Három hét alatt igen nagy munkát végeztünk. A szektorunk területén egy teljes utca került kibontásra. Ennek a szűk utcának északi végén, két ház között lejutottunk a járószintjéig! Az utca eredeti kövezetén álltunk! A “Korsós Ház” minden leletét feldolgoztuk és már el is vitték őket Athénba! A szemben lévő házba is beástuk magunkat, de ott egy agyagtálon és némi freskó-töredéken kívül nem volt semmi!
Mivel mindegyik háznak teljesen ép volt a födémzete, ezért az utcát ástuk ki folyamatosan és onnan szándékoztunk bejutni a házakba, azok saját ajtaján keresztül!
Pihenésre nem is nagyon gondoltunk, annyira elragadott a kutatás öröme! Sokszor éjfél körül ültünk be vacsorázni a Neptunba… A motorral jártunk minden nap. Igaza volt Mommónak! Kellett az ide nagyon…
Vasárnaponként azért pihentünk egy kicsit! Lementünk úszni a partra, ahol kinyitott a téli álmot alvó taverna is! Néha este, ha nem voltunk merev fáradtak, Mommóval ültünk a teraszon és beszélgettünk. A jövőt tervezgettük!
– Tudod Jack, ha eljön az a fickó akit ígértél nekem, akkor tartok egy hosszú, talán egyéves pihenőt! Úgy bizony! Elmegyek vele a Maldív-szigetekre! Gyerekkorom óta vágyom oda! Hófehér homok, pici szigetek, amelyek alig egy méternyire állnak ki a tengerből… Egész nap ott hevernék a vízben és hideg koktélokat szürcsölnék…
– Kívánom, hogy összejöjjön neked – mondtam komolyan. – Rájönnél legalább, hogy más is van az életben a munkán kívül!
– És te, Jack?
– Én elvenném Jennyt, ha hozzámjönne… Lenne egy-két kölök a ház körül… De az álmom az, hogy ideköltözhessek! Ide Akrotiribe! Megvenném azt a villát, amit ott a tavernánk mellett árulnak… Tegnap is megcsodálgattam! Hejj! Maga lenne a megtestesült boldogság!
– Tudod mit mondok neked Jack? Hogy meg lesz! Én mondom neked, hogy meg! Úgy éljek!
– Bár úgy lenne… De nem biztos, hogy Jenny is akarná!
– Már miért ne akarná – mordult fel Mommó. – Nem hülye az a lány! Itt boldogságban és főleg biztonságban élhetne veled. Otthagyhatná a hülye repülést! Talán az anyukájához sem kötődik annyira, hogy ne jönne ide… Vagy hozná a mamát is… Kell egy mama a háznál! Ha jövő héten itt lesz, meg is kérdezem tőle ezeket!
Reggel nagy nyüzsgés volt a feltárásnál. Valami atyaisten jött a kormánytól, meg mindenféle diplomaták, például azok akiknek az országai a pénzt adták erre a munkára! De bennünket mindez semennyire se érdekelt.
Közelítettünk a harmadik ház ajtaja felé! Amikor a gyakornok gyerek, Boreász csákánya beszakította a földet, éljenzésbe törtünk ki! A „nagyfejűek” persze azonnal odasündörögtek! Egy miniszter azt akarta, hogy ő mászhasson be elsőnek! Megsértődött amikor közölték vele, hogy egy frászt!
A lyukon a kis filigrán gyakornok lányunkat, Hesztiát küldtük be. Boreász annyira megtágította a rést, hogy a lányka átbújhatott rajta.
– Na, mit látsz? – kérdezte izgatottan Mommó.
– Hát… semmit… – jött a bizonytalan válasz bentről. – Száll a por…
– Várj egy kicsit. Ne mozogj. Mindjárt jobban fogsz látni. Adjátok már be neki azt a lámpát!
Mommó a lyuknál hasalt a szállongó vulkáni porban! Onnan kommandírozta Hesztiát!
– Már jobban látok – hallatszott bentről. – Rengeteg a hamu, vastagon áll a padlón… De itt egy… Jaj…
– Na, mi az? – izgult Mommó.
– Ez… egy gabona őrlő! A falak mellett pithoi-ok… kettő, négy,… hét pithoi. És mind ép!
– Jézusom! Az őrlő kő is ott van?
– Itt! A tekerő fanyele elporladt már, de látszik, hogy ezzel még őröltek, mielőtt elmenekültek volna!
– Na, gyere ki lányom… Bontsuk ki ezt a kincset, de gyorsan…
Két nap múlva makulátlanul tiszta volt a helyiség! Természetesen Mommó a „Malom Háza” nevet adta neki! A szoba nagyjából húsz négyzetméteres volt. A közepén állt a hatalmas kerek kőtömb, amelyre ráfektették az örlőkövet. Ennek lyukas volt a közepe, ott öntötték be a magokat, majd körbeforgatták a követ, ami lassan megőrölte azokat! A falak mellett álló nagy, úgy kétszáz liter űrtartalmú cserép pithoi-okban lehetett a gabona és a liszt. Jelenleg vulkáni porral voltak tele, így nem tudtuk megállapítani, hogy van-e bennük háromezerötszáz éves mag! Athénban majd kiszedik belőlük, ha van…
Nagyon boldogok voltunk! Az újságokat a tv társaságok váltották fel! Úgy tűnt, hogy világhírűek lettünk! Dr. Meyer szívesen csillogott nekik, éppen ezért dr. Vassziliou mindig őt küldte nyilatkozni… Szerencsére senki sem jöhetett be a területre, így békében dolgozhattunk!
Este a Neptunban vacsorázott a társaság. Meyer prof. és Chris koma azon vitáztak, hogy vajon ők az itt élők helyében elhagyták volna-e a házaikat! A professzor azt vallotta, hogy a földi javak pótolhatók így pár kiló gabonáért meg két kecskéért nem kockáztatná az életét!
– Én pucolnék innen barátaim! – mondta komoly arccal.
Chris viszont azt bizonygatta, hogy túl lehetett volna élni a vulkán robbanását, mert ezek a házak is túlélték! Szinte sértetlenek!
– Igen, de a többségük összedőlt – szólt közbe Mommó. – Az, hogy vannak teljesen ép házak az számomra is rejtély, de nem kockáztatnám az életem olyan alapon, hogy hátha nem dől majd össze a házam! És ha mégis? He?
– Sohase fogjuk megtudni – mondtam. – Ahhoz vissza kellene menni az időben… Jót lenne most egy időgép…
Ebben maradtunk…
Másnap reggel Jenny hívott, hogy vasárnap jön és két napig maradhat! Lelkendezett, hogy a fényképem megjelent a New York Post-ban! Igaz, a tizedik oldalon… Híre ment a munkánknak!
– Büszke vagyok az én dokimra! – búgta Jenny. – Ed és az anyu is olvasták! Gratulálnak!
– Köszönöm, de még csak az elején vagyunk… És sejteni lehetett, hogy komoly dolgok bújnak meg a hamu alatt! Na, de hagyjuk a romokat! Olyan jó, hogy jössz! Most ugyan kevesebb időnk lesz, mert nappal dolgoznom kell, de majd kitalálok valamit! Akkor mostantól számolom a napokat…
Reggel Aszklépiosz, a gyakornok srác rossz hírt hozott! Az „utcánk” közepén egy hatalmas bazalt tömb van beágyazódva! Nyilván egy kilövellt lávadarab, az úgynevezett „vulkáni bomba” zuhant oda! Olyan kemény, hogy azt csak légkalapáccsal lehet szétbontani! És hatalmas is! Be van ékelődve két ház falai közé és legalább hat méter hosszú!
