Rejtélyes asszonyi szívek
1944 szeptember, Sepsiszentgyörgy, Erdély, Kovászna megye
 

A magyar 8. utász század Sepsiszentgyörgy mellett vert tábort. Ők is visszavonultak, mint mindenki mostanában. Az oroszok egyre közelítettek, és csak a vak meg a hülye nem látta, hogy hamarosan vége! Hitler olyan verést kap, hogy nosza…

A századnak nem volt sok dolga. A visszavonulók Olt-folyón való átkelését segítik majd a maguk eszközeivel és tudásával. A századnak még közelítőleg sem volt száz embere. Alig huszonöt főből állt. Nem mondhatjuk valami félelmetes alakulatnak. Nem ám…

 

A parancsnok, Baki János hadnagy volt. Csak azért nem őrmester, mert a szétvert magyar hadseregben már alig értett valaki a hídveréshez. A századnak azonban parancsnok kellett, az viszont csak tiszt lehetett. Így hát, minden szabályt megszegve, Baki Jánost hadnaggyá tolták elő. Tiszthelyettesből tiszt. Nagy előrelépés, de akkoriban már nem foglalkozott ezzel senki…

 

Még különösebb, hogy Jánosunk alföldi parasztgyerek volt. Tanyasi, ahol víz, folyó csak elvétve akad. A hadsereget azonban nem érdekelte mindez. János utász lett és kész. Akkoriban is gyakran alkalmazott mondás volt, hogy: majd megtanulja, meg a jóvanazúgy…

Jól ment neki a tanulás. A hidak szerelése és más utász feladatok nem jelentettek számára nagy feladatot. Mivel a többieknél eszesebb volt, hamar előléptették. Két hónap után tizedes lett, majd alig fél év alatt őrmesterségig vitte.

Baki Jánost a Teremtő az éles esze mellé még fess külsővel is megáldotta. Ez sokszor vált a hasznára, és bizony ez a történetünkben is elsőrendű súllyal szerepel majd.

 

A katonák boldogok voltak. Hamarosan vége, és mehetünk haza! Így gondolták. Sepsiszentgyörgytől pár kilométernyire délre egy Kilyén nevű kis falu iskolájában tanyáztak már két hete. Mivel Románia már kiugrott a háborúból, a fiúk úgy vélték, hogy hamarosan Magyarország is követi. Akkor aztán nem kell félni a muszkáktól! Azoknak Berlin kell…

Az Olt egy szelíd kis folyócska volt éppen. Alig harminc méter széles, és néhol csak mellig ért benne a víz. Bezzeg a tavaszi hóolvadáskor őrjöngő zuhataggá válik, magával sodorva sziklát, fákat, embereket. Most azonban békésen csörgedezett a medrében.

A századnak az volt a feladata, hogy a Kilyén falu kicsiny hídja mellé építsenek egy másikat is, hogy hamar átjuthassanak rajta a hadosztályok. Igen ám, de nem volt miből építeni. Az úszó pontonhidat nem lehetett idehozni, más pedig nem állt rendelkezésre. Várták, hogy valami segítséget kapjanak. Addig is elütötték az időt valahogy.

Iszogattak, a környékbeli (és még el nem rejtett) lányokat hajkurászták, és ittak. Azon kívül még ittak is… Megtanulták a helyi öregektől az alapvető erdélyi okosságot is: a sör nem ital, a tészta nem étel, az asszony nem ember, a medve nem játék… Hiába na. A való élet adja mindig a legnagyobb bölcsességeket…

 

Jó idő volt. A katonák a ruháikat mosták a folyóban, és néhányan úszkáltak a már hűvösödő vízben. Baki János a nagy ladikban ült pucéran. A ruhái a parton száradtak, ő pedig röstellte magát az emberei előtt, ezért a ladikban keresett menedéket. Meleg volt, így hősünk kissé elszunyókált. Egy órácskát hortyogott a ladik fenekén. Amikor felébredt, felült, és azonnal kiverte a víz! A falu és a katonái nem voltak sehol!

– Mi az isten! Hát ez meg mi a jó kur…

Csúnyákat mondott. Nagyon csúnyákat… De Jánosunk alföldi gyerek volt, és arrafelé nem a Bibliát szokás idézni ilyen helyzetekben. Nem tudta, hogy milyen messzire sodorta őt el a folyócska, de azt látta, hogy a ladikkal nem fog tudni visszamenni. Nem voltak meg ugyanis az evezők! Azokat szúrta be a homokba, és húzott ki köztük egy madzagot ruhaszárító gyanánt!

Gyalog kell visszamenni, ez tény. De ruha nélkül? Ha ezek a derék istenfélő erdélyiek meglátják őt így pucéran, azt fogják hinni, hogy ő egy „olyan”! Na, azt nem! Sürgősen ki kell találni valamit…

 

Errefelé az Olt mindkét partja sűrű növényzettel benőtt árterület volt. A ladik a nyugati oldal felé sodródott, ahol egy kicsit ritkásabb volt a susnyás. Úgy döntött, hogy itt fog kimászni a ladikból, amelynek az orra lassan belefúródott a bozótba. Kimászott a csónakból és kirángatta a nehéz dögöt a fűre. Nem engedhette, hogy elvigye a víz. A hadsereg tulajdona volt. Felelt érte…

 

Letört néhány ágat és azzal takarva magát elindult a parton vissza Kilyén falu felé. Megművelt földek mellett vezetett egy poros földút. A folyó és a földek közt haladt észak felé. Senkit sem látott. Egy lélek sem járt arra.

János megnyugodott kissé. A faágakat is elvette maga elől és öles léptekkel haladt előre. Pár száz métert sem haladt, amikor a földút egy másikat keresztezett. Egy tábla mutatta, hogy arrafelé van Sepsiszentkirály. Na, oda nem kell menni az biztos.

Már vagy egy kilométert gyalogolt az úton, amikor bekövetkezett az, amitől félt. Éppen friss és kevésbé szúrós ágakat tördelt le egy kis fáról, amikor a semmiből előlépett egy asszony! János ijedten kapta maga elé a fűzfaágat, és kétségbe esetten pillogott a nőre, aki nézte őt erősen, de nem ijedt meg. Inkább kíváncsi volt.

– Hát kendet jól megtaszigálta az ördög, úgy látom. Lepucérította, oszt kihajtotta ide az útra, a világ csúfjára – mondta. – Mér’ bujkál kend itt a csenderbe?

Jánosunk bújt volna a föld alá is szégyenében, de hát nem volt mit tenni. Társalognia kellett, ha segítséget akart kapni az asszonytól.

– Nagy baj ért éngemet ténsasszony! Elveszett a ruhám, egyebem. Nehezére lennék-e, ha segítséget kérnék kegyedtül?

