1974. Pisznice-hegy, Gerecse, Magyarország

A kötet utolsó története itthon játszódik a ’70-es években. A „legvidámabb barakk”, a „gulyás kommunizmus” korában. Olyan igazi „katona sztori”, amilyet minden társaságban hallhatunk nagyobb tétel fröccs után. Nem hiányozhat ebből a könyvből sem…
Hősünk, akit csak Jameszként ismernek, személyesen meséli el nekünk, hogy milyen volt akkoriban egy igazi, komoly hadgyakorlaton részt venni. Szomorú? Nehéz, vagy kemény? Nem. Így utólag visszanézve azt mondhatjuk, hogy szórakoztató. Nekünk…
Hallgassuk hát meg a történetét arról a rántott bordáról, ami ugyan nem neki készült, de végül az övé lett…
Jamesz! A tiéd a szó!

Üdvözlöm a kedves olvasómat! Van ám nekem rendes, becsületes nevem is, de maradjunk csak a Jamesznál. Azt már megszoktam, meg aztán jobb a békesség! Azóta eltelt már 40 év, de mit lehet tudni? Sértődősek ám a népek errefelé… Nahát, hogy is volt?
Aszódra vonultam be 1973-ban. Nem voltam túl boldog ettől, és akkor még keveset mondtam ezzel! Azt gondoltam, hogy ha már kikaptam a nagy jót, akkor élvezzem is ki. Külön szerencsének véltem, hogy pesti srác lévén nem valamelyik országhatárra kerültem, hanem csak 43,1 km-re az otthonomtól. (Pontosan lemértem).
A városka amúgy szép lenne. Van gimnáziuma is meg minden, de sokat ront a hírnevén a Javítóintézet. Ide hozzák a fiatalkorú bűnözőket, ezért sokan ezzel azonosítják a várost.
De a helyiek nem ezt tartották csapásnak, hanem a katonai helyőrséget, ami a városka keleti csücskében állt a Hatvan felé vezető út szélén. Gondolják el! Nyolchavonta új srácok érkeztek ide, akik azonnal a helyi lány- és özvegyasszony kínálatot óhajtották megismerni.
Nem volt olyan lányos apa, aki ne tartott volna otthon szívlapátot vagy sza­mu­ráj kardot az „érdeklődők” elhessegetésére! Az sem volt bizalomgerjesztő, hogy kimaradások, eltávozások alkalmával több tucat holtrészeg katona támolygott Aszód egyetlen főútján. Festő ecsetjére kívánkozó látvány volt…

Külön kiemelt idegenforgalmi látványosság volt a Hatos Alegység! Ez egy szutykos kocsma a fő út laktanyához közelebb eső részén. A hétvégén kizúduló honvédek nyolcvan százaléka ide tartott. A maradék húsz százaléka (a bátrabbja) viszont ott stoppolt Pest felé. Ezek közé tartoztam én is…
Ide, Aszódra kerültem tehát, és két évig ez lett az „otthonom”. El kellett fogadnom ezt a tényt! Mi mást tehettem volna? Az előbb azonban jeleztem, hogy szerencsém volt. Ennyi évvel a hátam mögött úgy látom, hogy egész életemben az volt. Itt azonban különösen kegyes volt hozzám az ég… Pár kilométerre vittek csak Pesttől, de nem ez volt a legfőbb és a legnagyobb jótett, hanem az, ami itt következik:

Az aszódi helyőrség két részből állt. Volt egy nagy lövészezred, ami a legszörnyűbb csapás, ami egy leendő katonát érhet! A lövészek ágyútöltelékek. Ennyi. A katonai hierarchia legalja. Őket hajtják ki először a frontra, ők mennek elől, ők halnak meg elsőként és tömegesen! Na, neeem…
Ezért aztán ide az „alacsonyan képzett” fiatalokat osztják be. Ezt most igen finoman fogalmaztam. Ide kerültek az írni, olvasni alig tudók, a mindenféle szakma nélküliek és a legtöbb roma srác is itt landolt. Az ide beosztott állománynak többször kellett általános iskolai osztályokat szervezni, mert még az alapvető ismereteket sem birtokolták. Értsd ez alatt az írás, olvasás képességének teljes hiányát…

