Eleinte minden rendben volt köztünk. Ő feküdt a kiságyában, a napot pedig bőgéssel és alvással töltötte. Anyám ilyenkor néha még játszott ve­lem, bár úgy érezte, hogy ezzel értékes időt vesz el a ta­karítástól, vagy a szomszédokat lehen­gerlő történet­meséléstől.

Vágytam arra, hogy az anyám jobban sze­res­sen. Úgy ahogyan a szomszédban lakó kis bará­tomat szerette a mamája. Marco szobájában a villanyvasutat nyúz­tuk amikor hazaérkezett Lucia néni. Csokit és sósperecet adott nekünk, majd forró kakaót. Marco az ölébe bújt és Lucia néni hosszan simogatta, becézgette…
Délután rohantam haza, hogy én is kapjak csokit, sós­perecet és si­mo­ga­tást. Otthon viszont anyám – öcsém­mel az ölében – kö­zölte, elege van abból, hogy mindig rajta akarok „lógni” (ezt a szót használta), neki erre nincs sem ideje, sem ide­ge! Miközben ezeket a szavakat zúdította rám, ugyan­azok­kal a mozdulatokkal simogatta öcsémet, mint Lucia néni a fiát…

Teltek az évek, öcsém is iskolás lett. Nem jöttünk ki egymással, ez tény. Az otthoni közös játékaink szinte mindig rosszul végződtek. Emlé­keim­ben tisztán élnek ezek a pillanatok. Általában a padlón ját­szottunk. Elővettem a kis buszomat és tologat­tam. Mindig a nagyszekrénytől haladtam az ablak felé. Ez volt a képzeletbeli útvonala az igazi 8-as busz­nak, amely a Minoriták-házától ment a Szent Helén kórházig. Nino sanda tekintettel követte utamat szuper-hiper távirányítós dömperével a kezében. Várt egy da­rabig, majd odaállt a rozoga buszom elé és rá­mu­ta­tott.
– Akarom! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Tessék – sóhajtottam, majd átadtam vágyai tárgyát, és nyúltam a dömperje felé.
Nino reakciója azonban telje­sen más volt, mint amire józan gyerekésszel szá­mítani le­hetett. Elrántotta a dömpert és a buszomat is!
– Enyém! – mondta konok tekintettel.
Ekkor már vib­rált a levegő, de én még türelmesen elballagtam má­sik nagy kedvencemért, a fából készült repülőgépért, amely élethű mása volt a háború alatt épült híres Dc-3-as Dakota szál­lí­tógépeknek. Ezt már nem a földön gurí­tottam. Hogy nézett volna ki egy repcsi, amely nem re­pül! A kis géppel a kezemben motorberregést utánozva körbe­brum­mogtam a szobát. Két percig. Ismét felhar­sant az „enyééééém!” üvöltés.
– Egy frászt! – mondtam azzal a hangsúllyal, ahogyan nagyapámtól hallottam nagyanyám követeléseire vá­la­szolni.
Tovább pöfögtem volna, de már hallatszott is az a visító, üvöltő bőgés, amire csak Nino volt képes ezen a föl­dön. Persze anyám, berontva a konyhából, a másod­perc törtrésze alatt átlátta, hogy miről van itt szó. Kitép­te ke­zemből a repcsimet, és a tesóm kezébe nyom­ta.
– Ő a kisebb! – mondta, és úgy érezte, ezzel máris igaz­ságot szolgáltatott.

Ezek a jelenetek mindennaposak voltak. Ele­inte iszo­­nyúan fájt az igazságtalansága, hiszen meg sem kér­dezte, (igaz nem is érdekelte), hogy mi is történt va­lójá­ban, és soha, de soha nem tudtam elmondani az igazamat…
Egy gye­rek igazságérzete viszont kiváló, és mindent meg is ­tesz an­nak érdekében, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ezért aztán, ha Nino elszedte a játékaimat, pár süvöltő po­fonnal billentettem helyre lelki egyen­súlyomat. En­nek per­sze a tripláját kaptam vissza anyám­tól, de kit érde­kelt az már akkor! Megtanultam, hogy egyedül vagyok a vi­lágban, még akkor is, ha ez kívülről nem látszik!
Azóta eltelt 50 év. Miközben írom ezeket a so­rokat újra látom a kis buszt, a repcsit, és hallom Nino vérfagyasztó üvöl­tését: enyééééém! Nyár van, 30 fok meleg, de jeges ve­rí­­ték fut le a hátamon!

