Márványtábla helyett…
“Emlékezés két kiváló magyar búvárra, Surányi Csabára és Borbély Mihályra”
Eltávozott barátainkról írni nagyon nehéz. A nekrológok pátosszal teli sorai, amelyet a sír mellett felolvasnak, a helyhez és az alkalomhoz illőek. A megemlékezésnek azonban létezik egy olyan formája, melynek az elment barát jobban örülne, ha hallaná. Ebben a formában szeretnék most én megemlékezni, és elköszönni a két nagyszerű „öreg” búvártól, akik engem – 40 évvel ez előtt – a barátjukká fogadtak. Remélem, hogy odaát is örülnek ennek, és talán, egy kis mosolyt is varázsolhatok a fényből szőtt arcukra.
Surányi Csaba (1943-2000)
1968-ban Budán, a Fehérvári út egyik háza légoltalmi pincéjének ajtaján kopogtattam. Azt mondták, állítólag van ott egy búvár klub. Volt. Az ajtaján belépve életem legszebb időszakának első lépését tettem meg. Egy fiatal, körszakállas, pipázó, élénk és tiszta szemű, 30 év körüli ember fogadott.
-Szevasz! Surányi Csaba vagyok. Te ki vagy? – kérdezte.
Bemutatkoztam. Toporogtam
– Búvár szeretnék lenni. – nyögtem ki végül
– Úszni tudsz? – kérdezte
– Persze. Nem is rosszul – fényeztem magam
– Akkor itt a helyed! – mondta. – Gyere, ismerd meg a többieket is
Az ott lévőknek is bemutatkoztam. Mindenki fiatal volt. Így 40 év távlatából is emlékszem, hogy Ember Sándor, Marton Árpád, Deák Attila, Csaba későbbi felesége Palatkás Ilona (Cönci), Borbély Mihály, Irsai Sándor voltak a kis helyiségben. A sarokban egy állványon jó nagy, az Adria mélyéről származó, valódi amfora-nyak állt. Ekkor láttam először közelről légzőkészüléke is. Csaba csak „nehéz tízes” és a „könnyű tízes” néven emlegette, de volt egy kisebb, dupla palackból álló is, melyet „Dezsőnek” hívtak. A falon képek, szigonypuska, és hatalmas legyezőkorall díszelgett! Mindez maga volt a csoda!
Palatkás Ilona (Cönci) volt a teljes adminisztráció ura. Egy kis könyvbe felvette az adataimat, és ezzel kezdetét vette egy csodálatos időszak. Csaba volt a kiképzőm és mentorom is egyben, anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, vagy ennek bármilyen hagyománya lett volna a klubban. Akkor még nem létezett a CMAS rendszer, és más kiképzési formulár sem állt rendelkezésre. Mint gaz az árokparton, úgy nőttek fel a búvárok. Csaba közölte, hogy este a Kaffka gimnázium alagsorában lévő uszodában elkezdi a kiképzésemet. Az uszoda szó túlzás volt. Egy kis medence, amely alig 1 méter mély volt, de Csaba szerint nincs olyan víz, ahol a búvár ne tudna úszni! Igaza volt. Úsztatott uszonnyal, majd a nélkül, víz alatt és felett, végül azt mondta: jó lesz! Amphora tag lettem!
Cönci adott egy sportorvosi kivizsgálásra szóló beutalót. A kerületi SZTK rendelőben elvégzett vizsgálatok után jött a legizgalmasabb próbatétel. A keszonban történő megmérettetés! Akkor épült az észak-déli metró. A Duna alatt túlnyomásos munkatérben lehetett csak építeni az alagutat, ezért a keszon-rendszerű munkahelyhez telepíteni kellett egy felszíni vizsgáló kamrát is. Itt végezték a búvárok és a keszonmunkások orvosi vizsgálatát. A Kossuth Lajos tér déli végében, az Akadémia utca sarkán állt. Hárman voltunk a vizsgálaton. Csaba, Borbély Misi, és én. Egy fiatal doki is bejött a kamrába. Bezárta az ajtót, majd megindította a kamra feltöltését. Imádtuk. (Nem a dokit, hanem a feltöltést)! Egyre melegebb lett, és a behozott ásványvízből hirtelen eltűntek a buborékok! A doki szerint 4 atmoszféra a kamra terhelhetősége, de mi most csak 2,5-ig megyünk. Sajnáltuk, hogy csak addig.