A lövész ezred mellett eltörpült a másik alakulat. Egy híradós zászlóalj. Rádióállomások, távközlés, ilyesmi. Ide a bevonulók értelmesebbje került. Műszerészek, elektronikai és mechanikai végzettségűek és mindenféle szerelő szakmát végzettek. Engem is ide hoztak. Szerencse? Úgy bizony! Nagy szerencse…
404-es relé. Így hívták azt az önjáró rádióállomást, ahová beosztottak. Három ún. „csőrös” ZIL teherautóra épített monstrum, ami kevesebbet tudott, mint ma a legegyszerűbb mobiltelefon.
Az egyik kocsin volt az antenna, amit ha felépítettünk, akkor az harminc méter magas volt, a tetején két jó nagy parabola antennával. A második ZIL belsejében volt maga a rádióállomás. A Műszeres. Ez volt a neve. Hatalmas energia-igényű dög, akkora rádiócsövekkel, mint egy téliszalámi rúd. Átjátszó állomás, amely a kapott jelet felerősíti és továbbítja a következő ilyen rémhez. Tudják mekkora volt a hatótávja? 50 km! Lóháton is hamarabb odaért az üzenet, mint ezzel.
A harmadik ZIL volt az áramforrás kocsi. Volt benne két Moszkvics motor hajtotta generátor. Ezek látták el árammal a műszerest. Megbízhatatlanok voltak, ezért utánfutón egy nagy dízel aggregátort is vonszolt maga után. Ennek még szerepe lesz a történetben…

Ide kerültem hát. Pár hónap alatt megtanultuk a reléállomás működtetésének a mikéntjét, az antenna gyors felépítését és lebontását, majd néhány kisebb gyakorlatra is elmentünk. Leginkább csak a közeli Domonyvölgybe… Lassan megszoktuk a logikus cselekedetek teljes hiányát is. A seregben alapvető volt az, hogy ami kerek azt visszük, ami szögletes, azt gurítjuk!
Amúgy a „katonaélet” tömény unalomból, a különböző feladatok elkerüléséből, némi focizásból és titkos italozásokból állt. Úgy tudom, hogy ez az egész néphadseregben így működött. Ez volt a trend…

Teltek múltak a hetek, hónapok, és lassan beleszoktam ebbe a teljesen abszurd életbe. Az öregek, mint pl. a nagyapám is, állandóan azt hajtogatták, hogy kell a katonaság, mert ott rendet és emberséget tanul a gyerek. Na, kérem… Ez egy nagy marhaság! Amit a katonaságnál megtanul a kölök az a következő: a lógás művészi szintre fejlesztése, a dohányzás és az ivás életvitelszerű elsajátítása. Az alkoholizmus melegágya is itt volt található. Semmi olyat nem lehetett kapni a seregtől, amit valami pozitív jelzővel illethetnék.
Ezt láttam a tiszteknél is. Két éven át figyeltem, és a végén már sajnáltam őket. A legtöbb fiatal tiszt idekerült. Tele voltunk frissen avatott hadnagyocskákkal. Ezek első ténykedése az volt, hogy megpróbáltak előttünk tekintélyt teremteni maguknak, de ezt többnyire pökhendi stílusban tették, ezért aztán hatalmas árat fizettek.
Senki előtt nem lett egy milliméter tekintélyük se, viszont mély megvetéssel viszonyultunk hozzájuk. A többségük annyi idős volt, mint mi. Nem egyszer letegeztük őket, amitől teljesen kiborultak, mi viszont nagy jól szórakoztunk ezen.
Néha azért sikerült bosszút állniuk. Nem adtak kimenő, eltávozási vagy szabadságos papírt, de ez nem érdekelt senkit. Ha, nem hát nem! Kunyerálni egyikünk sem volt hajlandó…
Az idősebb tisztek között sok volt a megkeseredett, depressziós ember. Ők azért lettek katonák, mert úgy vélték, hogy egy elfogadható életpálya előtt állnak. Hamarosan lesz lakás, Trabant, kiskert…
Nem lett. A legtöbben az aszódi Nőtlen Tiszti Szállón éltek, egy kis szobában. Se család, se pénz, se kiskert… Különös módon, e tisztek közül kedveltük a legtöbbet. Néhányukat kifejezetten szerettük…
Ragyogó gúnyneveik is voltak. Nem mi adtuk, az öreg katonáktól örököltük. A kétméteres századost természetesen Lóbi-nak, a konyha főnökét Babrablónak, egy rettenetes reszelős hangú századost Zetornak (orosz traktor) ismertünk. Volt egy hadnagy, aki a zsenge szellemi képességéről volt nevezetes. Természetes, hogy Ostoba lett a neve. Amúgy, ő is az egyik volt azok közül, akit kedveltünk.