 

Az asszony még egyszer végigmérte a férfit, majd döntött. Hazaviszi ezt a valakit a házába, ha már a jóisten megajándékozta vele! Persze titokban, mert ő özvegyasszony, és semmi szüksége arra, hogy szájára vegye a falu. Odalépett a kétkerekű homokfutóhoz, amit egy olyan girhes ló húzott, hogy kétséges volt, vajon a következő tíz percet megéli-e még…

– Segítek én kenden, má’ hogyisne segítenék. Másszék be ide üstöllést – mutatott a lekaszált szénára. – Bújjék be alája. Nem köll, hogy meglássák a népek…

 

János felugrott a homokfutón fölkazlazott szénára, és aláfurakodott. Szúrta az mindenütt. A legkellemetlenebb helyeken is. Nem volt túl boldog ettől, de remélte, hogy mihamarabb véget ér ez a súlyos megaláztatás.

– Aztán hová megyünk? – suttogta a szalma alól.

– Csak ide-e, Szentkirályba. Nincs messzi…

 

Az asszony felült a bakra, és elindította a félholt gebét hazafelé. Vagy másfél órát támolygott szegény pára az úton, mire megérkeztek az asszony tanyájára.

– Várjík még kend – suttogott az asszony. – Elébb bétolom a csűrbe… Nem köll, hogy meglássák…

 

Az asszonyság kifogta a hámból a ló múmiát és bekötötte az istállóba, a könnyű homokfutót pedig betolta a pajtába, és behajtotta annak hatalmas ajtaját. Még kikukucskált az ajtórésen a szomszéd felé, majd a kocsihoz lépett.

– Na, előgyöhet. Itt mán nem lássák meg, pedig az ángyomnak kiméncseredett a szeme, úgy lesett át ide!

János előmászott a széna közül, és minden módon próbálta takargatni magát. Elől egy nagy marék szénát, hátul a faágat igazgatott nagy műgonddal.

– Aztán kinek tisztejjem magát? Van neve? – mosolygott rá a szörnyű zavarban lévő hősünkre.

– Baki János hadnagy és bujdosó…

– Má’ nem sokáig! Amit mondtam, megmondtam! Segítek magán János, ha mán Isten idekűdte, mer’ jó hozzám. Mindig rakok pézt’ a perselybe… Amúgy Mária a nevem, de mindenki csak Márinak hí’.Magának is jó lesz az. De látom, röstellkedik erősen. Nem köll. Özvegy vagyok, én már nem pirulok a pucér embertül! Na, tekerje ezt magára, ha már annyira félti…

Egy nagy pokrócot nyomott János kezébe, ami a homokfutó bakján feküdt azért, hogy az asszony termetes hátsója puhán üljön. Hősünk nyomban belecsavarodott. Máris jobban érezte magát…

 

A pajtán keresztül mentek be a házba, így senki sem láthatta őket. Odabent aztán Mári kinyitotta a nagy tölgyfa szekrényt. A néhai ura ruháiból válogatott gatyát, inget, mellényt… János ott toporgott mellette a lópokrócban. Gyorsan magára kapta a gatyát. Az önbizalma sebesen visszatért tőle…

 

A ruhák kissé pötyögősen álltak rajta, de nem volt vészes. Kis jóindulattal kényelmesnek is nevezhette. Mári elégedetten szemlélte a „szerzeményét”.

– Mán’ is embernek látszik. Fess embernek… – pirult el kissé, mert illetlen ám ilyesmit mondani egy ismeretlen katonának!

De Mári tüzes, és életrevaló székely asszony volt. Úgy gondolta, hogy Isten ajándékot küldött neki. Egy csinos, helyes fiatalembert, hogy kárpótolja őt némileg az iszákos, vadbarom férjéért.

 

Mert Mári férje-ura, Nagy Bíró Ambrus bizony nem volt egy grál lovag. Ezt tényleg nem mondhatjuk. Derék székely ember volt, kevés ésszel, de annál több önbizalommal. Napi két liter pálinka még tovább erősítette ezt az önbizalmat, ezért aztán egy nap odafent a Háromszéki-havasokban, a Lakóca-tetőn Ambrus nekilátott kivágni egy húsz méter magas fenyőfát. Egyedül, mert hát a pálinka szükségtelenné tette számára a segítséget.

A hatalmas fa persze kidőlt, hisz’ azért fűrészelte el a tövét, de nem arra, amerre szerette volna. Így aztán szegény Nagy Bíró Ambrust bele passzírozta a sárba. Csak a keze látszott ki a fa alól, amelyben még ekkor is erősen szorongatta a pálinkás butykost…

Mária asszony megözvegyült „hál’ Istennek”. Ő mondta így. Nyilván meg volt rá az oka… Ennek már három éve. A gyászév lejárta után Mári tudatta Sepsiszentkirály népével, hogy újra szabad és független asszony! Szabad a vásár! Ezzel a tettével csak annyit ért el, hogy a falu asszonytársadalma féltékeny lett rá, és gyűlölni kezdte. De nem ám úgy nyíltan, mert azt nem lehetett, hanem csak úgy laposan. Ott ártottak neki, ahol tudtak…

Ha lett volna még inkvizíció, a máglyán végezte volna. Így is híre ment, hogy Mári „szemmel ver”. Az a férfi, akire Mári „ránéz” annak „lekanyvad” és többé nem használható! Akár el is dobhatja…

 

Ezért vitte hát Jánost titokban a házába. Amíg nem tudja meg róla, amit kell, addig ne lássa senki! A tudás megszerzéséhez viszont idő kell, tehát Mári ennek megfelelően járt el…

Először is megetette Jánosunkat. Jó alaposan. Halat sütött, hozzá finom muzsgyét adott és főtt pityókát. Fél liter bort is elszopogattak utána. János alig szuszogott. Elszokott már a gyomra a jó, és főleg a sok ételtől. De mindennek ára van ám! Mári hozta is a számlát!

 

– No, aztán Baki János, mi lészen kenddel?

– Leginkább visszamennék a századomhoz. Ha nem teszem, akkor katonaszökevény leszek, és azért halál jár…

– Ejsze nem is tuggyák, hogy meghótt-e kend, vagy él-e! Hunnen tudnák aztat? Lehet, hogy meghótt. Én aszondom, hogy maradjék itt pár napot. Az orosz már itt jár a kertek alatt. Ha odamén, elkapja a muszka, oszt megyen Szibériába. Ha itt van, én eldugom fönt a havasokban, oszt ha elmentek az oroszok, legyühet. Akkó mán simán hazamehet. Nem esik bántódása. Mer’hogy csak várja otthon valaki, nem? – nézett aggódva a fiúra.

– Otthon? Ja. A tanya. Édesanyám meghalt. Apám nem is volt soha… Ja, és Bicsak a kutya. Ő tán a legjobban…

 

Mári megkönnyebbült. Félt attól, hogy felesége van ennek a tüzes szemű fiúnak. Könnyebb lett a szíve a jó hírtől!