Ez rossz hír volt! Mommó úgy káromkodott mint egy tróger. De igaza volt! Valamit ki kellett találni…
Újra megjelentek hát a nehézgépes mesterek! Kompresszort telepítettek és két légkalapáccsal megkezdték a sziklatömb szétdarabolását! Lassan haladt a munka, de haladt! Ez volt a lényeg. Mi addig elkezdtük az utca déli végének kiásását. Két ház zárta az ókori utcát. Előttük valami tér lehetett, mert nem volt a folytatása a házsornak. A bal szélső ház teteje is ép volt, de a falak vonalából látszott, hogy ez más mint a többi. Háromszor akkora volt!
Körbemértem, letisztítottam a falak kiálló részeit és a gépemmel minden irányból lefényképeztem. Négyszer tíz méteres volt! A legnagyobb ház, amit eddig itt feltártak! Borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi lehet benne! Reméltem, hogy szentély vagy közösségi épület volt! Abban is bíztam, hogy a menekülő lakosok nem vittek el magukkal semmit! Nagyon vágytam egy-két olyan leletre, ami közelebb vinne bennünket az alig ismert minószi nép jobb megismeréséhez!
Délután hat óra is elmúlt, amikor úgy döntöttünk, hogy elég! Menjünk enni és aludni! Lefürödtünk a konténerben, és megvártuk a többieket is. Lassan ők is előkerültek. Már indultunk volna, amikor Mommó keresni kezdte a napi jelentések dossziéját.
– Híí… Ott maradt a déli oldalon a földön – mondtam. – A fényképezőgépem is ott van! Máris hozom!
Mivel a létrát már elvitte valaki, láttam, hogy csak úgy tudok lemenni a papírokért, hogy leugrom oda. Felfelé majd csak felhúz valaki. Chris ajánlkozott is e nemes feladatra.
A kiásott épület teteje úgy kétméternyire volt a talajszinttől. Úgy véltem, hogy ez nem lehet gond. Leugrottam a ház tetejére. Azt még láttam, hogy a födémen hirtelen repedések futnak szét, de már megijedni sem volt időm! A födém beszakadt alattam! Bezuhantam a sötétbe!
De nem estem túl mélyre! Meg sem ütöttem magam. Kintről hallottam Mommó rémült kiabálását!
– A létrát, gyorsan a létrát! Jól vagy Jack? Hallasz?
– Persze hogy jól – köpködtem a számból a port. – Csak nem látok semmit és tele ment a pofám is… Dobd le a lámpát légyszíves…
Mommó bedobta a sötét lyukba a lámpát, ami pontosan elém esett a porba. Felvettem és körülvilágítottam a teremben. A szálló finom vulkáni portól vajmi kevesett láttam! Elindultam beljebb. Lassan leülepedett a szálló anyag és láthatóvá vált a helyiség! Döbbenetes volt!
A falak körben színesre voltak festve! Griffek, delfinek díszítették. Faragott kövekből kirakott oltár állt a fal mellett. Körben tálak, korsók, apró szobrok tucatjai voltak a földön! Remegni kezdtem, amikor megláttam őket!
Leporoltam a fényképezőgépemet és gyorsan kattingatni kezdtem! Ekkor Chris hangját hallottam fentről.
– Hé komám, nem találjuk a létrát! Jól vagy? Amíg hoznak egyet a srácok addig dobjak le valamit? Vizet, vagy egy kiscsajt?
– Hallotok ott fent? – kiabáltam.
– Persze hogy hallunk. Nem kell ordítoznod!
– Hát barátaim! Jöhetnek a tévések annyit mondok!
– Miért? Találtál egy üveg ókori sört?
– Egy szentélyt komám! Oltárral, áldozati ajándékokkal! Legalább harminc darab! Szobrok, tálak… A falon gyönyörű freskók! Alig sérült… Tudjátok miért? Nincsenek ablakok! A piroclast* elakadt odakinn! A szentély nem tudott megtelni tefrával!
Odafentről hujogatást és tapsot hallottam! Büszkén düllesztettem ki a mellemet! Arra gondoltam, hogy miss Taylort bizonyára megüti a guta, Jenny pedig büszke lesz rám! Nagyszerű érzés volt!
Chris ledobott egy ásványvizet nekem és mindenáron le akart jönni hozzám, de Dr. Vassziliou nem engedte! Nem kockáztathatta, hogy tovább omoljon a födém…
Újra visszamentem az oltárhoz. Ismét felpörgettem Mommó kézi dinamóval működő lámpáját, rávilágítottam és óvatosan kezdtem lesöpörni róla a kezemmel a port. A közepén valami fémbe ütköztem! Ecset híján az ujjaimmal távolítottam el a hamut. A lámpa fényében megcsillant az aranyból készült diadém!
A szívem vadul vert! Szakszerűtlenül jártam el, de nem érdekelt! Felemeltem az oltárról az évezredek óta ott álló fejdíszt!
Gyönyörű volt! Nem hasonlított az eddig ismert koronákhoz és más királyi ékszerekhez! Inkább egy nagyon finoman megmunkált fejpánt volt! Ékkövek díszítették, de a portól nem láttam, hogy mifélék.
És ekkor olyat tettem, amit elkötelezett és tisztességes régész sohasem tenne meg! Lassan a fejemre illesztettem a diadémot!
Semmiféle magyarázatom nem volt rá, hogy miért! Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem! Egy pillanat múlva ott volt a homlokomon a híres, és csak üres szóbeszédnek tartott Minósz-diadém!
A következő pillanatban vakító kék fényt láttam! A testemen áramütés-szerű, de fájdalommentes remegés futott át! Nem tudtam megmozdulni! Azt még láttam, hogy a fejem fölött lévő lyukon rémülten néz rám Mommó és Chris, majd lassan minden elsötétült! Hatalmas, üres csend lett…
A Nagy Sziget
Miután végre előkerült a létra, Chris és Mommó lemásztak a fal tetejére. A födémre nem léptek rá, hogy ne omoljon tovább. Éppen nyújtották volna le a létrát a gödörbe, amikor felvillant a vakító, kékszínű fény!
Az egymás mellett térdelő régészek azt látták, hogy Jack az oltár előtt áll és a feje körül villámok száguldoznak! Még segítséget kérőn rájuk nézett, majd elporladt! A fények kialudtak! Jack Russel semmivé lett!
– Jézusom! Mi volt ez! – sikoltotta Mommó. – Meghalt? Hová lett? Úristen! Mi lett vele?
Chris lenyomta a létrát az omladékba és lemászott a szentélybe. Ott különös, égett ózon szagát érezte. A teremben kavargott a por. Egymásután másztak le a többiek is. Tanácstalanul álltak. Dr. Russelnak nyoma veszett! Bármilyen hihetetlen is, de valami földöntúli erő elragadta őt! Egy molekula sem maradt utánna!