Egy alkalommal Osti (az Ostoba beceneve) volt az Ügyeletes Tiszt, vagyis Ü.Ti. a katonai szleng szerint. Dühöngött a tél. A kicsiny irodában hideg volt, így hát hősünk feltekerte az olajkályha gombját. Később elővette a kincstári vacsorát, ami akkor éppen egy Glóbusz konzerv volt. Paradicsomos káposzta kolbásszal. Hidegen nem jó, (melegen se…) ezért feltette az olajkályha tetejére, majd úgy ahogy volt, elfelejtette…
A fizika törvényei persze megkerülhetetlenek. A hő hatására a jó paradicsomos káposzta előbb melegedni, majd tágulni kezdett. Hadnagy uram persze nem gondolt vele, mert éppen a Népsportot tanulmányozta nagy érdeklődéssel.
A káposzta eljutott a végpontra. Hatalmas durranással robbant fel, beterítve szépen paradicsomos trutymóval a falakat, a hadnagy elvtársat, és az összes iratot az ügyeletes naplóval együtt.
Én akkor a Krigli nevű barátommal (aki amúgy egy bárány lelkületű alkoholista) voltam napos szolgálatban. A szolgálat asztala a folyosón állt, két lépésre az Ü.Ti. irodától. Nyílt az ajtó és megjelent benne Osti hadnagy. Folyt róla a paradicsom! Rám nézett…
– Honvéd elvtárs! Némi segítségre volna szükségem… Ez a rohadt káposzta itten…

Krigli komám visítva röhögött, én viszont megsajnáltam Ostit. Beordítottam a körletbe pár emberért. Addig egy felmosóronggyal letörölgettem a ruhájáról meg az asztaláról a levet. Négyen álltunk az irodában, amikor Osti becsukta az ajtót, és ránk nézett.
– Ez a szarság történt most velem. Ez nem jó. Ki fognak röhögni, és talán a május elsejei jutalom is ugrik. A következő az ajánlatom. Segítenek kitakarítani reggel hétig, a váltásig. Ha minden tiszta lesz, és nem bukunk le, akkor hozok a századnak öt rekesz Kőbányait vagy Kinizsit. Vállalják?
Két perc múlva csak rohangáló katonákat láttam! Hoztak vödröket, mosószereket, éjfél körül elkezdték a falak újrameszelését, és én elképzelni sem tudtam, hogy honnan szereztek ezek éjjel egykor meszet! A lényeg az, hogy fél hétkor minden olyan volt, mint előző nap!

A hadnagy betartotta az ígéretét. Egyszerre ugyan nem tudta, de apránként, ötösével, tízesével behozta az öt rekesz sört, és még megfejelte egy kamu „menetgyakorlattal” is. Ez úgy nézett ki, hogy amikor odafönt a parancsnoki irodán kiírták a századunkat egy harminc kilométeres menetgyakorlatra az Aszód, Iklad, Bag útvonalon, akkor Osti vezényletével elindultunk, és az első erdőszéli pihenőnél elfeküdtünk a fűben.
A menetgyakorlat szintideje 6 óra volt, tehát öt és fél órát fociztunk, heverésztünk az erdőszélen. Az utolsó fél órában futottunk egyet a laktanya felé, mert hát izzadtan és fáradtan illett megérkezni oda. Nem is volt semmi hiba. Kiválóra teljesítettük a feladatot…

1974 tavaszán kaptuk a hírt, hogy nagyszabású hadgyakorlat lesz, és mi is részesülünk a kegyből, hogy ott lehetünk. Szojuz-74 volt a neve. Megkaptuk a parancsot, hogy az állomást maximálisan készítsük fel. Hiba kizárva! Úgy sejtették a tisztek, hogy hat-nyolc nap múlva indulunk.
Ez a nyolc nap is annyira jellemző volt! Hosszú tanulmányt írhatnék róla! Vagy inkább szomorújátékot. Nahát… A tiszteknek ez létfontosságú esemény volt. Az általuk végzett kiképzés eredményességét mérhették le itt. Ha hibák voltak, az nekik nem csak presztízs, hanem komoly anyagi veszteséget is jelentett. De a sorsuk ilyenkor a sorkatonák kezében volt! Teljesen természetes hát, hogy megkezdődött a pávatánc!