– Akkor az a legjobb, ha kivárja kend, amíg megnyugszik a víz. Elmentek a németek, elmennek majd a muszkák is. Béke lesz hamarosan, meglássa! Akkor majd kitanáljuk a többit… Máma megpihenünk, oszt holnap bekocsizok Szentgyörgyre, hogy mi van!

Na, ettől félt csak igazán Jánosunk. A megpihenéstől. Ez az asszony három éve özvegy! Vagy tíz évvel idősebb, és erős mint a vas! Érezte, amikor kezet fogtak. Olyan volt, mintha egy medvével parolázott volna!

Este Mári besötétítette az ablakokat. Nem akart kíváncsi tekinteteket. Egy kis könnyű vacsorát is összeütött. Kacsacombokat sütött, hozzá lila káposztát és pityókát tálalt. Nem hiányzott az asztalról a finom fehérbor sem. János éhes volt, és nagy lendülettel lapátolta be az ételt. Mári könnyes szemmel nézte. Imádta, ha a férfiembernek ízlik a főztje. Az, hogy éjszakára nem eszünk nehezet, ismeretlen fogalom volt számára. Ráadásul ez nem is nehéz étel. A kacsacomb?

 

Jóllaktak, és a borocska is elfogyott. Mári csillogó szemmel nézett Jánosra, akit ettől verni kezdett a víz.

– Itt az ideje, hogy lepihenjünk – nézett sejtelmesen Mári. – Biztosan fáradt kend. Nehéz napja vót. De azért láttam, amit láttam!

– Mit látott ténsasszony? Tán valami rosszat tettem?

– Láttam, ahogy körülbírált a szemivel – riszálta magát Mári.

– Én-e?

– Kend hát! Láttam, hogy nem veti ám meg a szíp fehérnépet. Az olyat, mint én…

 

János tudta, hogy most valami udvariasat és kedveset kell mondani. Ez az asszony kimentette a szorult helyzetéből. Talán holnap visszasegíti Sepsiszentgyörgybe az egységéhez. Nem bánthatja meg. Az adósa.  És azt is tudta, hogy az asszony már a törlesztés mikéntjéről is döntött! Látta, ahogy Mári nézi őt. Az mindent elárult…

– Hát, igaz ami igaz, igen szemrevaló fehérnépnek tetszik lenni a ténsasszonynak – nyöszörögte.

Mári boldogan mosolygott. Úgy szedte le az asztalt, hogy folyamatosan riszálta a terjedelmes csípőjét. Az arca lángolt, és a szemei homályosak voltak. Kis pálinkát töltött két, nagy stampónak nevezett üvegpohárkába, és az egyiket a hősünk kezébe nyomta.

– Akkor Jánosom, elgyütt ennek is az ideje. Most megisszuk a pertut. Enélkül nehez lenne tovább együtt lenni. Nohát, egészségedre Baki János! – koccantotta a poharát a másikhoz.

– Ööö… Izé… Egészségedre Mári. És köszönöm…

 

Behajították a garatba a törkölyt. Mári meg se várta, hogy János levegőt kapjon a förtelmes házi pálinka toroktépdeső erejétől, megfogta a fiú kezét, és a szépszobába vezette. Egy míves faragású, jó nagy ágy állt ott, szépen megágyazva. Jó vastag párnák, hatalmas dunna terpeszkedett a fehér lepedővel leterített surgyén. Ide vezette Mári a szegény bujdosót.

– Akkor ide most lepihenünk ide – suttogta Mári. – Isten hozott nálam! Te… te…

Lenyomta Jánost az ágyra, és szaporán csókolgatni kezdte. Égzengés és földindulás! Leginkább ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk, ami ezután következett. Egy energiával teli asszony három hosszú év böjt után kapott Istentől egy ajándékot. Az „ajándék” pedig igyekezett megszolgálni azt, amiért idevezette a sors. Az asszonynak egy szava sem lehetett. Pirkadt már amikor elaludtak végre…

 

A kakas persze hiába ordítozott hajnalban. A gazdaasszony nem ébredt fel rá. Már kilenc is elmúlt, amikor mocorogni kezdtek. Mári felült az ágyon, és nagy szeretettel nézte az agyongyötört, kifacsart hadnagy urat. Kicsusszant az ágyból, mert a jószágok már nagy zajjal jelezték, hogy enni kéne…

– Tán beteg vagy Mári? – rikácsolt át a kerítésen a fogatlan szomszédasszony. – Gondótam, meghóttá, hogy nem vagy kinn reggel…

– Az úgy vót, hogy még sötét vót. Fölérzek, mondok magamnak, te Mári, még iccaka van. Oszt visszadőtem alunni. De jól tettem. Jobb lett a kedvem tülle!

– Aztat látom! Ki vagy vikszolva! Mint régen…

– Úgy döntöttem, hogy eztán mán csak így leszen – vigyorgott Mári. – Mihánt fölérzek, fő’ kelek. De csak akkó. Na, Isten megálgya szomszédasszony…

Mári faképnél hagyta a gyanakvó vénasszonyt, de sejtette, hogy az még bajt hozhat rá. Óvatosabbnak kell lennie.

János már korántsem volt ilyen kiegyensúlyozott. Az éjjel majd belepusztult a vérmes menyecske étvágyába. De helyt állt, és ez megnyugvással töltötte el.

 

Mári reggelit készített. Amilyet ilyenkor kell. Tizenkét tojásból sütött rántottát, tokaszalonnával, rozscipót és vöröshagymát is adott mellé. János több mint a felét befalta. Ennél nagyobb boldogságot nem szerezhetett volna az asszonynak, ha csak azzal nem, hogy megismételte volna az éjszakai műszakot…

Ahogy azt este megígérte, az asszony befogta a félholt gebét a homokfutóba, és elhajtott a városba. Kereste az utászokat, de azok már hajnalban elmentek. Állítólag két-három nap múlva itt az orosz! Mindenki aggódva várta őket. Semmi jót nem reméltek tőlük.

 

De nem ők jöttek! Szeptember 9-én a román csapatok vonultak be Sepsiszentgyörgybe! Senki nem tudta, hogy most mi van. Eddig a németekkel voltak, most talán az oroszokkal? Mári azt hallotta, hogy a magyarok felvették a harcot a románokkal, de itt Szentkirályon ebből egy hang se hallatszott. A faluban kidobolták, hogy az újonnan alakult román Sanatescu-kormány ultimátumban szólította fel a magyarokat a „románoktól elrabolt” Észak-Erdély kiürítésére!

 

János úgy érezte, hogy menni kell! Muszáj megtalálni az egységét, de legalább valamelyik magyar ezredet. Itt ő már ellenségnek számít! De Mári karmaiból is jó volna kimenekülni. Aranyos meg minden, de bele fog halni a szeretetébe. Úgy érezte… Azon törte a fejét, hogy miként szökhetne meg. De megint valaki más döntött helyette…

Két nap múlva, hajnalban dörömböltek Mária asszony házának kapuján. Mári magára kapta a nagykendőt, és iszonyú dühösen rontott ki az udvarra.