10 percig ültünk a 2,5 atm. nyomás alatt, majd a doki lassan kezdte kiereszteni a levegőt. Csökkent a nyomás. Egyre hidegebb lett, és fehér, tejszerű pára lepte el a kabint. A nulla nyomás elérése után kinyílt a tonnás vasajtó, és vérnyomásmérés következett. Az értékekre már nem emlékszem, csak arra, hogy a doki ezt mondta: Surányi sporttárs úgy látszik aludt egyet! Neki voltak egyedül normális értékei.
Csaba volt az, aki nem félt attól, hogy egy zöldfülű, 17 éves kölköt egyedül engedjen először merülni légzőkészülékkel! Pénteken szólt, hogy vasárnap Délegyházára megyünk. Feltétlenül legyek ott hajnalban a ferencvárosi pályaudvaron. Ott voltam. A mai srácok el sem tudják elképzelni: akkor senkinek sem volt autója. Vonattal jártunk a tavakhoz, hátunkon vittük a készülékeket, tengerész-zsákjainkban pedig az összes egyéb holmit. Súlyosan néztünk ki
Csaba a „nehéz tízesssel” a hátán bemutatja, hogy mit kell majd tennem.
Csaba és Borbély Misi, Deák Attila és még valaki (régen volt…) már ott voltak. A gőzmozdony (!) vontatta szerelvényre feltuszkoltuk a cuccokat, majd alig 1,5 óra alatt meg is tettük a Délegyházáig hátralévő 28 km-t. Az állomásról kigyalogoltunk a két kilométernyire lévő „tiszta” tóig. Ennek létéről Csaba, a munkahelyén dolgozó vízügyes kollégáitól tudott. A délegyházi sóder kitermelésből kivont bányagödörben lassan feljött az (ivóvíz minőségű) talajvíz, és így egy uszoda tisztaságú – igaz teljesen halott – tó jött létre. Ide tartottunk. Itt Csaba és az „öregek” merültek egy jót, de az élettelen vízben való „blütyögést” hamar megunták. Ekkor szólt nekem Csaba, hogy eljött a nagy nap! Rám akasztotta a „nehéz tízest”. Ez egy tíz literes palack volt, mely valaha tűzoltó készülékként funkcionált, amíg valamiért „selejtes nem lett”. Ettől kezdve már sűrített levegővel feltöltve, sárgára festve szolgálta a lelkes amatőr búvárokat. Az első merülésemkor ezzel a nehéz vassal a hátamon is úsztam a boldogságban! Csaba egy kötelet kötött a derekamra, ezzel biztosította a gyors feljövetelemet. Akkor 2 m mélyre mehettem. Alig tíz percig tartott a beavatás. Ennyi levegő jutott akkor nekem, de ezzel is nagyon boldog voltam.
Csaba a merülése után leveszi a készüléket, megtörölközik, majd elkattintja rólam ezt a képet, az életem első, légzőkészülékkel merült 10 perce után… 1969. 07. 03.
Délegyházi “Tiszta Tó” mellett a ’70-es években…
Egy másik alkalommal Csaba felhívott a munkahelyemen, hogy másnap délelőtt legyek a klubban. Akkor már a Bimbó út elején lévő, üzlethelyiségre hajazó irodában volt az Amphora Klub otthona. Odamentem. Csaba, Ember Sándor és én felmálháztunk egy taxira, és a hajógyári öbölbe mentünk. Útközben tudtam meg, hogy egy motorcsónakról leszakadt Crescent Marin farmotort kell kiemelni. A motorcsónak túl közel ment a kihorgonyzott uszályokhoz, és a feszülő horgonykötélbe akadva leszakadt a méregdrága – akkoriban luxusnak számító – svéd motor.
Ember Sanyi merült le először a kijelölt területen. A víz itt 4 m mély volt. Néhány perc múlva Sándor feljött, és azt mondta, kizárt dolog itt megtalálni bármit. A hajógyári öböl alja leginkább egy szemétbányához hasonlított. Vaslemezek, csövek, hordók hevertek ott lent. Csaba már le sem merült. De kár is lett volna! Két (igen rossz kinézetű) figura sündörgött oda hozzánk. Horgászok voltak. Közölték, hogy kár erőlködnünk, a motor már náluk van! Megegyezhetünk a visszaadásáról! Kiderült, hogy ez a két finom úriember, látta a partról a motor leszakadását. Nosza, csónakba ugrottak, és egy kis vasmacskával végig kapargatták a helyet. Szerencséjük volt. A harmadik próbálkozásra ott lógott a macska végén a csónakmotor. Egy szó, mint száz, súlyos alkudozások után a jogos tulajdonosa visszavásárolta a motorját! Hogy mennyiért, azt már nem tudom.