– Na, ilyen nincs! – ordított Chris. – Ilyen aztán a büdös kurva életben sincs! Kell, hogy legyen valami magyarázat! Meg fogjuk találni…
Dr. Vassziliou a kötelességének megfelelően értesítette a rendőrséget! Ki is jött a két derék fírai őrmester, de nem sokat tudtak tenni! Nyom nem volt, holttest nem volt, így hát felvették a jegyzőkönyvet. A régészek beszámolóját pedig nem nagyon hitték el!
– Szerintem ezek szívhatak ott valamit – mondta hazafelé az autóban a főnök. – Ezzel a mesével akartak megetetni! Kék villogás meg delej-fény! Marhaság… De majd meglátjuk…
A feltárás régészeit sokkolta az eset! Különösen azokat, akik a saját szemükkel látták Jack megsemmisülését! Mommóhoz orvost kellet hívni, annyira kiborult! De, mint már annyiszor, ismét Chris öntött erőt a társaságba! Kiállt a Neptun taverna közepére, és egy kis papírt szorongatva beszélni kezdett.
– Tudom, hogy most mindenki úgy érzi, elveszítettük a barátunkat, kollégánkat! Hát én meg azt mondom, hogy egy nagy szart! Már bocsánat dr. Vassziliou! Megmondom miért gondolom így!
Belenézett a papírjaiba.
– Leírtam mindent és számolgattam egy csöppet! Nézzük csak: Jack koma beszakadt egy szentélybe. Mit tett ott? Nézelődött. Taperolta amit látott. Lelkesedett mert olyat talált, amit még senki! Aztán odament az oltárhoz! Mindannyian láttuk, amikor lent voltunk! Az oltár közepéről hiányzik egy köralakú valami! Azt Jack pajtás elvette onnan és ennek a következménye lett ez az elektromos kisülés jelenség!
Chris ivott gyorsan a söréből, mert nagyon izgatott volt!
– Mivel a tárgy elvétele és a jelenség között oksági összefüggés van, ennek az irányában kell szaglásznunk! Elmondom, hogy én mit gondolok aztán okoskodjuk tovább az elméletemet. Szóval: a tárgy, amit a pajtásom elvett az oltárról, nem más volt mint maga a Minósz Diadém!
Zúgolódás támadt a tavernában. Különösen dr. Vassziliou volt elégedetlen, de Chris leintette őket.
– Mondom, a Diadém! Nem biztos, de mivel különös tiszteletű tárgyról van szó ki tudja, hogy akkoriban miféle védelemmel látták el! Amit most mondok, az sokak szerint nem méltó egy régészhez, de én vállalom! Nagyon sokan úgy gondolják, hogy itt Szantoríni körül volt a megsemmisült Atlantisz!
– Ne marháskodjon már Chris – hördült fel dr. Meyer. – Ezzel a hülye dajkamesével etetik az embereket régóta! Semmi sem mutat arra, hogy létezett egyáltalán!
– Rendben van Hans – emelte fel az ujját Chris. – Rendben van! De most egy olyan jelenségnek voltunk tanúi, ami megmagyarázhatatlan! Viszont ha igaz lenne a legenda, akkor azok úgy tízezer évvel ezelőtt képesek lehettek egy ilyen jellegű védelem létrehozására!
– Én pedig mást mondok – emelkedett fel a székéről Mommó. – Nekem csak női megérzéseim vannak, de azok elég jól szoktak működni, és én vagy öt perce biztosan érzem, hogy Jack él mi több, vissza fog térni! Úgy, ahogy elragadta az az erő, ugyanúgy fogja visszadni!
– De addig is rengeteg bajunk lesz – mondta dr. Vassziliou. – Vizsgálatot kezdenek, lehet, hogy a munkákat is felfüggesztik! Bármi is történt dr. Russel fizikai valójával, amíg vissza nem tér, addig minket fognak gyanúsítani mindenfélével! És ha visszatér egyszer, akkor még nagyobb baj lesz! De azt már szívesen vállanám…
Dr. Vassziliounak igaza is lett, meg nem is! Vizsgálat kezdődött, de nem szokványos! Nem rendőrök jöttek, hanem tudósok! Fizikusok, kémikusok és ki tudja még mifélék! A szentélyben különös műszereket állítottak fel, fura, űrhajósruhára emlékeztető öltözékben mentek le oda! Egy azonban közös volt bennük! Egy szót sem beszéltek senkivel! Néhány nappal később hoztak egy tudományos határozatot, amellyel le is zárták a vizsgálatot!
Ebben az állt, hogy az alapos és kimerítő vizsgálat kimutatta: Dr. Jack Russel dns mintái, amit a porban köpések formájában találtak, módosultak! Különös változások álltak be rajtuk! Olyanok, mintha több ezer évesek volnának!
A szentély belsejében mindenütt kimutatható egy elektromos anomália, ami sehol máshol nem észlelhető! A helyiség levegőjében több ezer éves széndioxid atomokat mutattak ki, ami emberi kilégzésből származik. De mivel ezek néhány hét alatt elbomlanak, a széndioxid csak a dr. Russel által kilélegzett párából maradhatott ott! Hogy miként, erre a vizsgálat nem tudott magyarázatot adni!
– Na, komáim! – lelkesedett Chris. – Tény, hogy Jack pajti visszarepült az időben! Talán pontosan a minószi korba! Hejj, de ott lennék vele most én is! Mindenesetre a vizsgálat szerint is él Jack! Mert már odaát volt, amikor még a kilélegzett párája lecsapódott a porban! Híí… ha visszajön miket fog mesélni…
– Visszajön? – kérdezte csendesen Mommó. – Biztosan?
– Drága Colette! Leteszem rá a nagyesküt! Oka volt annak, hogy ilyen erővel látták el annak idején a diadémot! És ha képesek voltak odavinni valakit, akkor visszafelé is sikerülni fog!
Egy cseppet mindannyian megnyugodtak…
A munkát nem állíttatta le a hatóság! Az indok az volt, hogy egy kellően nem tisztázható fizikai esemény miatt Russel doktor fizikai teste eltűnt! Senkit nem terhel semmiféle felelősség ezért!
Az újságok, a televíziók persze világszenzációként tárgyalták az esetet! Atlantisz létét már tényként kezelték és azt a mainál magasabbrendű tudást is, amivel átvitték Russel doktort magukhoz!
A CBS társaság riportot készített dr. Ruth Taylor asszonnyal, Jack főnökével! Ebben Taylor doktor elmondta, hogy az ő irányítása alatt kutatásokat végeztek egy olyan műszerrel, amely segítségével kapcsolatba lehet lépni az évezredekkel ezelőtt élt kultúrákkal! Úgy ám! Dr. Russel ezt a műszert vitte magával Akrotiribe és úgy látszik, működött!
– Tudják, én kiválóan értem a szakmámat és Russel doktor a legjobb tanítványom volt! Olyan mintha a fiam lett volna! Most, hogy visszament pár ezer évet tudom, hogy ott is kiválóan megállja majd a helyét! A gyermekemként siratom el őt! – mondta álságos arccal, majd egy könnyet is elmorzsolt a szeme sarkában!
Amikor Jenny megkapta Eleni email-jét arról, hogy Jack eltűnt, zokogni kezdett! Amikor kissé lehiggadt felhívta Elenit és kifaggatta arról, hogy mi történt. Végül abban maradtak, hogy Jenny odajön és vár. Hátha vissza jön Jack.