– Ki a nehezséges rosseb dörömbül, he? Hajnal van te féleszű!

A román csendőrség volt. Félrelökték Márit, és becsörtettek a házba. Egyenesen a szépszobába, ahol Jánosunk kapkodta éppen magára Nagy Bíró Ambrus ruháit!

A csendőrök megragadták, és már vitték is! Egy szó nem sok, annyit sem szóltak. Csak vitték. A szomszéd kerítésnél elégedetten vigyorgott a rusnya, fogatlan vénasszony…

 

A sátorban, ami az ideiglenes őrszobát pótolta, a román parancsnok két kérdést tett fel hősünknek. Mi a neve, és megszökött-e. Ennyit. Azt mondta, jól gondolja meg a választ, mert sok múlik rajta. János meggondolta. Megmondta a nevét, és azt hogy nem szökött meg. Baleset történt.

– Rossz válasz – mondta a román tiszt. – Ha megszöktél volna, akkor most azt mondanám, hogy nem akartál ellenünk harcolni, ezért nem tekintenélek ellenségnek. És miféle balesetről zagyválsz itt, he? Semmi bajod sincs, ahogy látom. Egyenlőre…

 

János elmesélte az egészet. A csónakot, a meztelen sunnyogást az úton, Márival való találkozását, és az azt követő sorscsapást. Ez nagyon tetszett a románnak. Úgy röhögött, hogy potyogtak a könnyei. Később összeszedte magát, és a szerencsétlen sorsüldözöttre nézett.

– Na, jól van – szuszogta – megröhögtettél, és már rég volt ilyenben részem. Nem szívesen ugyan, de elengedlek. Adok egy papírt, amivel eljuthatsz haza. De az oroszok ellen nem használ. Azokat kerüld el, mert fölakaszthatnak.

Kapott egy nagy pecsétes papírt, amire az volt írva, hogy alulírott és feltételezett Baki János hadnagy nem ellenséges a román felszabadító hadsereggel szemben, ezért a szabad hazautazását engedélyezik. Valami ilyesmi. Ezzel a „papírral” indult haza Jánosunk, de mint azt a nyájas Olvasóm már sejti, nem jutott túl messzire. Illetve túl messzire jutott. Szibériába, Tomszk városába. Több mint négyezer ötszáz kilométerre az otthonától…

Az úgy volt, hogy amikor a román tiszt elengedte őt, János felkéredzkedett egy éppen Sepsiszentgyörgybe induló katonai teherautóra. A városban azután kutakodott, hogy mivel juthatna haza Magyarországra. Semmivel. Ezt hamar megtapasztalta. Ekkor a jó sorsa ismét segített neki.

Egy környékbeli gazda eladásra kínált egy „hideg lovat”! Így nevezték Kovásznán a biciklit! Mivel Jánosunknak egy árva krajcárja se volt, megegyezett az öreggel, hogy egy hétig dolgozik neki a kerékpárért. Kezet fogtak rá, és áldomást ittak. Aztán még ittak áldomást is, majd még néhány áldomással is megerősítették az üzletet. Hát, mit mondjak? Berúgtak, mint a disznó…

 

De Áron bá’ jó gazda volt. Minden reggel félnégykor felkeltette Jánost. A gazda felesége már reggelivel várta őket. Előtte persze ittak egy felest. Aztán még néhányat. Félhét is volt, mire elindultak az erdőre. Estig vágták a fát. Rengeteget. Már sötétedett, mire hazaértek. Jól bevacsoráztak, majd halk pipaszó mellett megittak két-három liter bort, és aludni tértek. Így ment ez hat napig.

A hetedik nap reggelén Áron bá’ a reggeli után pipára gyújtott, és intett Jánosnak, hogy kövesse. Kimentek a tornácra, ahol ott állt a majdnem új bicikli, a kormányára ráakasztva egy tarisznya.

– Na, komám – köszörülte a torkát az öreg – hát ez is elgyütt… Letelt az időd. Itt van ez a fránya hideg ló. Vigyen haza tégedet. Nahát, nem es kérdeztem, hova is?

– Az alföldre. Ott van tanyám, nem messze Nagykőröstől.

– Ejj. Petőfi meg Arany János… Szép helyen lakol öcsémuram…

Áron bá’ még meglapogatta Jánost, majd kiállt a kapuba, és hosszan integetett az egyre távolodó fiú után. Egy könnycsepp is legördült az arcán. Röstellte is erősen.

– Vezessen haza a te Istened fiam, de üstöllést…

 

János tekerte az új szerzeményét vagy két órán keresztül, amikor elege lett. Megállt egy erdő szélén, és lerogyott a fűbe. Kinyitotta a tarisznyát, amit Áron bácsi felesége akasztott a kormányra. Egy üveg papramorgó mellett fehér cipót, tokaszalonnát és négy hatalmas vöröshagymát talált benne. Nagy kincs volt ez most…

 

Elővette a bicskáját és falatozni kezdett. Az üvegben nem túl jó, de még iható bor volt. Az is jólesett neki. Úgy érezte, talán most jóra fordultak a dolgok. Arad még vagy háromszáz kilométer. Ott akart hosszabbat pihenni, mielőtt az Alföld felé venné az irányt. Úgy számolt, hogy egy hét alatt hazaérhet, ha a bicikli is úgy akarja.

 

Aludt egy órácskát, majd újra felpattant a nyeregbe, és bőszen tekerni kezdett. A hegyi utak kikészítették, de az emelkedőt mindig lejtő követte, ahol pihenve gurulhatott lefelé. Két nap alatt ért Kolozsvárra. Jó a tempó, úgy érezte. Boldog volt. Elővette a zsebéből a papírt, amire Áron bá’ felírta a komája címét. Ott megpihenhet majd egy kicsit Jánosunk.

Amint a cím meg lett, el is indult arrafelé. Különösnek találta, hogy alig látott embereket az utcákon. A Szent Mihály templom mögött leszállt a kerékpárról, és gyalog ballagott tovább. Egy szép – talán barokk stílusú – egy emeletes, nagy erkélyes épület előtt katonákat látott. Valaki az erkélyről beszélt hozzájuk. Oroszok voltak!

Amikor János észrevette, megfordult, és szaporázni kezdte visszafelé, de már késő volt! Néhány katona utolérte és megállította. Talán, ha lazán elmegy mellettük, észre sem vették volna. Ki tudja…

 

A román papír nem érdekelte őket. Néhány kérdés után már tudták, hogy ki ő. A kerékpárját azonnal elkobozták, és közölték vele, hogy hadifogságba került. Két nap múlva, sok másik sorstársával együtt vonatra szállt Szibéria felé…

Tizenkét napig tartott az út! A különös az volt, hogy a vonat sok helyen megállt, és utasok szálltak le-föl róla! A hadifoglyok is normális vasúti kocsiban utaztak, csak sokkal sűrűbben voltak.