Délutánonként az úgynevezett KISZ klubban unatkoztunk. Ez egy nagy terem volt, ahol a TV, rádió, lemezjátszó mellett néhány játék is hevert. Itt sakkoztunk, csocsóztunk, és ketten-hárman olvastunk. Inkább csak ketten… Még nyolc nap volt hátra!
Ekkor – amit egyébként sohasem tettek meg – besündörögtek oda a tisztek. Leültek velünk sakkozni, beszélgetni.
– Na, mi a helyzet fiúk? Minden oké? Nincs szükségük valamire? Aztán minden rendben lesz odakint srácok, ugye?
Annyira álságos volt ez az egész! Jaj-jaj… Ebben élenjárt az én századparancsnokom. Nem írom le a nevét, mert már “nem is emlékszem” rá. A jellegzetes arcformája miatt Madárfejű Lajcsinak hívtuk, de ez így túl hosszú volt, ezért csak MFL volt a neve. Ő aztán körbe döngött valamennyiünket. Azt is megígérte, hogy ha kiválóra sikerül a gyakorlat, akkor mindenki kap öt nap jutalom szabadságot! Ennek valóban nagyon örültünk…

És eljött a nagy nap! Mi már este tudtuk, hogy hajnalban ötkor lesz a riadó. Ha ellenőrzik is a minisztériumból, nem lesz gond. Már félötkor felöltözve, teljes felszerelésben feküdtünk az ágyunkon!
Pontban ötkor visítani kezdett a riadócsengő. Váratlan esetben ilyenkor őrült kapkodás és rohangálás lett volna, de most nem. Szépen felkeltünk, és leballagtunk a telephelyre. Beindítottuk a motorokat, és a hatodik percben kigurultunk a telepről a laktanya melletti útra.

Hat órakor elindult a konvoj Pest felé. Mi az Osztyapenkónál mentünk fel az egyesre, és gurultunk a szédítő 60 km/órás „sebességgel” Tatabánya felé. Úti célunk a Gerecse-hegység volt, a Tardosbánya falu fölötti Nagy-Pisznice hegy teteje. Dél körül oda is értünk…
Felépítettük az antennát, az áramtermelés is megindult az egyik Moszkvics generátor által úgy, hogy tizenhat óra pár perckor a kezelőknek sikerült „felidegesíteniük” a rádióállomást. Minden működött, ahogy kell.
Az a ZIL, amelyikben a szétszedett antenna utazik, most üresen állt. Ebbe raktuk be a szivacs matracokat és a cuccainkat. Ez egy „modern” reléállomás volt, és ez látszott a „lakásunkon” is. A raktérben, az egyik sarokban volt egy kis vaskályha! Ezzel fűthettünk, ha fáztunk volna. És fáztunk is! A tavasz késett, ezért a hegyen nem hűvös volt, hanem hideg! Ötszázhuszonvalahány méteren voltunk. Mint a Himalája…

Három eseménytelen nap telt el. Olajozottan forgott a mókuskerék a begyakoroltak szerint. Amivel a legtöbb gond volt, az a két retek Moszkvics motoros generátor. Állandóan ügyelni kellett rájuk! Azért, hogy egy másodpercnyi áramkimaradás se legyen, (mert azért MFL hadnagy elvtársat „kinyírták” volna) valamelyikünknek örökké ott kellett ülni az aggregát mellett a rettenetes zajban. Na, neem!
Ezt elkerülendő, beugrasztottuk a príma dízel aggregátort. Magyar gyártmány volt, HAD-16 nevű. Egy léghűtéses Robur dízelmotor hajtotta, és akár egy hónapig is elment anélkül, hogy rá kellett volna nézni. Maximum annyit, hogy 10-12 óránként megtankoltuk.

Ezzel lett sok szabadidőnk, és megmaradt egy csomó benzin is! Mert az természetes ugye, hogy a HAD üzemelése alatt is a Moszkvicsokra írtuk az üzemidőt. De mi legyen azzal a temérdek benzinnel?
Ekkor jött Krigli és Jegenye, a két észlény. Különösen Jegenye, aki azért kapta ezt a megtisztelő nevet, mert akkora volt, mint egy hokedli. A sorozáson alig ütötte meg a „még behívható” szintet. Egy milliméterrel volt csak több, mint a 155 cm-es limit! Ha a méréskor leveszi azt a büdös zokniját, sohasem lett volna katona!