Engem elkeserített a tény, hogy nem nekünk sikerült kiemelni! Ekkor Csaba így szólt.
– Csak nem megyünk úgy vissza, hogy nem merültél egy igazi, mocskos folyóban! – mondta.
Lementünk az öböl kijáratához, oda, ahol az öböl a Dunába torkollik. Itt újra a hátamra vehettem a „nehéz” tízest, jött a szokásos kötél is, és lassan behátráltam a kb. 19 fokos vízbe. Csaba instrukcióinak megfelelően a fenék homokjában kézzel húztam magam előre. Az öböl közepéig jutottam. Látni egy centimétert sem lehetett, nagyon hideg volt (neoprén ruhája akkor még csak két embernek volt a klubban), és némi aggodalom is volt bennem. 20 perc múlva Csaba lassan, de határozottan húzni kezdett vissza a kötéllel. A parton dideregve is nagyon boldog voltam!
A tatai Fényes Forrás volt a hazai búvárok egyetlen kiválónak mondható merülő helye. Ide jártunk ősztől tavaszig. Akkor még bőven buzgott a nagy tó közepén (a szauna épülete előtt) a forrás 24 fokos vize. Szinte minden hétvégét itt töltöttük. Ebben a tóban sajátítottam el Csabától és Borbély Misitől a búvárkodás apró és finom részleteit. Ekkor már megvolt a saját légzőkészülékem. A vadonatúj Podvodnik-2 (Po-dva) készüléket Csaba „szerezte” nekem orosz katonáktól. Csaba lemerült velem a forráshoz. Gyakoroltuk a maszk le és visszavételét, a készülék cserét. Jól ment. A dicsérete sem maradt el.
– Nem volt túl rossz. – mosolygott.
A Fényes Forrás nagy tava, háttérben a szauna épületével. Borbély Misi, Kunfalvi Gyuri, és Kmetz Sándor (Mocsok) merülésre készülnek. Mocsok hátán az én ominózus Podva készülékem. A kép 1971-ben készült
Este, a csapat a Zsigmond sörözőbe ment (mint mindig). Ott, halászlé, rántott szelet uborkasalátával, csapolt Kinizsi sör némi cseresznyepálinkával került az asztalra, (mint mindig). A vacsora után Csaba szót kért. Közölte a társasággal, hogy új vizsgázott taggal bővült a klub. Velem! Mindenki meglapogatott, megveregetett (nyolc napon belül gyógyult), majd újabb kör söröket kértek. A vacsora jó hangulatban telt. Éjfél körül mindenki felállt, és elindult kifelé a sörözőből. Csaba még visszaszólt
– Ja igen! Ilyenkor mindig az új búvár fizet! – mondta.
A havi fizetésem fele (900 Ft) volt a számla, de megérte!
Másnap Csaba odajött a kis faházhoz, melyben Borbély Misivel és még valakivel (már nem emlékszem a nevére) aludtunk.
– Most jön az igazi avatás! – mondta. Ezt csak az arra érdemesek láthatják! Megragadtuk a Podvát, Csaba a „könnyű” tízest, Mihály barátom pedig a sokak által áhított, 2×7 literes, Mistral reduktoros francia Bialu készülékét. Elindultunk az Erdei Tóhoz. Talán még megvan Tatán, a Fényes területén az a gyönyörű éger-láp. Akkoriban is a kiszáradás fenyegette, de próbálták megmenteni. Oda tartottunk.