Közölték velük, hogy Tomszk városába mennek, ahol majd szétosztják őket az üzemek között. Dolgozni fognak, és akkor mehetnek haza, ha az országaik megegyeznek egymással a sorsukról. De ez nem mostanában lesz, ezért készüljenek fel arra, hogy több év is eltelhet még addig.

– Aki kibírja, hazamegy, aki nem az így járt – vigyorgott az őrség vezetője. – Nálunk télen néha mínusz 40° is van! Azt lehet, hogy utálni fogják majd…

Amikor végre megállt a vonat a tomszki pályaudvar egyik mellékvágányán, testben és lélekben is összetörve másztak le a foglyok a peronra. Egy tiszt hangosan olvasta a neveket, és mutatta, hogy ki hova álljon. A vonat foglyainak többsége magyar volt, de vagy száz német és néhány olasz is színesítette a palettát.

A németeket azonnal külön rakták. Ők a bányákba kerültek. A többieket az itt működő gyárak kapták. Jánosunk egy öntődébe került. Örült ennek. Mínusz sok fok hidegben csak jobb az…

De ne felejtsünk el valamit! A hősünknek volt valamije, ami a legtöbb fogolynak nem. Sármja! Fess és szép arcú fiatalember volt, még így is, hogy mostanában megcibálta az ördög a kabátját…

 

Az öntöde Tomszk keleti részén, egy Kopilovo nevű település mellett állt. Kis vacak gyár, amit a háború alatt telepítettek ide Moszkva mellől. Minden ideiglenes volt ott. A vezetők és munkások is…

Hatalmas és retkes fabarakkban kaptak szállást. Egy Jura nevű szőke, kékszemű orosz gyerek volt a felügyelőjük. Őr viszont nem volt egy szál se! Amikor valaki megkérdezte, hogy miért nem őrzik őket, Jura vigyorogva válaszolt. A mondanivalója lényege az volt, hogy innen bizony nincs hová szökni! Ha valaki elmenne, akkor az első, vagy a második ellenőrzésen már fenn akadna. Ekkor elítélnék szökésért, ami tíz év kényszermunka. De nem ám itt! A Gulag-szigeteken. Aki oda kerül, két év múlva már nem él…

János úgy vélte, a legjobb lesz meghúzódni. Remélte, valahol úgy döntenek majd, hogy hamarosan hazamehessen. De nem volt ám kőből ő sem! Az első éjszakáján sírva aludt el…

Reggel ötkor sziréna ébresztette a nagyérdeműt. A priccsről lekászálódókon látszott, hogy az éjjel kisírták magukat egy életre. Némi hideg vizes mosdás után sorba álltak a reggeliért. Egy bögre cikóriakávé, egy szelet fekete borogyino kenyér, és két deka lekvár. Ennyi volt. A hősünknek azonnal eszébe jutott Mári, és az ő rántottája…

 

A gyárban először nem találtak neki munkát. Ide az erősebb, nagydarab férfiak kellettek, és János nem ilyen volt. A legjobb indulattal sem. Végül fölkergették az irodaépületbe mondván, majd ott találnak neki valamit. Na, ennél jobbat nem is tehettek volna vele.

Az irodán egy pirospozsgás arcú nagydarab nő fogadta. Szofia Antonovna. Így hívták, de magyar volt a lelkem! Kárpátaljai magyar, aki valamikor hozzáment egy orosz mérnökhöz. Kiss Zsófia volt a rendes neve. Nagy örömmel fogadta Jánosunkat.

– Hát, nem a legjobb felállásban találkoztunk, tudja? De ne aggódjon, én nem vagyok egy rabszolgatartó fajta. Azt is látom, hogy maga egyáltalán nem való ide. Egy ilyen csinos legény… De én majd teszek róla – kacsintott Jánosra.

 

Felvette a telefont, és hosszasan tárgyalt valakivel. Úgy hallatszott, hogy az asszony parancsolgatott annak, akivel beszélt. Letette a kagylót, és rámosolygott a fiúra.

– Minden rendben van. Maga már az enyém!

János már sejtette, hogy mi következik. A sorsa most sem kerüli el. Itt van az újabb Mári! De most valahogy nem bánta, inkább kifejezetten örült neki. Nem akart vasöntő lenni. Bármi, csak az nem… 

– Akkor a magáé lettem. Az mit is jelent? – kérdezte óvatosan.

– Azt édesem, hogy este jön velem haza, mert a férjem állandóan úton van, és nem bírom egyedül a sok munkát. Volt két olasz tizedesem, de azok megszöktek. Éppen egy hete. De ne féljen drágám. Nem bonyolult a feladat, ami magára vár!

Na, ettől félt csak igazán Jánosunk. Nagyjából sejtette, hogy mi lesz a „nem bonyolult” feladata. Nem is tévedett sokat…

Zsófia asszony beültette Jánost a saját használatra kapott állami Pobjedába, és hazafuvarozta őt. A Tom folyó és a kicsi Usajka folyócska torkolatának partján állt egy nagy, vöröstéglás ház. Angliában látni ilyeneket. Minden oldalán hatalmas ablakok voltak, három-három szögletes alakú a földszinten, és három-három boltíves az emeleten. A ház keleti sarkáról nyílt a bejárat, mely fölött egy csinos kis erkély is emelte a ház tekintélyét. Ide hozta hát hősünket Zsófia.

 

A házban élt még egy öreg gondnok, és egy olyan szakácsnő-féle. Oroszok voltak, és egy büdös szót se tudtak más nyelven. Illetve egy két magyar káromkodást, de azoknak nem ismerték, inkább csak sejtették a jelentését.

Szofia elvtársnő, mert itt csak így szólíthatták a párttitkár feleségét, bemutatta Jánost a háziaknak. A férj, Antonovics elvtárs csak rápillantott, biccentett a fejével, és újra elmerült az asztalán álló akta hegyekben. Semmiféle ingert nem váltott ki belőle az, hogy az asszonya már megint hazahozott egy hadifoglyot. Egy fiatalembert, akármi is legyen ennek az oka. Nem érdekelte. Meg volt neki a saját baja. Másnap el is utazott Moszkvába, két hétre…

 

János megkapta az egyik szobát a ház alagsorában. A gondnok, Jurij papa is itt lakott, de a szakácsnő nem, pedig neki is volt ott szobája. Jánosunké kellemes kis kuckó volt. Akadt benne matracos ágy, szekrény és mosdótál, de a mosókonyhában volt zuhanyozó, így nem kellett a lavórban mosakodnia.

– Na, jó lesz így? – kérdezte mosolyogva Zsófia. – Talán könnyebb lesz elviselni a fogság éveit itt, mint a kohóban.

– Éveit? – szörnyedt el János. – Jó ég! Hány évet?