Közben lezárult a vizsgálat és rengeteg kétséget hagyott maga után! Amikor Jenny megérkezett Szantorínire, Elenivel azonnal a feltáráshoz mentek. Dr. Vassziliou megengedte, hogy Jenny lemenjen a szentélybe de csak kísérettel. Mommó örömmel vállalta ezt…
– Gyere drágám! – mondta szeretettel. – Vedd föl ezt a védőruhát, mert ott vastagon áll a por! És nyugi! Visszajön! Minden azt mutatja! Ahogy odavitték, úgy fogják visszaadni!
– Tudod Mommó érzem, hogy Jack él! Néha úgy érzem, mintha üzenne és nyugtatna…
– Na, ez az! – rikkantott Mommó. – Én is ezt érzem! És ez csak úgy lehet, hogy azok az elektromos micsodák amik bennünk vannak, veszik a másik ember üzenetét! És itt nem számít párezer év…
Lemásztak a szentélybe. Két erős lámpát vittek magukkal. Odabent minden úgy volt, mint ahogy a vizsgálók hagyták. Por mindenütt és az a különös szag. Az égett ózon szaga…
Dr. Vassziliou úgy döntött, hogy a szentélyhez nem nyúlnak! Várnak a munka végéig. Amikor a tízhónapos szakasz a vége felé közeledik, akkor tárják föl teljesen! Kimondatlanul is arra vártak, hogy Jack visszatérjen ide…
– Szóval itt volt – sóhajtott Jenny. – Itt állt, ahol én?
– Nem. Ott az oltár előtt. Felvehette az ott talált ékszert, és ez indította be a folyamatot! A feje körül forgott az a különös fény…
– És mi volt nála? Étel, ital? Hogy fog életben maradni?
– Nem volt ilyesmi. Nála van a generátoros lámpám. Az olyan, hogy ha három percig teker rajta egy kart, akkor majd egy órán át világít! Nem kell hozzá elem! Van egy svájci bicskája és a dokumentáló fényképezőgépe. Napelemekkel tölthető. Ahhoz se kell elem. És persze a mobilja. Na, annak nem sok hasznát veszi majd…
Jenny nagyot sóhajtott!
– Kérlek Jack, ha hallasz, gyere vissza, ha tudsz! Tégy meg ezért mindent! Sokan várunk… És én különösen! Szeretlek… Szia Jack…
Megfogta a létrát és újra visszatért a napfényre. Ekkor simogatást érzett a lelkében! Tudta, hogy Jack ebben a pillanatban megkapta az üzenetét!
Kimásztak a szentélyből a létrán. Odafent Jenny, próbaképpen felhívta Jack mobilját. Csak a géphangot hallotta…
– Az előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható…
Odaát…
Ameddig a kék fényt, addig Mommó és Chris arcát is láttam, azután sötét lett! Nem tudom meddig tartott, de fokozatosan nyílt ki a szemem. Nem haltam meg… Lassan visszanyertem az eszméletemet!
A szentélyben ültem a földön, előttem az oltár és az áldozati ajándékok. De minden ragyogóan tiszta volt! És a mennyezet… A lyuk, ahol bezuhantam ide nincs meg! Gyönyörű fehérre van festve az egész! Na, nem! Az nem lehet, hogy…
Lassan rádöbbentem, de sehogy sem akartam elfogadni! Egy másik korban vagyok! Hogy melyikben, azt nem tudom de vissza akarok menni! Most azonnal! Pár nap múlva jön hozzám Jenny!
Mélységes kétségbesés kerített hatalmába! Gyomorszorító rettegés! Lassan feltápászkodtam a földről. Ekkor egy árnyék jelent meg mögöttem! Megfordultam. A nyitott ajtóban egy őszhajú ember állt. Mögötte az utcán vakítóan sütött a nap!
– Ez nem lehet – gondoltam magamban – még nem is ástuk ki a déli frontot a bazalttömb miatt!
De mindegy mit gondoltam, a valóság az volt, hogy a napfényes ajtóban állt egy öreg és lassan féltérdre ereszkedett előttem!
– Légy üdvözölve Hegy Isteneinek Fia! Már vártalak! Öt hold óta…
Most már biztos voltam benne, hogy álmodom! A zuhanáskor beüthettem a fejem és most egy athéni kórházban fekszem kómában! Mert hogyan is érteném egy több ezer éves öreg szavait!
– Ááá… Hülyeség! – gondoltam. – Hamarosan felébredek…
De nem! Oldalra néztem, ahol a falon egy bronztábla függött tükörfényesre csiszolva. Megláttam magam benne! Csupa por voltam! A hajam, a ruhám, és a kezemben ott szorongattam Mommó lámpáját! Akkor mégis csak élek?
– Most fáradt vagy Uram – folytatta az öreg. – Hatalmas út áll mögötted. Látom, hogy rajtad még az út pora! Jer, tisztálkodj meg és vegyél magadhoz étkeket! A szolgálatodra állunk Istenek Gyermeke!
– Őöö… Várjon csak bátyám-uram – nyökögtem. – Biztosan ébren vagyok én? És hol vagyok?
Az öreg felemelte a tekintetét. Tiszta szemű, őszhajú öregember volt. A ruházata gyöngyökkel volt ékesítve. Nem közember volt, az látszott rajta. Ógörög nyelven beszélt, pedig az ekkortájt itt még nem létezett!
– Ébren vagy Istenek Fia. A hosszú utazásod miatt még nem vagy kész arra, hogy utat mutass nekünk! Megmondanád a nevedet öreg szolgádnak?
– Őöö… Persze… Jack a nevem.
– Jek. Köszöntelek Jek! Az én nevem Pih-Lan. A város kormányzója és főpapja vagyok. Öt hold óta várok rád Jek Uram. És íme, eljöttél…
– Ez Akrotiri városa? – kérdeztem óvatosan.
– Ezt a nevet nem ismerem Jek uram!
– Azt mondta, hogy várt rám. Tudta, hogy jövök?
– A „Parancs” pontosan leírta… Tudtam, hogy ekkor jő el az Istenek Fia!
– Miféle parancs ez? – kérdeztem.
– Sok ezer holddal ezelőtt élt itt a Magas Férfiak Népe! Ők sokkal többet tudtak a világról, mint mi… Az égbe is fel tudtak emelkedni a tüzes szekerükön!
Lassan felsejlett nekem, hogy a jó öreg a valaha itt élt Atlantisziakról beszél! Azokról, akik (szerintünk) nem is léteztek!
Láttam azt is, hogy nem érti a magázást ezért ezen változtatnom kell, pedig nehezemre esik! De vissza akarok menni és ehhez már most meg kell tennem mindent! Ez az öregember kulcsfontosságú lehet ebben!
– Ó, igen – mondtam. – Ők nagytudású emberek voltak. Mi állt abban a parancsban?
– Az, hogy amikor a Hegy remegni és füstölni kezd, és azt két holdon át sem hagyja abba, akkor eljő az Istenek Gyermeke, aki hasznos tanácsokat ad nekünk, és megment bennünket! A fején ott lesz a Szent Pánt… És most itt vagy Jó Uram!