A „Könnyűbúvároknak merülni nem szabad” táblát lazán kikerültük, és ott álltunk az Erdei Tó szélén. Beöltöztünk. Csaba egy kis műanyag lánccal összekötötte a jobb kezemet az ő baljával. Azt mondta, semmi esetre se távolodhatok el tőle egy centit sem! Misi mögöttünk jött biztosításként. Nem értettem a nagy óvatosságot, hiszen a láp vize alig volt másfél méter mély. Lent aztán kiderült miért! Lassan merültünk alá, nehogy felkavarjuk a finom iszapot. A látvány, ami elém tárult, leírhatatlan volt! A Gyűrűk Ura c. filmben láthattunk ilyet! A fák hatalmas, kusza gyökerei a víz alatt félelmetes díszletet alkottak. A köztük beszüremlő fény egészen valószerűtlen, futurisztikus tájat varázsolt a víz alá
Csaba lassan mozgott előre. Alig használtuk az uszonyainkat, inkább kézzel húztuk magunkat. Itt értettem meg a lánc szerepét. Ámulatomban többször úsztam volna bele olyan gyökérgubancba, ahonnan nem lett volna visszaút! Csaba ismerte az útvonalat, a biztonságos részére vitt a tónak. Gyökerek alatt, között úsztunk. A tó legmélyebb pontján, 2 m mélyen megálltunk. Misi is mellénk ért. Csak térdeltünk az iszapban, és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Apró halak úszkáltak minden félelem nélkül a közelünkben, a derengő napfény pedig még félelmetesebbé tette a helyet. A varázslatnak Csaba készülékében vészesen fogyó levegő vetett véget. Lassan visszaúsztunk oda, ahol lemerültünk. Soha nem találtam volna vissza oda! Csak Csaba ismerte az utat…
Csaba megy elől a „könnyű tízessel” a hátán. Mögötte a „jól öltözött” csapat. A tiltó tábla nem zavart bennünket…
Jobbra: Csaba és én visszatértünk az éger-láp mélyéről
Alig két hétre rá, Tokajba mentünk. A Bodrog-folyó partján épülő kikötőhöz kellett a búvármunka. Egy ún. kőszekrényt kellett a folyóba süllyeszteni. Október végén a víz 10 fok körüli volt. Csaba azt mondta: Itt biztos erőltetni kell majd a röhögést. Úgy is lett! Deák Attila merült először. A 15x8x3 méteres, deszkákból ácsolt keretet a daru beemelte a vízbe, de ferdén állt. Ki kellett szedni alóla az iszapot, hogy vízszintbe kerüljön. Attila odalent körbeúszta a szekrényt. Húsz percig bírta a hideg vizet az 5 mm-es Technisub ruhájában. Azt mondta, megoldható a feladat. De száraz ruha kell ide!
És akkor előkerült egy förmedvény, mely szörnyű kinézete ellenére kiváló szolgálatot tett! SZLV. Ez volt a neve, az orosz hadsereg által használt (és onnan „vásárolt”) zárt rendszerű búvárruhának. Ebben merültünk egyenként 50-50 percet. Telefon is volt benne, így Csaba irányítani tudta a mélyben dolgozót, hogy mennyit süllyed a szekrény, és merre irányítsa a sűrített levegős pisztoly fúvócsövét, mellyel az iszapot fújattuk ki a keret alól. Én itt a köteleket mozgattam, a telefon vezetékét tekertem, és egyéb „nélkülözhetetlen” feladatokat láttam el. De egyszer csak Csaba szólt, hogy készülődjek. Én jövök. Úgy döntött, hogy ezt is meg kell tanulni! Bízott bennem! És rám adták az SZLV-t, bekötötték a telefont, és máris lent találtam magam a Bodrog sötét és jéghideg mélyén
A szekrény sarkánál dolgoztam. A pisztolyból süvítve tört ki a levegő, és ugyan semmit sem láttam, de éreztem, hogy fogy az iszap a lábam alól. 25 perc múlva felhúztak. Kinyitották a sisakot és forró mézes teát kaptam inni, hogy ne fázzak. Nem akartam megbántani senkit azzal, hogy elmondjam, nem fázom, de a rengeteg teától majd pisilni kell, és a zárt ruhában azt nem lehet! A következő 25 percben nem a hidegtől szenvedtem a mélyben, hanem a mézes teától…
A kőszekrény szélébe kapaszkodva mézes-teázom. Az építmény tetején Ember Sándor pipázik, a kötelet Kmetz Sanyi fogja, a telefon drótját Saláta Kati tekeri… A képeket Surányi Csaba készítette
Az SZLV ruha kiterítve. Jó szolgálatot tett a szörnyű hideg vízben.
Végül a munkát kiváló minőségben elvégeztük, melyet Tokaj egyik (igen jó) vendéglőjében megünnepeltünk. Én megköszöntem Csabának, hogy számított rám.
– Ugyan már! Ez így természetes. – mondta. – De az SZLV-t természetesen neked kell kimosni, a szelepeket alkoholos oldattal kitisztítani, az egészet behintőporozni és összehajtani!