Na, ezek ketten gondolkodtak, és arra a (jogos) megállapításra jutottak, hogy igen szarul élünk itt, ezért hathatós ellenlépéseket óhajtottak tenni. Elsőként az élelmezésünkön szerettek volna javítani.
A hadgyakorlat kezdetekor megkaptuk az „ellátmányt”. Ez egy Glóbusz májkrém reggelire, egy Glóbusz rizses lecsó ebédre, egy Glóbusz májas hurka vacsorára. És ezekből 8-8 darab! Vagyis minden nap ugyanezt a moslékot kellett (volna) ennünk! Na, ezt nem fogadtuk ám el! Azonnal megindítottuk a „közbeszerzést”!
Ketten leballagtunk a faluba. Tardosbánya akkoriban csendes és helyes kis falu volt. Úgy gondoltuk, ott találunk vevőt a benzinünkre. Úgy lett. Nem is kellett sokat talpalni érte.
Egy ház kapujában álló piros Moszkvics volt a Fárosz! Azonnal elindultunk feléje. Egy idősebb bácsi pakolta bele a műtrágyás zsákokat. Rögtön láttuk, hogy ő a mi emberünk! Krigli koma volt a szóvivő.
– Jó napot kívánunk!
– Aggyon az Isten… Hát a vitéz urak mit keresnek errefelé, he?
– Volna pár csepp benzinünk. Ki kéne öntenünk, de sajnáljuk. Hátha tudná valaki használni errefelé…
– Aha… Osztán hogyé adnák aztat?
– Pénzért nem. Valami kaja kéne. Éhen halunk ugyanis…
– Na, akkor gyüjjenek be a vitéz urak, oszt beszélgessünk…

Leültetett bennünket a konyhában. Egy aranyos néni, a felesége szalonnát, hagymát és kenyeret tett elénk, mert hát vendégek volnánk, vagy mi! Falatoztunk, és közben létrejött az üzlet is. Két oldalszalonnáért, ötven tojásért, két kiló hagymáért és tíz liter jó borért adtunk pár marmonkanna benzint.
Nem éreztük ezt csalásnak, inkább elégtételnek azért, hogy ennyire nem törődtek velünk. Köptek ránk! Egy fontos hadgyakorlat idején is moslék ellátmányt adtak. Ez inkább csak jogos önvédelem volt csupán. A benzinnel együtt levittük a bácsinak az összes konzervünket is. Azt mondta, a disznók majd megeszik…

Ettől kezdve szalonnás, hagymás tojásrántottákkal dőzsöltünk, vagy csak szalonnát ettünk hagymával. Isteni volt. Úgy éreztük, hogy megérdemeltük. De hamar jött a következő gyomros…
A rádiósok szóltak, hogy ellenőrzést kapunk. Jó szokás szerint a „meglepetésszerű” ellenőrzésről már mindenki tudott jó előre. Azt mondták, az ezred törzsfőnöke jön ide. Az nem ám olyan, mint az indián törzsfőnök! Nagyon nem. Ez egy „nagyfejű” aki általában irodából intézi a haza védelmét. De aki hozzánk jött, az nem! Ő enni szeretett a természetben! Úgy ám…

Ezért aztán már délután megjött hat katona egy Csepel teherautóval. Nagy sátrat állítottak a Ziljeink mellé, és egy nagy gáztűzhelyt helyeztek el a sarkában. Komplett konyhafelszerelést pakoltak ki, és rengeteg hűtött húst! Olyanokat, amilyeneket mi már hetek óta nem láttunk! Azt mondták a srácok, hogy a főnök a rántott bordát és az uborkasalátát szereti, hát azt kap. De ilyenkor még nincs uborka, úgyhogy hatalmas, ötliteres üvegekben csemege uborkákat hoztak…
Na, ettől teljesen kikészültünk! Az, hogy valaki góré a hadseregben, rendben van. De hogy ennyire más elbánásban részesüljön, mint a közkatonák, az elfogadhatatlan volt! Mindig azt szajkózták, hogy a szocializmusban minden ember egyforma elvtársak! Mindenki, elvtársak! A dolgozók, meg katonák, meg a munkásparasztok meg a mindenki elvtársak… elvtársak!