Meredten néztem magam elé! Még nem tudom, hogy melyik évezredben vagyok, de mindenképpen valahol a minószi kor táján, mert a szentély itt áll és ez akkor épült! A hazajutásom feltétele lehet, hogy mindent megtudjak amire csak szükségem lehet!
– Mondd kérlek – néztem újra az öregre, – a Parancsban szó esik arról, hogy amikor itt elvégeztem a dolgom, visszamegyek-e?
– Igen, Jek Uram! Ha elvégezted a feladatodat a Nagy Szigeten! Utánna ide kell visszakísérnem Téged. A Szent Pántot az oltárra teszed, és akkor újra eljön a Szent Fény, amely hazakísér atyáidhoz az Istenek Hegyére!
Összeszorult a szívem! Hazamehetek! Valamit el kell intéznem itt, amit ezek a jó lelkek elvárnak tőlem, de azt majd csak megoldom valahogyan! A lényeg, hogy nem kell itt leélnem a kis tyúkszaros életemet! Kicsit jobb kedvem lett ettől!
– A Parancs mennyi időt ad erre nekem?
– Tizenkét holdat!
Akkor egy teljes évet kell itt lennem! Ma április 21 van, újhold. Egy év múlva itt kell állnom, hogy visszamehessek! Borzasztóan sok idő… Ez megint elkeserített! Mi lesz addig Jennyvel!
– Látom, Jek Uram, hogy mennél vissza atyádhoz és az Istenekhez. Megértelek. De meglásd, hamar elrepül az kis idő…
– Hát jó. De azt mondd meg nekem jó Pih-Lan, hogy miért értem a szavadat? Nálunk, az „istenek” közt más a beszéd…
– Harminc holddal ezelőtt itt volt egy Isten, akinek Istos volt a neve. Ő megtanított engem erre a nyelvre Uram! Azt mondta, hogy ő nem isten hanem a távoli múltból jött ember, de tudtuk, hogy csak szerénykedett! Ő is a Magas Férfiak Népének fia volt! Mi itt Tanítónak neveztük őt! A régmúltból küldték előre atyái és a visszatérése közben megállt itt nálunk! Megtanított az Isteni Nyelvre! Többen is beszéljük…
– A néped is tudja?
– Nem. De ha érteni óhajtod a nyelvünket, akkor megtanítalak rá!
Remegett a lábam ezért leültem egy fapadra, ami ott állt a fal mellett. Nagyon megviselt ez az egész! Úgy tűnik, hogy valamiféle teleportáció útján visszajöttem vagy három-négyezer évet a történelemben! Ilyen csak a scifi regényekben volt ezidáig! De nem én vagyok az első, mert a derék pap szerint a Tanító is a távolból jött! Akkor már valakik próbálkoztak ezzel! Majd kiderítem, hogy kik…
– Jek Uram! Fáradnak látszol. Az út pora is rajtad… Gyere velem, elkísérlek az otthonodba! Ott vár a fürdő, étel, ital és fekhely! Pihenj és ha felfrissültél, várom a parancsaidat!
Pih-Lan elindult előttem. Kiléptünk a szentélyből a térre. A levegő elakadt a torkomban! A téren rengeteg ember állt! Amikor kiléptem az ajtón, féltérdre ereszkedtek és a bal kezüket felém nyújtották! Néma csend volt! A vakító nap belehasított a szemembe!
Pih-Lan rám mutatott, majd valamit kiabált a népének. Csak egy szót értettem belőle, a Jek-et. A dzs nem ment neki, de nekem így is nagyon jó volt! Jek lettem, és most egy évig az is maradok… Az emberek áhítattal néztek rám és ettől iszonyú zavarba jöttem! Még nem tudtam igazán fölfogni, hogy egy ókori nép élő embereit látom, de titkon reméltem, hogy mindjárt fölébredek…
Még mondott pár szót a főpap, amitől az emberek mosolyogni és nevetgélni kezdtek! Ekkor eszembe jutott, hogy nekem is illendő volna köszönni! Féltérdre hullottam, a bal tenyeremet a földre nyomtam, majd felálltam és hangosan köszöntem.
– Üdvözöllek titeket. Én Jek vagyok, az Istenek Hegyéről! Örülök, hogy köztetek lehetek!
Pih-Lan elmondta a népe nyelvén is, és ettől hangos hujogatás, nevetés, éneklés kezdődött! A szemeket néztem. Olyan jellegű áhítatot láttam bennük, mint amilyen nekem lehetett tíz éves koromban, amikor egy rendezvényen Robert Redford mellé állhattam! Én nézhettem rá így, mint ezek a derék emberek most rám! Hosszú idő lesz, amíg megszokom…
Pih-Lan intett, és négy fiatal férfi odafutott elénk egy hordszékkel! Mutatták, hogy üljek csak bele! Megint zavarba jöttem, de tudtam, hogy itt ez a természetes. Ha elutasítanám az sértés volna! Így hát ráültem a faragott székre. A pap elindult felfelé az utcán. A négy fiú felkapta a széket és mint a tollpihét vittek szinte futva Pih-Lan után!
Most láttam az utcát, amit tegnap még a tefrából próbáltunk kiásni! Láttam, hogy amit mi elkezdtünk az csak egy kis része a városnak! A pár napja feltárt és Mommó által Malom Házának nevezett épület ajtajában most emberek integettek felém! Szemben pedig ott áll a „Korsós Ház”, ahogy azt Mommó elnevezte! Egy olyan bolt féle volt! A gazdája vidáman integetett előtte!
A szűk utcából egy laposabb és szélesebb területre értünk. Pih-Lan megállt. A kövezett téren álló ház egy kicsit nagyobb volt a többinél és újnak tűnt! Olyan friss mész szaga volt!
– Jek, Istenek Fia! Íme a házad! Tudom, hogy nem fogható ahhoz, amiben az Istenek Hegyén élsz, de talán nem veted meg… Jó szívvel adjuk át neked!
– Nagyszerű ház. Köszönöm szépen! Ha tudom, meghálálom a népednek…
A főpap lefordította a népe nyelvére, amit mondtam. Hatalmas üdvrivallgás volt a jutalmam! Láttam az emberek szemében, hogy a várva várt isten eljött és szereti őket! Mi több, ez az Isten olyan, mint ők! Igaz, sokkal magasabb meg fehér a bőre és fura a ruhája, de az istenek már csak ilyenek! Ők ettől még nagyon boldogok voltak!
Pih-Lan bekísért a „házamba”, ahol nyolc ember térdelt a földön! Én is féltérdre ereszkedtem előttük! Ettől iszonyúan zavarba jöttek! Egy Isten nem szokott ilyet tenni…
– Mondd meg kérlek nekik, hogy az ő tiszteletüket ezzel fogadtam el! Apám, a Legfőbb Isten tanított erre! Nem tehetek mást!
A pap pár szót mondott az embereknek akik mosolyogni, majd nevetni kezdtek! Lassan felismertem, hogy a nevetés itt egész mást jelent! Az öröm kifejezése! Hejj… Lesz bőven mit tanulnom…
Pih-Lan körbevezetett a házban. Az itteni mértékkel nézve sem volt egy luxus villa, de kifejezetten otthonosnak tűnt! A földszinten kamra, nagy nyitott tűzhely és egy tároló volt, benne hat nagy pithoi. Belenéztem az egyikbe, olajjal volt tele! Egy kisebb szobában jó nagy, fából kifaragott dézsa állt. Mellette szintén fából készült vödör, melyeknek kötélből font füle volt! Meg kell majd szoknom, hogy nincs más anyag! Fa, cserép, vászon, esetleg bronz, de a tükröt leszámítva azt még nem láttam!