Természetes. Szavam nem lehetett. Ez így volt rendjén akkoriban…
Az 1970-es tiszai árvíz búvármunkáiban is részt vettünk. Itt olvashat róla: http://www.kassakkiado.hu/Magyar_könnyűbúvárok
A Surányi Csaba vezette kis társaság elismerésre méltó munkát végzett. Az árvíz levonulása után az Amphora klubot már a nagyok közt jegyezték. Csaba munkáját elismerték, és megkérték őt, javasoljon valakit kitüntetésre. Engem nevezett meg! Az Árvízvédelemért Emlékérmet mindannyian megkaptuk, de a klubból – Csaba felterjesztésére – csak én kaptam meg a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója kitüntetést. Köszönet érte
Számtalan történetet írhatnék még le, de mindnek ugyanaz lenne a tanulsága. A kiváló emberek nyomot hagynak maguk után a világban. Egy átlagos megemlékezésben nem a hétköznapi ember, hanem annak kiemelkedő tettei kerülnek bemutatásra. Én nem akartam ilyet írni. Nekem Surányi Csaba hétköznapokban ismert arca, tettei, jókedve és haragja, a nyárra megnövesztett körszakálla, különös, rekedtes nevetése, – melyről mindenki messziről felismerte – maradt meg.
1973-ban behívtak katonának, és ezzel eltéptek mindent, ami szép lehetett az életben. Két év múlva leszereltem, de akkor már nem ugyanaz volt a klub, mint amit nélkülöztem 800 napig… Csabával 1996-ban találkoztam újra, és egyben utoljára. Ő akkor már régen ismert és elismert búvárvezető volt. A Thököly út egyik kis presszójában beszélgettünk az életről, a világ dolgairól…
Megdöbbenve értesültem a haláláról! Az egyik olyan ember volt, aki meghatározó szerepet játszott az életemben. Hamvait az Adria hullámai közé szórták gyermekei. Ott Ő mindig boldog volt…
Borbély Mihály (1945-2006)
Borbély Misi volt az örökmozgó, jókedvű öreg kenyeres pajtás. Amíg Csaba a tanítóm, mentorom, addig Misi a barátom volt. Hat évvel volt idősebb nálam, de ez nem számított. Számtalan túrát tettünk néhány igen jó, de többnyire csapnivaló vizű tavaknál. Dorottya utcai lakásában a konyha kövén öntöttük az ólmot az övekhez, egy újpesti maszeknál szigonypuskát rendeltünk és hozzá nyílhegyeket reszeltünk. Együtt jártunk edzésre előbb a Kaffka gimi kis uszodájába, ahol Mihály nagy barátja, „Bácsi” (sajnos nem tudom a rendes nevét) tartott foglalkozásokat, majd a Szőnyi úti uszodába, ahol a műugró medencében merülhettünk. Rengeteg minden történt velünk… Most, hogy vissza kell gondolnom rájuk, annyi, hogy nem is tudom, melyiket írjam le! A többségük megszépült így több évtized távolából, de néhányat felidéznék Miska barátom kedvéért…
A hőskor! 1968-69-ben több tavat is felderítettünk, de valahogy mindig Délegyháza maradt a fő „blütyögő”, ahogy Misi nevezte a merülést, területünk. Ott is maradtunk napokra a nyári szabadságok idején. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, békacombot sütöttünk, és merültünk, amennyit csak lehetett. Itt merültem először készülékkel Csaba jóvoltából. Itt próbálták ki Csaba, Deák Attila, Ember Sándor és mások által készített reduktorokat, szigonypuskákat, és a különböző helyekről „újított” palackokat.
Legnagyobb hiány a neoprén ruha volt. Akkoriban szinte elérhetetlen árú, csak nyugatról becsempészhető ruhája egy-két emberkének volt. Így hát magunk fabrikáltunk borzalmas (és használhatatlan) öltözékeket. Misi pl. gumírozott vászonból varratott valakivel egy dzsekit. Később Miskával együtt ragasztottunk össze puha gumiból egy iszonyatos küllemű, és még tragikusabb használhatóságú ruhát. De ez jutott akkor nekünk! A képmellékleteken is látható, miként festettünk felöltözve a vízparton.