A karácsony és más ünnepek hatéves korom után nekem nem már jelentettek semmit. Nem ok nélkül. Erre például tökéletesen emlékszem. 1960 decemberében közeledett Babbo Natale, azaz a Télapó, aki Karácsonykor hozza az ajándékokat. Reméltem, hogy nem Strega Buffana a boszorkány jön, aki a seprűjén közlekedik és a jóknak mindenféle finomságot, a rosszaknak pedig szenet visz.
Ninoval együtt akasztottuk a kandalló mellé a haris­nyánkat, és nagy izgalommal tárgyaltuk, hogy vajon meg­érdemeltünk-e valami ajándékot. Este, vacsora után a hatalmas mesekönyvemben nézegettem a képeket, amikor anyám éles hangjára figyeltem föl. Nem tettem vol­na máskor, hiszen egész nap így beszélt, de amit mondott az mellbe vert.
– Megvetted azt a pár vackot, amit mondtam? – kér­dezte apámtól.
– Nem. Örültem, hogy hazaértem. Nagyon fáradt va­gyok. Azt gondoltam, te elmentél a játékboltba – mond­­ta csendesen apám.
– Ha nem, nem. Akkor Babbo Natale két narancsot hoz nekik. Ninonak vettem a múlthéten egy kisautót, azt be­rak­hatom a harisnyába. Jan meg örül a narancsnak is, tudod – darálta hideg hangján.
– Azt egyáltalán nem teheted meg, hogy neki nem adsz semmit – emelte meg kissé a hangját apám. – Úgy is mindig min­dent Nino kap. Az nem lehet, hogy ő legyen állan­dó­an kisemmizve!
– Majd túlteszi magát rajta! – reccsent anyám. – Nem kisgyerek már.
 
Még csak hat éves voltam! Észre sem vette, hogy ott ülök, és hallom az egészet. Összedőlt bennem a világ! Nincs Babbo és nincs Strega Buffana! Anyám rak bele a zoknimba valamit könyörületből! És akkor lehet, hogy karácsony és angyal sincs? Nem tudtam elaludni…
Az ajtó alatti résen jól láttam, hogy Nino harisnyájába kerül a szép nagy narancs és egy piros kisautó. Az enyémbe a narancs került. Fela­kasz­totta őket a kandallóra és fürödni ment. Ekkor apám odasomfordált a zoknimhoz, és szomorú arccal egy összetekert papír­pénzt gyömöszölt bele…

Reggel Nino visítva állt az ajtó­ban, ha­risnyával a kezében.
– Nem hoztaaaa! – ordította.
– Ki nem hozott, mit? – kérdezte apám.
– Az hülye Babbo! Két hajót is kértem, meg tan­kot, meg tollakat! – azzal elhajította a narancsot.

Én csendben nyitottam ki a harisnyámat. A kiguruló na­­rancs láttán Ninonak fülig ért a szája. A pénz látványa hidegen hagyta. Neki csak a tárgyak számítottak. Nem így anyámat! Amikor meglátta a pénzt, villámló szem­mel nézett apámra. Akkor még nem szólt, de két nap múlva elkérte tőlem, mondván: kicsi vagyok még ahhoz, hogy pénzem legyen. Majd ő megveszi nekem az aján­dékot. Több, mint 50 év telt el az óta, de még nem kaptam meg…

Karácsony után anyámat váratlan és kemény próba­tétel elé állította egy magasabb hatalom. Az iskolagond­nok felesége hozott haza, mert a vézna testem lángolt a láztól. Giovanni doki kijött hozzánk és széles mosollyal lépett a szobába. Rámnézett és a mosoly eltűnt a szá­járól!
Nem is vizsgált meg, hanem mentőt hívott. Be­vittek Nápolyba az ospedale Monaldi kórházba, ahol azonnal a sürgősségi osztályra utaltak! Akkor láttam anyámat először megijedve. Az osztályon kiderült, hogy a jobb fülemben egy elhanya­golt gyulladás van, rengeteg genny gyűlt össze a hallójáratban, és az ha­marosan a koponya belső üregei felé fog hatolni. Azon­­nali műtétet rendelt el a főorvos. Amíg elő­ké­szí­tettek a tor­túrára, a doki arról faggatta anyámat, hogy miért nem vitt előbb orvoshoz, hiszen ez a gyulladás legalább egy hete tom­bol. Azt már nem hallottam, hogy mit válaszolt, mert szúrást éreztem, és el­sötétedett a vi­lág…