Egy keskeny kőlépcsőn mentünk fel az emeletre. Itt egy kisebb és egy jóval nagyobb szoba volt. Különös módon, a nagyobbikban volt az ágy! Egyszerű bútorok voltak bennük. Az ágy előtt egy karosszék, egy kis asztal és egy ládaféle. Ennyi. Az ablakokban természetesen nem volt üveg, viszont a tengerre néztek, és egy zsaluszerű fatáblával zárhatók voltak! Ismét összeszorult a szívem mert eszembe jutott, hogy tegnap még a saját teraszomon kávéztam Mommóval! Könny szaladt a szemembe…
Na, ez viszont nagy szaladgálást keltett! Pih-Lan kiabált valakivel, majd egy lány futva hozott egy kis festett cseréptálat! A pap óvatosan a szemem alá tette és a könnyeimet bele folyatta!
– Köszönöm, hogy máris megtiszteltél a Szent Könnyel! Sok beteg gyógyul majd meg tőle! Most engedelmeddel, elrohanok mielőtt kiszáradnának! Hamarosan visszjövök!
A főpap elrohant. Az ablakból még láttam, hogy többen is szaladnak vele az egyik ház felé! Döbbenetes érzés volt…
Amennyire most tájékozódni tudok úgy tűnik, hogy a mi feltárásunktól nyugatra vagyok, úgy két utcával! Bizony, Akrotiri jelenlegi feltárt területe ennek a városkának csak egy kis százaléka!
És a sziget is más! A vulkán sokkal magasabb, már amennyire innen meg tudom állapítani! Hatalmas része omolhatott a robbanásakor a tengerbe! Hamarosan fel kell térképeznem… Remélem lesz értelme! Egyszer talán valóban haza jutok innen!
A gondolataimat szöszmötölés zavarta meg a hátam mögött! Egy lány állt az ajtóban, mögötte pedig egy fiatal fiú! Tálakat tartottak a kezükben! A lány mosolyogva mutatott az asztalra. Bólintottam, erre gyorsan odatették az edényeket.
A fiú egy nagy színes lepedőfélét adott a kezembe és intett, hogy menjek vele. Lementünk a lépcsőn a „fürdőszobába”. A fadézsában már gőzölgött a melegvíz. A fiú rámutatott! A mosolygó arcán azt láttam: a tiéd Istenek Fia! Mivel ajtó természetesen nem volt, egy függönyt húzott félre rajta. Levetkőztem és bemásztam a dézsába. A diadémot az asztalra tettem! Nagyon kell rá vigyáznom! A hazajutásom záloga!
Kicsit összehúzva a lábamat elfértem a dézsában! Csupa por voltam! Ráadásul a vulkáni tefra kifejezetten gonosz por! Apró és nagyon éles szemcsékből áll! Jól esett lemosni végre…
Egy fakupával a fejemre is öntögettem a vízből. Csípte a szemem a belefolyó poros víz. Amikor kinyitottam, döbbenten láttam, hogy a „házam népe”, lányok, asszonyok, férfiak a dézsa körül állnak és vidáman nevetgélnek! Nézik, ahogy fürdök! De ez nem volt elég! A legidősebb asszony egy nagy darab puha valamivel dörzsölni kezdte a hátamat, a hajamat és ki tudja még hol csutakolt volna, ha nem húzom össze magam a dézsában!
A puha izé, valami növény gyümölcse lehetett. Selymes, síkos lé csorgott ki belőle és a kesernyés illata betöltötte a szobát! Egy másik lány nagy korsóban friss melegvizet hozot és azzal öblítették le ezt a levet! Amikor végeztek, az idős asszony parancsára kiszaladtak a szobából! Megkönnyebbültem, de túl korán! A néni maradt!
Kedvesen mosolyogva intett, hogy jöhetek kifelé a vízből! Széttárta a színes lepedőt és körbetekerte rajtam, majd kivezetett a ház mögötti udvarra. Ott leültetett és a háznép vidám aszisztálása mellett egy bronzfésűvel megfésülte a hajamat!
Az udvaron nagy fák álltak és ettől kellemesen hűs volt a levegő. Már előbb is észrevettem de most jól láttam, hogy a nap másképpen süt! Kevésbé égetett és nem láttam felégett bőrű embereket.
Amíg a „mami” fésült és valami gyöngyöket kötözött a hajamba, addig jól megnéztem a „közönséget”! Vidámak voltak egytől-egyig! Nem úgy néztek ki mint a görögök. Próbáltam meghatározni a rassz jellegét, de nem volt könnyű! Mindegyik ember másmilyen volt! A bőrük barnább volt a görögökénél de ez érthető, hisz egész nap a szabadban élnek. Az arcvonásaik azonban nagyban különböztek azoktól akiket eddig ismertem!
A lányok szépek voltak, kicsik és feketék! A szemük, a hajuk is de különös módon nem volt az kis bajuszkájuk, mint azt a görög nőknél oly sokszor láttam! A „maminak” se!
A férfiak is alacsonyak voltak, de sokkal izmosabbak, mint azt gondolnánk! Pedig itt nincs konditerem, meg szteroidok… Van viszont kemény munka!
Azt már sejtettük a kutatások alapján, hogy a minószi korban nem volt rabszolgaság. Ezt még nem tudtam biztosan megítélni, de úgy tűnik, hogy igaz! Majd Pih-Lan később elmondja…
Amikor az asszony végzett a hajammal, intett, hogy kövessem. Természetesen jött mindenki utánnunk! Felmentünk a szobába és leültetett az asztalhoz. Mutatta, hogy egyek. Amint megfogtam az első falatot, mindenki eltűnt a szobából! Ennek nagyon örültem…
A tálakon gyümölcsök voltak, egy darab hús és valami kása-féle pép! Egy lapos, nagyon szíjas pita-tészta is oda volt készítve. Formás, fából faragott kanál volt a „szervíz” legszebb darabja. Arra gondoltam, hogy ha ez a fakanál most Mommó kezében lehetne, akkor az nagyjából ötmillió dollárt érne! Jóízűen merítettem bele a kásába…
Benyúltam a széken lógó overallom zsebébe és kivettem a féltve őrzött svájci bicskámat, amit még Fírában vettem! Volt rajta egy kis villa, négy különféle penge, dugóhúzó, kisolló és körömreszelő! Most a villa volt rajta a legnagyob érték! A hússal és a pitával kezdtem. Éhes voltam de egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy most sok ezer év választ el az én világomtól! Ki tudja, hogy azok a baktériumok, mikroorganizmusok amik itt vannak, nem fognak-e ártani nekem, hisz ezek ellen nincs semmi védettségem! Az immunrendszerem ezeket nem ismeri! Végül az éhség győzött! Úgy gondoltam, bizonyára van van valami gyógyfüve Pih-Lan barátomnak vékonyfosás ellen!