Borbély Miska és én Délegyházán 1969-ben. A szörnyű felszerelésünk ellenére csodás életünk volt
Megtaláltuk Délegyházán egy lezuhant MIG-15-ös vadászgép roncsait. Minden darabot kézzel hurcoltunk ki a partra. Az elemi eszközeink sem voltak meg a munkához. Ezek hiányát lelkesedéssel, és szenvedéllyel pótoltuk.
Egy MIG-15-ös roncsait szedtük ki Délegyházán a puszta kezünkkel
Mindent megoldottunk. Egyszer sátrat vertünk a „tiszta” tó partján. Napközben merülgettünk, úszkáltunk, este viszont vacsorát kellett volna készíteni. Gyorsan összefogdostunk 20-25 hatalmas békát. Akkoriban ezrével tanyáztak a tavakban. Mindet megnyúztuk, a hófehér húsú combokat besóztuk. Készen álltak a sütésre. Igen ám, de Miska barátom elfelejtette elhozni a sütő edényt! Most mi lesz? Éhesek voltunk, a falu 6 km-re van, ráadásul nem ismerünk ott senkit, aki bármilyen edényt kölcsön adna nekünk.
A békavadászat előkészületei (Kunfalvi Gyuri és Misi), és az eredménye. A jobb oldali képen jól látható Mihály rettenetes dzsekije, melyet egy sky nevű viaszos-vászonból varratott… Mögötte Schimmer Pista
Misivel felváltva használtuk az egykori tűzoltó készülékként szolgált palackot
De egy magyar búvár nem esik kétségbe! (vagy csak ritkán). Kinyitottunk két olajos hal konzervet. Kiettük a tartalmát, gondosan ügyelve, hogy az olaj megmaradjon, majd a konzervdobozt rátettük a parázsra. Fél perc múlva a forró olajban megsütöttük az összes békacombot. Mennyei lakoma volt…
Tatán a Fényes Forrás volt a másik törzshelyünk. Itt szeptember végétől április végéig lehetett merülni. A kis faházak közül béreltünk ki egyet, és a hétvégék nagy részét ott töltöttük.
Akkoriban történt, hogy megszökött valami gyilkos a börtönből, és az a szóbeszéd járta, hogy Tata környékén látták. Minket ez nem érdekelt. Este megmelegítettük a kis villanyfőzőn a káposztakonzervet, és jól bevacsoráztunk. Hárman voltunk akkor a négyágyas kisházban. Misi, Kmetz Sanyi (Mocsok) és én. Leoltottuk a lámpát, és a sötétben anekdotázgattunk. Éppen Mocsi mesélt valami asztalos történetet (a szakmája volt), amikor valami koppant a ház falán! Majd még egyszer, de most már karcolta is valami (vagy valaki?) a ház oldalát. Meghűlt bennünk a vér! Itt a gyilkos! Miska, aki nem volt egy puhány és ijedős gyerek (voltak is ebből gondok bőven), felugrott és kivette a tokjából a búvárkését! Mi is fogtunk ezt, azt, én pl. egy villát (!), és Miska nyomában kióvakodtunk a házból…
Lassan közelítettünk a faház hátsó feléhez. Ott Misi kirontott a fal mellől, mi követtük! Ott találtuk Mihályt fuldokolva. A röhögéstől persze! Ugyanis a hangot nem más keltette, mint egy lelógó faág, mely a kis szél lengedezésétől hozzá ütődött a falhoz! Nem is meséltük el soha senkinek ezt a sztorit!!!
Amikor már nagyon hideg volt, a Fényes szaunája lett a tanyánk. Kint hó esett, bent 80 fok volt. Innen indultuk merülni. A forrás 24 fokos vize a part közelében alig érte el 12 fokot. Merülés után rohantunk vissza a forróságba. 1970 szilveszterén valaki azt mondta, hogy az álmoskönyv szerint, nagyon jót tesz a következő évi búvártúráknak, ha pontban éjfélkor a Fényes kráterében pezsgőt fogyasztunk! Legyen úgy…
Volt egy nagy terem a strandon. Két oldala üvegből volt, de egy nagy cserépkályha is állt a sarokban. Itt volt a szilveszteri buli. Az Amphorásokon kívül mások is voltak ott. Már nem nagyon emlékszem, hogy kik, de tele volt a terem. Néhány srác elhozta a jobb sorsra érdemes barátnőjét, menyasszonyát is. Szegények úgy tudták, szilveszterezni mennek! Körömcipó, aranyflitteres ruha, frissen fodrászolt haj, stb. Itt viszont voltak tábori ágyak, gumiruhák, készülékek. Nem volt viszont vécé és áram! Odakint -12 fok, benn – a cserépkályha állandó pakolása mellett – sem volt +10-nél több, de hangulatos gyertyafény járt ezek mellé bónuszként!