– Annyit tudok, hogy a volt ellenség katonáit cserealapnak használják majd. Politikai áru. Ezek lettek maguk. Sztálin elvtárs majd megmondja, hogy mi legyen, és mi azt tesszük amit mond. Na, jöjjön! Eszünk. Az használ majd a kis lelkének…

A konyhába vitte Jánost. Bőségesen megetette, megitatta, majd a kezébe nyomott egy csomó törölközőt.

– Menjen a szaunába drágám. Az majd jót fog tenni…

 

A hősünk hallott már a szaunáról, de még sohasem látott olyat. Azt tudta, hogy tisztálkodásra való hely. Leballagott az alagsorba, és benyitott a nyírfa ajtón. Az agysorvasztó forróságban ott ült anyaszült meztelenül Jurij papa, aki mutatta, hogy vetkőzzön csak le, és üljön oda szemben a padra. János röstelkedve ugyan, de megtette. Leült a gyalult fenyőből készült padra, de egy pillanat múlva sziszegve pattant föl! A deszka tűzforró volt ugyanis. Az öreg csóválta a fejét, és mutatta, hogy a törülközőre üljön. Na, úgy már jó volt…

 

A papa időnként vizet öntött egy vödörből magára, és a kályhára is. Ettől sokkal nagyobb lett a forróság. János úgy vélte, hogy innen csak lábbal előre kerül majd ki. De ez is másként lett…

Jurij papa, egy idő után ráunt a melegre, és elment. Amint János egyedül maradt, máris bátrabban locsolgatta magát, és egy darabka szappannal jól lecsutakolta a meggyötört testét. Két vödör vízzel le is öblítette. Úgy érezte, most ez itt a mennyország…

 

Reggel magától ébredt. Nem volt tülökszó, de ez baj volt, mert azt hitte, hogy elaludt! Rémülten kapkodta magára a ruháit, és felrohant a házba. Zsófia nem volt sehol, csak a szakácsnő, de ő is csak most jött be az utcáról.

Zsenyának hívták. Úgy ötven év körüli nő volt, nagy kék szemekkel és hatalmas fenékkel. Nem utálta Jánost. Pár szót tudott magyarul, mert Szofiától (vagy Zsófiától) gyakran hallotta. Sajátságos szókincs volt. János hamarosan hallhatta őket, csak vigyáznia kellett, hogy ne röhögjön túlságosan nagyokat.

 

Zsenya meg volt győződve arról, hogy a „na, bassza meg”, az egy örömteli kifejezés! Azonos a hál’ istennek-kel. Ha pedig valamit kértek tőle, arra kedvesen mosolyogva mondta, hogy „lófaszt”. Ezt gyakran hallhatta Zsófiától, különösen, amikor a konyhapénzt kérte tőle. János azonnal megkedvelte Zsenyát…

 

Na, de Zsenya még csak most jött, tehát János hozzá fordult munkáért. Természetesen egy árva szót se értett oroszul, így hadonászással, és mutogatással jelezte a kívánalmait. Zsenya azonban a tettek asszonya volt. Jóízűen hátba vágta a fiút, és intett, hogy kövesse. A konyhába mentek, ahol vagy húsz kiló krumpli volt a földön egy zsákban. Zsenya a fiú kezébe adott egy kést, és rámutatott a zsákra.

– Ocsistite kartofel, vagyis, hámozd meg a krumplit!

János boldogan ült neki a pucolásnak. Úgy érezte, az őrangyala ismét mindent megmozgatott az érdekében…

Egy hét telt el azóta, hogy Zsófia idehozta őt. Az asszony reggel elment a gyárba, és délután jött meg. János szinte az egész napját Zsenyával töltötte. Hol konyhai munkával, hol a ház körüli teendőkkel. Jurij papa néha napokra elment, olyankor a ház fűtése is Jánosra maradt. Szombat délutántól azonban mindig üres lett a ház…

 

Zsenya, és az öreg hazamentek, Zsófia pedig a városi művelődési házban ügyködött. Mivel a férje magas rangú pártember volt, Zsófiát is tisztelték (vagy inkább félték) a helyiek. Ezért aztán mindenféle tisztséggel halmozták el. Színjátszó csoportot szervezett, rajz szakkört, és ki tudja még mi mást.

Amikor hazaért, sokszor látszott fáradtnak, idegesnek, szomorúnak. Ilyenkor beült a szaunába, és csak égette a testét a forró gőzzel, hogy kimarja belőle a fáradtságot.

 

Szombat este János ismét egyedül volt a nagy házban. Rendet rakott, befűtött, elsöpörte a faleveleket az utcán. Amikor kész volt levetkőzött, és beült a szaunába. Megszerette már. Itt, a forróságban szabadon szállhattak a gondolatai. Általában az otthoni tájakon járt, de néha azért mást is felidézett…

Aznap éppen Mári jutott az eszébe. Kétes érzésekkel gondolt rá. Megmentette őt, de el is veszejtette, mert ha jóba lett volna a szomszédjával, az sohasem jelentette volna fel.

De ma eszébe jutott Mári tüzes természete is. Hogy miket művelt vele… Jó érzéssel gondolt erre! És ekkor kinyílt a szauna ajtaja…

 

Zsófia lépett be rajta pucéran, hóna alatt egy csomó törülközővel! Ránézett Jánosra és elvigyorodott.

– Látom, otthon járt éppen! Az asszonykánál…

– Nem… izé… dehogy! – takargatta magát zavartan.

– Ugyan már… Ne szabadkozzon! Ez így természetes. Na, masszírozza meg egy kicsit a hátamat – ült oda a hősünk mellé a fapadra. – Nagyon fáj mostanában. És még nincs is tél! Majd meglátja akkor mi lesz…

 

Miközben az asszony locsogott mindenféléről, János teljesítette a parancsát. Óvatosan maszírozta, gyömöszölte a nagy fehér hátát. Egy idő múlva azonban rossz érzés fogta el. Zsófia ugyanis elcsendesedett és megváltozott. Pirosabb lett az arca, és gyorsabban lélegzett. János úgy vélte, hogy a melegtől. Nem. Nem attól…

Zsófia megfordult, átkarolta a fiú nyakát, és vadul megcsókolta. János nem mert ellenkezni, mert az élete múlhatna rajta. Visszacsókolta a nőt. Nagyon erős ám az életösztön…

Az asszony felállt, és intett Jánosnak, hogy kövesse. Csak úgy, ruhátlanul mentek fel az emeletre a hálószobába. János pontosan úgy járt el, ahogy az ilyenkor elvárható. Mindent megadott az asszonynak, amire vágyott. Többször is. Zsófia boldogan merült álomba Jánosunk karjaiban…

 

Hősünk számára az orosz tél gyötrelmes volt. Már novemberben beköszöntött, és karácsonykor mínusz 21 C° volt. Valami irgalmatlan! A ház úrnőjétől (elvtársnőjétől, na…) kapott orosz ruhákat. Inget, gatyát, vastag pufajkát, (vattával töltött kabátot, nadrágot), és – aminek a legjobban örült, – egy usankát, vagyis egy nagy füles sapkát!