A hús rágós volt, de nem ez volt a legfőbb baja hanem az, hogy rettenetesen sótlan volt! Később megtapasztaltam, hogy az itteniek még mézet is öntenek rá! Bőven lapátoltam hát a kását is! A gyümölcsök viszont finomak voltak bár néhányukat nem is ismertem. Mindent felfaltam, ami az asztalon volt…
Végre megjött Pih-Lan. Nagyon boldog volt, mert a könnyeim „meggyógyítottak” egy gyereket!
– Látom Uram, hogy fürödtél és étkeztél! A poros öltözékedet add csak oda Mina-nak ő majd kimosatja…
– Mondd csak jó papom. Kik ezek az emberek itt a házban?
– Ők a házad népe. Az asszony, Mina a Szó! Amit ő mondd, azt kell tenni a többinek! Ő a legidősebb, ő tud mindent! A többiek a gyerekei, rokonai. Téged szolgálnak. Amit parancsolsz, azt megteszik…
– Akkor azt mondd meg kérlek, hogy ki itt az uralkodó? Ki a király?
A főpap zavartan nézegetett. Nem értette, hogy miért nem tudom ezeket, ha egyszer az Istenek Hegyéről jöttem! Ezen gyorsan igazítanom kellett egy kicsit!
– Atyám azt mondta nekem amikor elindultam ide, hogy magamnak kell mindent megtapasztalnom! Úgy tanulom meg jól az Isteni Feladatokat! Nem mondott nekem egy szót sem arról, hogy mi vár itt rám! Ő most csak ül ott fent a hegyen és nevet rajtam, ahogy ügyetlenkedem!
Pih-Lan arca felderült.
– Így már értem Uram! Én mindenben a segítségedre leszek. Itt a Füstölgő Szigeten nincs királynő! Király sincs. Kormányzó van, aki én vagyok. Királynő a Nagy Szigeten vár akihez már elindult a hajó a hírrel, hogy megérkeztél! Ő fogad majd téged. Régóta várja az érkezésedet!
A Nagy Sziget nyilvánvalóan Kréta. Régóta sejtettük, hogy Knosszosz befolyása más szigetekre is kiterjedt. Íme a bizonyíték!
Azt még nem tudom, hogy mit várnak tőlem de megteszem, ha tudom! Lassan el kellene fogadnom, hogy az egyetlen ember vagyok a világon, aki harmincöt évszázadot ment vissza az időben és a saját szemével látja azt, amin tudósok százai agyalnak az egyetemeken! Azért ez nem akármi, bármilyen hihetetlen is!
– A Szent Pánt is poros lett – mutatott a diadémra a főpap. – Rajtad kívül senki sem érhet hozzá, így neked kell megtisztítanod… A többi öltözékedet kimossák…
– Természetesen megtisztítom, de ezt csak éjszaka szabad végezni! És forralt vizet is kérek majd hozzá…
– Máris intézkedem Uram…
– Mondd csak, miért állnak odalent az emberek? Rám várnak?
– Úgy van Uram! A tengernek járó áldozatot a jelenlétedben akarják bemutatni!
– Akkor ne várassuk tovább őket – mondtam lelkesen. – Kérlek, adj valami ruhát, hogy ne a piszkos poros öltözékemben álljak majd ott!
– Természetesen, Uram – mosolygott Pih-Lan és intézkedett!
A nekem szánt holmi már régóta össze volt készítve! Egy színes és gyöngyökkel kivarrt kendő a derekamra, egy kecskebőrből varrt saru. Amikor magamra tekertem a kendőt, úgy éreztem, mintha meztelen volnék! De Pih-Lan a nyakamba akasztgatott különféle talizmánokat, tengeri kagylókból fűzött nyakláncokat. A fejemre egy bőrszíjakból font díszes pánt került, amibe néhány színes toll volt beszúrva!
– Úgy nézhetek ki, mint egy buzi… – gondoltam.
Elővettem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem magam. De a masina felkeltette a főpap érdeklődését is!
– Az miféle Isteni Kellék? – kérdezte.
Pörgött az agyam, hogy miként magyarázzam el úgy, hogy hihető legyen Pih-Lan számára. Azt mégsem mondhatom, hogy „kattintok pár képet a srácokról”!
– Ez a Pillanat Őrzője! A Nap Istennője adta nekem, hogy vigyem haza az itt látottakat – hazudoztam. – Megmutassam?
– Nagyon megtisztelsz vele, Istenek Fia! – mondta és elérzékenyült a jó öreg. – Nagy öröm ez nekem!
– Akkor csak állj úgy, ahogy most és ne mozogj!
A gép működött. A kijelzőn ott láttam egy majd négyezer éves embert! Tiszta őrület… Lenyomtam a kioldót!
A kész kép megjelent az lcd kijelzőn. Odamutattam neki. Az öreg reakciója elképesztő volt!
Amint meglátta magát a kijelzőben, sírni kezdett! Letérdelt és valami imát mormolt!
– Uram! Hidd el öreg szolgádnak, hogy még soha életemben nem láttam Isteni Csodatételt! És Te most mutattál egyet! Nem éltem hát érdemtelenül! Köszönöm Néked Istenek Fia!
Zavaromban megveregettem az öreg vállát.
– Akkor szaporítsuk tovább a jó dolgokat – mondtam. – Most te segítesz nekem abban, hogy Anyám és Atyám lássanak majd engem ha hazatértek! Most te varázsolj egyet a Pillanat Őrzőjével!
A kezébe nyomtam a gépet és visszaálltam a helyemre. „Isteni tartásba” helyeztem magam!
– Akkor most nyomd meg a Szent Gombot, amit mutattam!
Megnyomta! Utánna meredten nézte, ahogy a képem megjelenik a kijelzőn! Áhítattal adta vissza a kezembe a gépet.
– Akkor megyünk? – kérdeztem.
– Hozod Őt is? – mutatott a gépre.
– Hozom! Atyám elteszi majd a Szent Pillanatok közé amit itt látok!
– Engem is látnak majd az Istenek? – kérdezte óvatosan.
– Téged az első helyen fognak! Amint hazaértem, megkérem Atyámat, hogy ha lejárt itt a szolgálatod, emeljen fel téged a Hegyre és ott élj tovább velem!
Na, kész! Most már muszáj lesz behúznom a féket! Én nem vagyok komplett! Olyanokat mondtam eddig is amitől sírt a kisöreg, de most már elvetettem a sulykot! Pih-Lan apó remegett a megtiszteltetéstől és a boldogságtól! Potyogtak a könnyei, pedig szégyellte erősen…
– Jól van, induljunk. Hová is megyünk?
– A partra Jek Uram! – mondta és kissé összeszedte magát. – Újhold van! Áldozatot mutatunk be a Tenger Istenének!
Elindultunk le a lépcsőn. A kezemben hoztam a gépet is, amire az apó sűrűn odapillogott. Kiléptünk a házból. A sokadalom elcsendesült és féltérdre ereszkedett! Rájöttem, hogy elő kell vennem a nemlétező színészi vénámat, mert itt elvárják tőlem az Isten szerepét! És ha haza akarok jutni, akkor ez a mítosz nem csorbulhat!
A jobb kezemet a szívemre tettem, majd kinyújtottam a tömeg felé! Erre mindenki így tett! Bevezettem egy köszöntés mozdulatot a bronzkorban! Én a kis régész doki! De jó lenne, ha ezt Jenny is láthatná…
A hordszék már ott állt előttem. A négy fiú úgy kapta fel velem együtt, mint a pihét! Énekelve vittek a part felé! Láttam, hogy egy másik székben az öreg barátomat is repítik a partra! Ez jó! Addig legalább kipiheni a fényképezést!