Éjfél előtt fél órával beöltöztünk, elgyalogoltunk a hóban a 200 méterre lévő nagy tóig, és fogvacogva lemerültünk. Valaki a palackját ütögetve jelezte az éjfélt. Semmi felemelőt nem éreztem! Borbély Miska megpróbált, egy általa kreált szelepes üvegből pezsgőt inni, de az azonnal összekeveredett a tó vizével. Többeknek a lámpája is felmondta a szolgálatot, így pár perc múlva kikászálódtunk a vízből. Most jött csak a java! Azonnal ránk fagyott a víz! Mire visszaértünk a terembe, kékek voltunk! Megpróbáltunk felmelegedni a tízfokos „hőségben”, de nem ment. Vacogva próbáltunk aludni egy picit. Volt, akinek sikerült. Másnap reggel eljegyzések bomlottak föl, házasságok kerültek végveszélybe, ezért Miska szerint mégis csak jól végződött ez a szilveszter…
Mihály barátom lobby-tevékenysége, hogy hivatásos búvár legyen, intenzív volt, de hosszú ideig eredménytelen. Ennek fő oka az volt, hogy derék sportorvosaink kijelentették: a könnyűbúvárnak 100%-osan egészségesnek kell lennie! Miska viszont – egy gyermekkori hógolyó dobálás eredményeként – a bal szemére nem látott. Ez ugyan őt egy csöppet sem zavarta, de az orvosi vizsgálatokon örök probléma volt. A derék orvosaink sohasem tudták megérteni, hogy a magyar búvárok, különösen a hivatásosak, szinte állandóan mocskos, iszapos vizekbe merülnek, ahol a látásnak vajmi kevés jelentősége van. Végül egy magas helyről beszerzett papír véget vetett ennek. Mihály egészségesnek nyilvánítódott.
Ennek jegyében vonultunk hát Mihállyal az időszakos orvosi vizsgálatra. Ami ott történt, azt még évek múlva is felemlegettük! Misi szerint sok minden volt már amitől súlyos röhögő görcsöt kapott, de ez az eset mindent felülmúlt! Most, hogy felidézem, remélem Mihály barátom nem fog leesni a nevetéstől egy felhő széléről.
A vizsgálatok jó részét nem sportorvosok végezték. A kerületi SZTK rendelőintézetének pályaalkalmassági orvosaihoz tartozott sok vizsgálat, mint pl. szemészet, fülészet, fogászat stb. Mi Mihállyal ötödik kerületi lakosok voltunk, így a Madách téri rendelőbe vonultunk a vizsgálatok elvégzésére. Mindent végigültünk, végül a pályaalkalmasságot elbíráló orvos ajtaja előtt álltunk. A nővérke behívott bennünket. Beküldött egy öltözőbe, ahol gatyára vetkőztünk. Engem szólítottak először. A doktornő egy 60 év körüli, szikár, mosolytalan ember volt. Látszott az egész lényén, hogy igencsak megcibálta az élet. Rám mordult:
– Szíveskedjék mély levegőt venni! – recsegte.
Szíveskedtem.
– Szíveskedjék köhögni!
Köhögtem.
– Szíveskedjék levenni a kisnadrágot! – mondta.
Elhűltem! Miért kéne azt? De ő tudja! Kelletlenül letoltam. Ekkor már némi fuldokló köhécselés hallatszott az öltözőből.
– Szíveskedjék előrehajolni! – mondta a doki néni, én pedig elsüllyedni készültem!
Ő benézett ahová kellet, majd így szólt.
– Szíveskedjék megfordulni, az előbőrt szíveskedjék hátrahúzni! – mondta szenvtelenül.
Ekkor robbant fel Mihály barátom! A visító, üvöltő, megállíthatatlan röhögése elsöpört mindent! Zengett a Madách-téri rendelőintézet. Tíz percbe telt, míg kissé lecsillapodott. „Szíveskedjék Doktornő” beütötte a megfelel pecsétet a papíromba, majd Mihályt szólította!
– Az a vidám sporttárs szíveskedjék bejönni!