Amúgy a napjai nem változtak. A nappal munkával telt, ami se nem volt sok, se nem volt megerőltető. Ezek mellett heti két-három alkalommal, Zsófia asszonnyal kellett „barátkoznia”. Ez volt a házirend. Amikor Szergej Antonovics itthon tartózkodott, akkor volt Jánosnak a pihenő. Sajnos a párttitkár elvtárs egyre magasabbra emelkedett a szamárlétrán, így többet volt Moszkvában, mint otthon.

Arról, hogy mikor mehet végre haza, semmit sem tudott. Csak rossz híreket hallott. Februárban például kivégezték azokat a foglyokat, akik megszöktek. Senkinek sem sikerült ötven kilométernél messzebbre jutni!

Néhány tucat fogoly, főleg magyarok, feleségül vettek orosz özvegyasszonyokat. Nagy számmal volt belőlük, a háborúnak köszönhetően. Sajnos szépségkirálynő nem nagyon akadt köztük…

Ezek a fiúk lemondtak arról, hogy valaha is újra láthatják a hazát! Az esküvővel azonban „szabad” emberek lettek. Természetesen csak papíron, ugyanis azt leszámítva, hogy már nős emberek, Tomszk elhagyására nem volt semmi esélyük. Sztálin ugyanis, több más orosz várossal egyetemben, zárt várossá nyilvánította, így még az itt élő bennszülöttek is, csak „útlevéllel” utazhattak bárhova. Volt hadifoglyok azonban soha nem kaphattak ilyen papírt…

 

Eltelt egy év. 1945 szeptembere volt, és már esett a hó! János egy ideje látta, hogy Szofia és a férje jóval feszültebbek a szokásosnál. Valami nem volt kerek… Úgy gondolta, hogy rákérdez erre az asszonynál. Meg is tette. Akkor Zsófia elsírta magát.

– Tudod barátom, változnak a dolgok. Sztálin szeszélyes és veszélyes ember! Aki ma a kegyeltje, holnap egy munkatábor rabja lehet. A férjem sem olyan jó barátja már, mint régen. Félünk…

– És mit lehet tenni? – aggodalmaskodott János.

– Valamit mindig lehet. Kijevben épül egy egy hatalmas gyár. Talán Szerjozsa lesz a vezetője. Akkor elmehetünk innen, és Sztálin közeléből is. Az jó lenne…

– És velem mi lesz?

– Ne félj. Te is jössz velem. Nem eresztelek át valami ócska dögnek itt a városban!

 

Hat hónap múlva Szergej Antonovics lett a kijevi cementmű párttitkára. Március végén három teherautónyi holmit fuvaroztak ki az állomásra, ahol vagonokba pakolták. János napokig tartó szorongása is véget ért. Zsófia elérte a helyi szerveknél, hogy Baki János hadifoglyot a párttitkár elvtárs rendelkezésére bocsássák! Ő is utazhatott velük Kievbe. Jánosunk háromezer kilométerrel közelebb került Magyarországhoz!

 

Alig két hónapja voltak az új otthonukban, amikor Zsófia félrehívta hősünket. Könnyes szemmel, de mosolyogva megcsókolta, majd a szemébe nézett.

– Jó hírt hoztam. Érdekel?

– Persze. Csak az érdekel. Annyi rossz volt már az életemben…

– Nálatok is rend van már, és egy Nagy Ferenc nevű ember a kormányfő, de megalakult a Kommunista Párt is. Valami Rákosi Márton, vagy Mátyás nevű pofa vezeti. Ezek egyezményt írtak alá a foglyok szabadon bocsátásáról. Hazamehetsz hát édes barátom!

 

János leült a földre, és sírni kezdett. Csak így egyszerűen. Így távozott belőle az utóbbi évek fájdalma. Zsófia megsimogatta, megölelte, majd finoman betuszkolta a mosókonyhába.

– Azért búcsú nélkül csak nem hagysz itt… – mosolygott.

Nem hagyta. Hősünk mindent beleadott, mert boldog volt, és szívből hálás ennek a nagytermészetű asszonynak, hogy magához vette. Szofia Antonovna nélkül már biztosan nem élne. Ezt köszönte meg most azzal, amit adni tudott!

 

Sok papírmunka és egyéb elintézendők után János kezében volt az ukáz! A papír, amivel végre felszállhatott a vonatra Záhony felé. Csak Zsófia kísérte ki a pályaudvarra. Hosszasan ölelte, csókolta a fiút. Szerette őt a maga módján. Amikor a vonat elindult, mindketten könnyeztek, csak mindketten más okból. De így volt ez rendjén…

 

Öt nap telt el Zsófia asszony búcsúölelése óta. Jánosunk, kezében a bőröndjével a tanyája felé vezető poros úton ballagott. Az utolsó száz méter a végleges szabadságig. Ez az üres, rozzant kis tanya most a földkerekség legszebb helye volt a számára!

 

Megállt a háza előtt. Az első, amit meglátott Bicsak volt, az öreg házőrző. Vaksi volt, de a gazdája szagát megérezte. Bizonytalan léptekkel közeledett hozzá, mert alig hitte, hogy az ott a kapuban a várva-várt gazdi! Amikor János füttyentett, a puli fekete szőrgolyóvá vált, ahogy száguldott felé az udvaron át! A gazdája karjába ugrott, és csak sírtak mindketten percekig…

 

Lassan megélénkült a kihalt táj. Az ugatásra felfigyeltek a szomszédok, és elindultak ők is. Már messziről hallatszott a kiabálásuk.

– Megjött a Baki Jancsi! Gyertek gyorsan! Él a Jancsi gyerek!

Ott állt a sok ember János előtt és boldogan ünnepelték. Megjött hát! Tudták, hogy nem halt meg, érezték! És most itthon van végre!

Elmondták neki, hogy Bicsak nem volt hajlandó itt hagyni a portát, de hol ez, hol más mindig hozott neki enni. Az oroszok alig két napig voltak itt. Nem romboltak le semmit, de ezt-azt magukkal vittek. Főleg szerszámokat. Ezért hozott mindenki valamit neki. Ki vasvillát, ki kapát, kaszát, hogy a fiú elkezdhesse a munkát.

Az asszonyok kenyeret és szalonnát hoztak, meg süteményt, és könnyes szemmel nézték, hogyan falja a finom ételt.

– Éheztél ugye? Nem adtak ott enni rendesen? – néztek rá szeretettel, miközben simogatták, ölelgették.