Krigli koma azt mondta, hogy mi majd igazságossá tesszük ezt a rendszert. Meg is volt rá a terve, amit egyöntetűen elfogadtunk. Csak végre kellett hajtani, de ennek mikéntje még kérdéses volt.
Estefelé megérkezett Ő! Alig láttuk egy percre. Úgy tessék-lássék körülnézett, de látszott rajta, hogy semennyire sem érdekli ez az egész. Miért? Mert sültek már a rántott bordák! Isteni illatuk Tatabányáig érződött…

Sötét volt. A sátor lebenyét félrehúzva láttuk a gyönyörű aranysárga szeleteket az olajban sülni. Hatalmasakat nyeltünk. Krigli azonban már lökdösött bennünket.
– Ezt nézzétek – mutatott a szerszámos ládára, amiben egy ötliteres uborkásüveg feküdt. – Na, ez már a miénk. Most jönnek a húsok.
– Ezekkel emeljük ide – suttogta és mutatta az eszközöket. Az egyik Yagi-antenna hegyes dipoljai voltak. Olyan botszerű, vékony alumínium csövek. – Beleszúrod, kiemeled. Ennyi.
Úgy lett. Ahogy a két szakács gyerek sütötte a bordák tucatjait, majd vitték oda a sátor végébe a törzsfőnök és a sleppje elé, úgy nyúltunk be a résen a dipolokkal, és szúrtuk fel rájuk a hússzeleteket.
Hatan voltunk, és mindenki négy szelet húst csórt el. Az huszonnégy szelet! Képzelje csak el a kedves Olvasóm, hogy akkor mennyit süthettek ki, ha nem vették észre a hiányát!
Valami embertelenül finom volt! Nem azért, mert olyan kiváló szakácsok sütötték, hanem a megszerzésének körülményei, és a rettenetesen vágyott voltuk miatt! Így, negyven év távolából visszagondolva már inkább csak közepesnek mondanám…

A nyolcnapos gyakorlat véget ért, lebontottuk az antennát, elpakoltunk mindent, és visszatértünk a kies helyőrségünkbe. Ahogy azt kedves Olvasóm sejtheti, a tisztek részéről nem volt ám már „fiúk, meg srácok”, meg ilyenek. De nem ám. Már csak az ordítozás volt…
– X.Y. honvéd! Ha estére nem csillog úgy az az antennakeret, mint a Sa­lamon töke, akkor itt fog megfeketedni a segge a laktanyában a díszes barátaival együtt! Értve vagyok?!
Hát, ezt kaptuk jutalmul. Igaz, nem is vártunk mást…
Amikor megkapta a zászlóalj a kiváló minősítést a gyakorlaton végzett munkáért, azt napi parancsban hirdették ki. Én akkor éppen Század Ügyeletes (Sz.Ügy.) voltam. Mint ilyen, külön engedély nélkül szólhattam. Nosza, meg is tettem.
– Hadnagy elvtárs! Mint arra nyilván Ön is emlékszik, a KISZ klubban azt tetszett mondani, hogy ha jó lesz a gyakorlat, akkor egy kis szabit tetszik adni nekünk. Érdeklődnék ennek a mikéntje felől…

Madárfejű Lajcsi vörös lett, majd fehér, később pedig ezek változatai. Ordítva rendelt be az irodájába, a kedves barátaim pedig együtt érzően bólogattak…
– Mit képzel maga? – fuldokolta. – Hogy merészel engem kérdőre vonni mi? Harminc nap!
– Na, de a hadnagy elvtárs…
– Már negyven!
– Elhittük ám, amit akkor…
– Már hatvan! És takarodjék ki innen!
Nahát… Ennyi volt a jószolgálati küldöttségem hozadéka. Hatvan nap laktanyafogság. De mivel egyszerre nem lehetett ennyi a szabályzat szerint, ezért harminc nap után kaptam három nap eltávozást, majd folytattam a másik harminc nappal, de nem érdekelt. Már akkor is úgy éreztem, hogy az a négy szelet rántott borda ott a hegyen, megérte…

Nyolc hónappal ezután leszereltem. 730 nap! Ennyit vettek el az életünkből. Amikor eljöttünk a laktanyából búcsúzóul megfenyegettek, hogy egy évig még katonának számítunk, és bármikor visszahívhatnak ide. És meg is tették.
Pár nap hiján egy év múlva behívtak egy kéthetes nem is tudom mire. Az új URH relé állomásokat mutatták be, de csak diafilmekről, mert mintadarab nem állt belőlük rendelkezésre. Semmi, de semmi értelme sem volt az egésznek.
De ezzel a két héttel örökre véget ért a rémálom. A rántott borda viszont az óta is a második számú kedvencem a sertéspörkölt galuskával után. Úgy, ahogy azt az életem párja készíti…

A novella megjelent a Vidám Katonakönyv című kötetben. 

Hírlevél

Hírlevél

Értesüljön elsőként akcióinkról és új kiadványainkról!

Sikeres feliratkozás!