A kanyargós utcák véget értek, és a kövezett, lejtős úton mentünk tovább. Nehezen, de felismertem a területet! Ahol a Neptun taverna és a parkoló áll majd a „jövőben”, ott most egy bozótos terül el. A tenger viszont messzebb van, mint az tegnap volt még az „én időmben”!
Megláttam a kikötőt! Nagy kőtömbökből összerakott mólón emberek álltak és énekeltek! Mindenki színes anyagokból készült ruhákban, a nők egy része fedetlen kebellel! Tudtam, hogy a minószi korban így öltöztek a nők, mert sok freskón így láthatók, de azt most láttam csak, hogy nem mindenki! Idősebb korukban már zártabb ruhákat viseltek!
A kikötőben megálltunk. Kiszálltam a hordszékből. A fiúk akik hoztak még csak nem is szuszogtak! Ez nekik semmi volt! Rám nevettek és boldogok voltak, hogy ők lehettek a kiválsztottak akik „az Istenek Fiát” vihették! Büszkén néztek a többiekre!
A parton Pih-Lan egy virágokból és pálmalevélből font koszorú elé térdelt. Úgy véltem, jobb ha én is odaállok mellé! A koszorú elé készítve kis tálakban olívaolajat és bogyót, mézet, pár szem gabonát, egy darab nyers húst és valami állatnak a szőrét láttam. A főpap ezeket halk ima kíséretében egyenként a koszorúra helyezte. Óvatosan elővettem a gépet és beállítottam rajta a villanófényt, mert már sötétedett! Beigazítottam úgy, hogy Pih-Lan és a koszorú is látsszon, majd exponáltam! Élesen villant fel a vaku fénye…
Az éneklés egy pillanat alatt megakadt! Egy másodpercig döbbent csend volt, majd üdvrivallgás tört ki! Egy különös szót skandáltak, hosszasan!
– Mit mond a néped, jó papom? – kérdeztem aggódva.
– Boldogok, hogy az Istenek Fia megáldotta az ajándékot! Most talán kevesebb ifjút vesz magához a Víz Ura!
A koszorút beemelték a kis csónakba és két fiú kievezett vele a kikötőből. A parttól úgy száz méternyire óvatosan ráfektették a sima vízre. A koszorú lassan eltűnt a szemünk elől. A kikötőben álló emberek újra énekelni kezdtek…
A hordszékkel vittek vissza a házba. Útközben az énekeket figyeltem mert otthon ha hazaértem, el kell tudnom mondani a többieknek, hogy milyen volt! Remélem, hogy valóban hazaérek…
Viszonylag monoton, kevés harmóniával kitalált dalok voltak! A szövegek sem lehettek túl komplikáltak, mert sok szót hallottam ismétlődni. Úgy érzem, a nyelv sem bonyolult, remélem hamar megtanulom majd!
Sötét volt mire felértünk a házhoz! A házak ajtaja mellett bronz tartókban fáklyák égtek. Ennek ellenére sokkal sötétebb volt, mint ahogyan azt az én New yorki szemem megszokta. Bent a „házamban” két kis olajmécses égett, éppen csak annyi fényt adtak, hogy nem törtem ki a nyakam a lépcsőn!
Nagyon fáradt voltam! Reggel még három évezrednyire innen ástam Akrotiri romjait és estére itt ülök a város egyik házában, a bronzkorban!
A lelkem iszonyúan fáj! Hiányzik Jenny, Mommó és a többiek, anyám, apám, de még a Minny tehén is! De legjobban az életem hiányzik! Én nem vagyok idevaló! Az, hogy itt vagyok, teljesen természetellenes!
Ha most otthon lehetnék, felhívnám Jennyt aztán kiülnék a teraszra és Mommóval szapulnánk valamit vagy valakit! Elküldenék pár emailt… De jó is lenne! Most viszont itt ülök a sötétben egy fura szagú szobában egy pislákoló olajmécses mellett és keserűség marja a szívemet! Remélem, hogy visszamehetek a szeretteimhez de rettegve gondolok arra, hogy mi van ha nem? Ha itt kell leélnem majd pár évtizedet a hátralévő kis életemből! Valahogy biztos kibírnám de nem hiszem, hogy Isten így akarná! Mindent megteszek azért, hogy hazamehessek innen! Mindent! Bármi is legyen az…
Mint régész azonban tudtam, hogy ilyen lehetőségért más odaadná a fél életét! Hogy a saját szemével lássa, az érzékeivel átélje egy ismeretlen kor valóságát! Éppen ezért amíg itt vagyok mindent megjegyzek, dokumentálok, megtanulok! Szerencsére itt van ez a fényképezőgép! Kiváló ötlet, hogy napenergiával tölthető föl az akkumulátora! Így, ha csak baja nem esik, hatalmas mennyiségű anyagot menthetek rá! Itt a mobilom is! Az is tud képeket készíteni, de pár nap alatt úgy is lemerül és vége! Az, hogy Mommó ledobta nekem a lámpáját, az csak valami sugallatra tehette! Ennél jobb szolgálatot semmi sem tesz most itt!
A lámpáról eszembe jutott a diadém! Azt mondtam az öregnek, hogy megtisztítom éjjel a „szent fénnyel”. Akkor gyerünk…
A forralt víz már oda volt készítve az asztalra. Megtekertem Mommó lámpáját vagy három percig. Ettől most jó ideig világítani fognak a ledjei! Bekapcsoltam. Nagyerejű kékes fény töltötte meg a szobát! Az utcáról hirtelen örömteli zsivaj hallatszott!
Kilestem az ablakon amelyen valaki behúzta a nehéz és durva anyagból készült függönyöket. A tömeg nem ment ám haza! A házam előtt ültek a földön és az ablakomat nézték! A kiszűrődő fényt látva boldogan nevetgéltek. Az Istenek Fia megpucolja a Szent Pántot…
Akkor legyen úgy… A vízzel óvatosan lemostam a pántot. A lámpa fényénél jól látszott, hogy az aranyból készült fejék valamilyen, általam nem ismert kövekkel van díszítve. Piros, sárga és kék kövek voltak.
Maga a diadém szép és finom darab volt. Kizártnak tartottam, hogy itt készült volna. Sokkal fejlettebb technikával munkálták meg! Reméltem, megtudom egyszer, hogy hol és mikor keletkezett!
Elővettem a gépet és lefényképeztem. A vaku felvillanásait olyan üdvrivallgás követte, mint amikor egy csatár gólt lő a meccsen! Ennek örültem egy kicsit…
A fáradtság azonban legyőzött! Elfeküdtem az ágyon és egy másodperc alatt elaludttam! Álmomban újra Jenny mellett voltam! Felébredt, rám mosolygott és így szólt:
– Kérlek Jack ha hallasz, gyere vissza ha tudsz! Tégy meg ezért mindent! Sokan várunk… Én különösen! Szeretlek… Szia Jack…
Én megcsókoltam, de már újra aludt!
– Jövök drága, csak várj rám! Jövök…
Folytatás a könyvben!
Ilyen hosszú beleolvasót még nem pipáltam! Jöhet a könyv!