János boldog volt. Semmi sem olyan jó, mint itthon lenni! Végre a saját házában hajthatta álomra a fejét…

 

Három nap telt el azóta, hogy hősünk átlépte a tanyája küszöbét. Dél körül járt az idő, amikor a tornácon ülve az ebédjét ette. Egyszer csak Bicsak ugatni kezdett. János felemelte a fejét, és látta, hogy a tanya felé vezető úton egy asszony közelít. Egyedül van, és a kerékpárját tolja maga mellett.

– Ez meg ki az ördög lehet? – mordult fel. – Nem várok senkit…

Felállt a tányérja mellől, és a kerítéshez ballagott. Az asszony odaért és megállt a kapuban.

– Baki János úr?

– Az. Személyesen.

– Nem haragszik ugye, hogy zavarom? Istenes Józsefné vagyok. Kőrösön, a városházán dolgozom. Láttam a listát a hazatértekről, és innen a környékről csak maga az egyetlen, aki ott volt. A férjem is Tomszkban fogoly. Fél éve nem tudok róla semmit. Reméltem, hogy maga talán látta, tán tud róla valamit…

János intett, hogy jöjjön beljebb, ne álljanak itt a kapuban. Nem illő az ilyesmi… A tornácra kihozott még egy széket, és leültette a nőt. Süteménnyel is megkínálta. Amíg szorgoskodott alaposan megnézte az asszonyt. Városi nő volt. Velekorú lehetett, és szép volt. Legalább is Jánosnak úgy tűnt…

– Tetszik tudni, az úgy volt, hogy Tomszkban vagy háromszázan voltunk magyarok – próbálta húzni az időt szövegeléssel.

 

Oka volt annak. Bizony ismerte az Istenes Józsit. Ő volt az egyik a sok közül, aki elvett egy orosz nőt. Nem hibáztatta érte. Ha nem teszi, már nem élne. A bányába vezényelték volna, és azt csak így úszhatta meg. A kisebbik rosszal. De hogyan mondja meg a feleségének?

– Szóval, sokan voltunk. Tudtuk, hogy meg vannak számlálva a napjaink! Józsival egy hétig voltam együtt egy vaskohóban, de engem elvezényeltek onnan más munkára…

– Tudja, úgy érzem, hogy él, de mégis halott! Levelet, hírt nem kaptam felőle, pedig más hadifoglyok levelei megérkeztek. Maga tudja, hogy mi történhetett vele?

– Hát… Tudom. De nem hiszem, hogy örülni tetszik majd neki…

– Kérem, mondja el. Lassan már nem is emlékszem rá. Több mint öt éve nem láttam…

– Tetszik tudni, egyszer eljött az a nap, amikor döntenie kellett. Élet, vagy halál! Ő az életet választotta, de a boldogtalan életet…

– Miért, mit választott?

– Sok fiatal fogolynak felajánlották, hogy szabad emberek lehetnek, de nem mehetnek többé haza. Az volt a feltétel, hogy el kell venniük egy orosz özvegyasszonyt. Ezzel akarták enyhíteni a hatalmas férfi hiányt a környéken. Ott minden második családfő meghalt a háborúban. Józsival nem beszéltem többé, mert az esküvő után Vlagyivosztokba vitte őt a neje. Az vagy hétezer kilométer innen. Soha nem jön már el onnan. Nem is jöhet…

Az asszonyka felsóhajtott. Nem szomorú lett, hanem inkább felszabadult. Úgy mintha valami nehéz súly alól bújt volna ki! Megköszönte a süteményt és az információt. Kezet fogott Jánossal, felült a kerékpárjára, és elkerekezett Nagykőrös irányába.

 

Szombat délután volt. Öt nap telt el az asszony látogatása óta. János a kutyájával ballagott haza a rétről, ahol egy (pörköltnek való) termetes nyulat fogtak a csapdával. Ahogy közelebb ért a házhoz látta ám, hogy Istenesné áll a kapuban, a kerékpárját pedig nekitámasztotta a kerítésnek. Ja, és mosolygott…

– Jó napot kedves János – köszöntötte. – Megleptem, ugye?

– Háát, mi tagadás… Tessék bejönni… És mi járatban errefelé?

– Tudja, pár napja olyan kedves volt velem, hogy gondoltam, ha véletlenül erre járok, hozok magának egy kis házi kenyeret meg zsömlét. Én magam sütöttem!

– És „véletlenül” erre tetszett járni a kisasszonynak. Alig tizenöt kilométerre a várostól… Való igaz, kirándulni való hely ez a környék. Van látnivaló is. Két gémeskút is ékeskedik a pusztán. Na, meg itt van a nevezetes Csóti-ér is. Most is lehet benne vagy két centi a víz…

Mindezt mosolyogva mondta, hogy a nő még véletlenül se érezze, hogy kigúnyolja őt, ugyanis nagyon örült az asszony látogatásának.

– Jól van, na! Átlát rajtam, mint az üvegen. Igen. Nem véletlenül jártam erre. Direkt magához jöttem! És ennek sok oka van! Az egyik, hogy maga nagyon szimpatikus nekem. A másik, hogy értelmes. Nem olyan hülye tahó, mint oly’ sokan arra mifelénk…

– Van harmadik is?

– Van – sütötte le a szemét a nő. – Több mint szimpatikus nekem. És most akár ki is dobhat a házából! Egy ilyen „céda” nőt…

– Eszemben sincs. De még a nevét se tudom…

– Anna. Vagyis Borissza Anna. Ez a lánynevem. És újra ez, mert szabad vagyok immár. Papírom is van róla! Két napja kaptam. A férjem „eltűnt”, és ezért halottnak nyilvánították. Szabad vagyok…

 

Hej-haj! Hősünk alig szabadult a fogságból, a szíve máris rabságba esett. De ez most más volt! Érdek nélküli finom és kellemes rabság. Nincs mit szépíteni. Jánosunk fülig szerelmes lett!

Három hónap múlva megülték a lakodalmukat, ahová a környező tanyák családjai is eljöttek. Húzták a cigányok, és a vendégek boldogan ropták a táncot hajnalig.

 

Boldogok voltak mindketten, de megszenvedtek érte. Bizony, hosszú volt az út idáig. Egy este a tornácon ülve elmesélték egymásnak az életüket. Őszintén, kertelés nélkül. Anna nagyokat nevetett a csónak elsodródásán, Mári „vendégszeretetén”, és Szofia asszony „barátságán”. Egyáltalán nem feszélyezte őt Jánosunk története.

Megállapították, hogy mindketten vastagon megkapták az élettől a maguk adagját, de most talán eljött a jutalmazás ideje. Úgy érezték, hogy megérdemlik…

A hősünk, Baki János élete talán nem volt a legkülönlegesebb, sem a legtragikusabb, de az ő életének egy kis szeletén át bepillanthattunk egy zavaros korszak hétköznapjaiba, és láthattuk azt is, hogy egy jó ember, az élete legnehezebb pillanataiban is ember maradhat. És akkor nem marad el a jutalom sem…

Részlet a Vidám katonakönyv című könyvből

Folytatás a regényben…