Amikor feléb­redtem, egy hatalmas kö­tés volt a fe­jemen. Egy helyes és nagyon kövér ápoló­nő ült az ágyam mellett. Mo­solygott és beszélt, de nem hal­lot­tam semmit. Szemem­mel anyámat kerestem, de tud­tam, hogy nem lesz ott. Biztos Ninoval sétál az utcán.
De ott volt! Egy üvegfal mögül nézett. Azonnal bizton­ság­ban éreztem magam! A fények azonban ismét halványultak, majd újra elnyomott az álom.
Reggel arra ébredtem, hogy rajta fekszem a fájós fü­lemen, és ragad valamitől a hajam. Megpróbáltam felül­ni, de nem ment. Körbe forgott velem a világ, viszont újra hal­lot­tam!
– Jézusom! Azonnal rohanjon valaki dr. Briziért! – rémül­dö­zött a dundi nővér.
Segített felülni és lassan kinyílt a sze­mem. Amit láttam, azt soha nem felejtem el! A pár­nán, az ingemen és a lepedőn mindenütt egy sárgás szí­nű, néhol véres ragacsos lé volt. Olyan, mint az olvasz­tott parmezán sajt, amivel Tereza mama öntötte le az pasztát. A lát­vány szörnyű volt, de mégis, valami külö­nös, megnyugta­tó érzés járt át. Valahonnan megsimogatták a lelkemet…

A doki futva érkezett. Amikor meglátott széles mo­solyra derült.
– Ez az kiskoma! Ezt vártam! Most már biztosan nem lesz nagy baj – lelkesedett.
Azért, így utólag vissza­gondolva, nagy diplomata volt ez a Brizi doktor.
– Nem lesz „nagy” baj! – mondta.
Tehát lesz baj, csak kisebb! A belső si­mo­gatás viszont határozottan erősödött…

De a nagy veszély azért elmúlt. Éjszaka a megnyi­tott dob­hártyámon át ki­folyt az ott felgyülemlett genny. De mennyi ma­radt még bent? Fellép-e szep­szis, vagy valami más komplikáció? Ez a következő né­hány nappban eldől.
Anyámra nem ismertem rá! Minden nap kétszer bejött hozzám! Hozott mézes sütit, sűrű kakaót, gyümölcsöt. Elmesélte, hogy ki- kivel van rosszban az utcában, mit mon­­­dott a postás, stb. Ezekre ugyanúgy nem figyeltem oda, mint régen, de az nagyon jó érzés volt, hogy ezeket most kizárólag NEKEM mondja el!
Néhány nap múlva hazaengedtek. Nem lett szövőd­mény, se más komplikáció. Még hat hétig nem mehet­tem iskolába, hogy a műtött fülemet baj ne érje. Ebből egy hetet még ágyban fekve kellett töltenem.
Két nap múlva már csökkenni kezdett anyám figyelme. Éreztem, ide­gesítem azzal, hogy nem tudok még rendesen menni az állandó szédüléstől, és bizony néha egy-egy hányás is kiszaladt. Ekkor már fel-fel villant a tekintetében a for­tyo­gó belső düh.
Sok folyadékot kellett innom, ezért az ágyam mellett volt egy nagy bögre tea. Dél körül járt az idő, amikor kiittam az utolsó cseppet is. Láttam anyámat a teraszon a szomszédokkal beszélgetni. Egy óra múlva már ismét nagyon szomjas voltam. Megpróbáltam kiabálni neki, de nem volt elég erő a hangomban, és iszonyúan fájt is tőle a fülem. Nem jött be. Nem bírtam tovább…

Las­­san kikászálódtam az ágyból és megpróbáltam ki­cso­szogni a konyhába, hogy vizet igyak a csapból. De alig volt erőm. Elejtettem a nagy bögrét és lerogytam a cse­re­pek mellé.
Ezt meghallotta! A szeméből sugárzó dühöt nem lehet leírni. Megzavartam a szórakozásában! Fel­rángatott a földről és az ágyba tuszkolt. Közben éles fej­hangon üvöltött! Pontosan már nem emlékszem mi­ket, de a lényege az én puszta létem volt és, hogy már egy pár percet sem beszélgethet nyugodtan. Négy  szó viszont bele­égett akkor a lel­kembe:
– Miért vagy itt nekem!…

Ma, több mint ötven évvel az ominózus mondat el­hang­zá­sa után is összeszorult a gyomrom, amikor leírtam. Nem múlt el, és nem is fog soha az a seb, melyet ejtett. Most vissza­gondolva mégis volt némi haszna. Görcsösen vi­gyáz­tam arra, hogy soha, de soha ne mondjak még ha­son­lót sem a gyerekemnek, és ezt be is tartottam….
   