Egy szó, mint száz, Misi barátomat szétalázta a hölgy. Szíveskedjék guggolni, szíveskedjék lábat emelni, mindent megmutatni. Mihály kapott hideget-meleget…
De hazafelé sem lehetett bírni Miskával. Bementünk a rendelő mellett lévő kis söröldébe. Mihály villogott.
– Szíveskedjék két sört adni, de előbőr nélkül! – fuldokolta.
A pultos lányka nem értette. Minket is besorolt a többi félnótás alkoholista közé. A Vörösmarty tér sarkán váltunk el. Kezet fogtunk, majd amikor már úgy 20 méterre lehettem utánam kiáltott:
– Otthon szíveskedjél ám az előbőrt is megmosni!
Majd eltűnt a Gerbaud felé, de még sokáig hallottam fuldokló nevetését…
Az 1970-es tiszai árvíznél Mihály végig figyelt rám. (Részletesen itt olvashat róla) Kezdő búvárként, kevés gyakorlattal merültem ott. Surányi Csaba megbízta Misit, hogy vigyázzon rám. Kellett is. A gát oldalát fóliáztuk. Az utolsó zsákot fektettem volna le a soron. Indultam a felszínre. Mielőtt kibukkantam volna a víz alól, egy hatalmas ütést éreztem a vállamnál! Ez még nem lett volna baj, de valami lenyomott a fóliára úgy, hogy moccanni sem tudtam. Egy homokzsák volt, amit a kiskatona pontosan rám dobott! Már éppen indítottam volna a pánikot, amikor éreztem, hogy valaki áll a fejemen, és szedi le rólam a zsákot. Borbély Misi barátom (mint mindig), most is figyelt! Látta a buborékaimat, és látta, hogy a homokzsák pont oda repül. Egy másodperc múlva már a vízben volt! Felhúzott a víz tetejére, és amikor látta, hogy nincs semmi baj így szólt: – Elég, ha a kezedben van a zsák! Miért köllazt a hátadon is vinni? – ezzel lezárta az ügyet. Szimplán megmentette az életemet…
Az élet lassan elsodort bennünket egymástól. Amikor kiment az Amerikába emigrált barátja, „Bácsi” (Kondorosi Csaba) után Floridába, előtte elköszönt tőlem. Azt mondta, nem jön vissza. De két év múlva mégis hazajött. Akkor ebből akár börtön is lehetett volna, de (valószínűleg kamionos édesapja segítségével) valahogyan kimászott belőle. Akkor ismét egy sörözőben ültünk. Mesélte az élményeit, a cápák vadászatát, és sok mást, de mindvégig ott volt benne a fájdalom. Éreztem, és rákérdeztem. Akkor mondta el, hogy „Bácsi” halála viselte meg. A barátja két benzineshordót akart összehegeszteni úgy, hogy azok nem voltak tökéletesen kitisztítva. A robbanás után 30 órával halt meg a súlyos égési sebei miatt…
Az egyetlen kép Kondorosi Csabáról „Bácsiról”, ami fennmaradt.
Mihály nagyon nehezen dolgozta fel a történteket.
– Tudod, szar dolog a halál! – mondta. – Kerüljük el, amíg lehet…
Amikor beteg lett, már nem hallottam róla. A halála hírét is csak jóval később tudtam meg, így a temetésén sem lehettem ott. Azt sem tudom, hol nyugszik. Méltatlan helyzet. A legjobb barátom volt! Bízom abban, hogy a következő életünkben mondhatjuk még egymásnak egy tenger partján:
– Kérlek, szíveskedjél koccintani velem…
Tőzsér János 2008. 07. 20
Utóirat: 2009.02.27-én az alábbi levelet kaptam:
Kedves János,
Nagy örömmel olvastam a cikkét Borbély Misiről. Borbély Levente vagyok, a féltestvére. Misi Szalkszentmártonban van eltemetve, a sírjához közel áll egy gémeskút. Közös sírban fekszik nagyszüleivel, és édesapánkkal. Gyerekkoromban én is sok időt töltöttem az ötödik kerületi lakásukban, kisgyerekként mindig nagy érdeklődéssel vizsgálgattam a felszereléseit, hallgattam a történeteit. Köszönöm, hogy létrehozta a fenti lapot, nagyon érdekes volt olvasni a történeteket, és látni Misiékről a régi fotókat.
A legjobbakat, Borbély Levente
Köszönöm szépen!
tozserjanos@kassakkiado.hu