Hasonlóan örökre fájó emlék marad az ajándék készí­té­sem is. Anyám és apám születésnapja nagyon közel volt egy­máshoz, így a kettő közötti vasárnapon tartottuk meg min­dig a köszöntőt. Március végén előszedtem a rej­­tek­he­lyemről az ősszel gyűjtött, csillogóan fényes vad­­­gesz­tenye golyókat. Gyufaszálakból kezet, lábat, nya­­kat ala­kítottam a gesztenye emberkének. Egy jó na­­gyot és egy valamivel kisebbet építettem. Két napig dol­goztam vele, de úgy láttam, jól sikerült. A kamrából lop­tam fehér se­lyempapírt és szépen becsomagoltam. Mind­kettőjük­nek szép rajzot is készítettem.
Az ominózus vasárnapon, ebéd után felköszöntöttem őket. Csak én, mert Ninot ez nem érdekelte. Izgalommal telve figyeltem, ahogy kibontották az ajándékomat. Apám büszkén mutatta fel.
– Na, ez nyilván én vagyok. Pont jó! – mosolygott.
Anyám reakciója viszont minden (gyerek) kép­zeletet felülmúlt.
– Szóval én csak ennyit érdemlek! – nézett rám a villámló szemével. – Az egész életemet rááldozom, és egy tetves bo­hóc­nak formáz meg – mondta jéghideg hangon, majd egy – azóta sem elfeledhető – mozdulattal ki­hajította az ablakon az ajándékomat…
Egy másodpercre sem próbálta megérteni a kis lelkemet. Én nem őt gú­nyol­tam! Én a lehetőségeimhez és képességeimhez mért aján­dékot készítettem a számára! Az a vékony ezüstszál, ami össze­köti anyát és gyerekét itt végleg elszakadt! Többé már nem akartam semmit. Se jót adni, se jót kap­ni! Anyám és köztem egy hatalmas, fekete szakadék tá­ton­gott, és többé nem is sikerült hidat építeni rajta. Soha többé…

Néhány évvel ezelőtt, apám kis sufnijában valami csa­vart keresgéltem. Kinyitottam egy fém kávés dobozt. A neki készí­tett kicsiny gesztenyebabám volt benne! Azonnal kifutott a könnyem…

Huszonnégy évesen Nápolyba mentem. Megismertem a várost, a semmihez sem hasonlíható báját, a lüktető, vidám életét. Nem is fogható Amalfihoz. A világ legjobb városa, ahol élvezet élni. Itt ismertem meg a csodálatos Suzannét. Francia volt, de gyerekkora óta Nápolyban élt a szüleivel. Nagy szerelem lett!

Megházasodtam, egy fiunk született. Ricardo volt a szemünk fénye, és ma sincs ez másként. Volt munkánk, életünk, boldogságunk. A lehető legkevesebbet mentem Amalfiba. A fiam szerette anyámat, de apámmal értett szót igazán. Nagyokat röhögtek, titokban bagóztak, és néha a Grappa is előkerült…
Teltek az évek. Nino elvett egy spanyol nőt, és Barcelonába költözött. Néha évekig nem láttuk őt. Nekem nem is hiányzott egyáltalán…

 Két éve apám súlyos beteg lett. Egyre fogyott, egyre elesettebb lett. Egy nap aztán az alábbi üzenet volt a telefonomon.
– Gyere ha látni akarod, mert apád hamarosan meghal!
Egy óra múlva itt voltam a házban. Anyám elment a piacra, én pedig ültem apám ágyán, és a könnyeimet nyeltem.

Csendben, észrevétlenül ment el. Amikor anyám megjött, azt látta, hogy zokogva ölelem magamhoz édesapám vézna testét…
Egy éve anyám is meghalt. Megörököltem ezt a lepusztult házat. Itt vagyok néha pár napot, de amikor idejövök, egy óra múlva már mennék is. Itt szoktam üldögélni a teraszon. Nézem a turistákat, az autókat, a tengert.
Amalfi. A világ legszebb városa… Így mondják, de nekem, minden szépsége, és csillogása ellenére is csak a világ legszomorúbb, és legfájdalmasabb városa marad. Nem tehetek róla. Ezzel tréfált meg engem az „Élet”…