Elállt az eső. A város nehéz szagú párát lehelt ki magából. Úgy gondoltam, lesétálok a Tiberina szigethez, és még az is meglehet, hogy átmegyek oda. Beülök a San Bartolomeo bazilika egyik padjára és elmélkedem majd.
Rám férne már. Az utóbbi időben eléggé elveszettnek érezem magam. Nem tettem semmi rosszat, de valamiért nem érzem jól magam a társaságomban. Az nem jó. Bizony, nem…
A Ponte Fabrizio híd felé sétáltam. Amikor odaértem, vagy száz hangos turista jött át rajta a szigetről. Jókor jöttem. Most csend és békesség lesz odaát. Semmire sem vágyódtam jobban…
A kis híd bejáratánál álló hatalmas platánokról még lecseppent néhány esőcsepp, de a napfény már átszűrődött a levelek között.
Szerettem ezt a hidat. Kétezer-hetvennyolc éves. Gaius Fabrizius kiváló munkát végzett. Ma is itt áll. Róma legrégebbi hídja.
Átsétáltam hát a szigetre. A Tiberis ma a szokottnál is jobb illatú volt, talán az eső miatt és hangosan csobogva sietett a tenger felé. A katedrális előtt turisták hangoskodtak, így inkább a nagytemplom mellett sétáltam tovább. A platánok itt is kellemes árnyat borítottak a sétány fölé. Leültem egy padra. A hely kellemesnek tűnt és úgy véltem, hogy nagyszerű leszmajd a gondolataimba mélyedéshez. Erre nem jár soha senki…
Ma július első napja van. Pontosan hat hónap telt el azóta, hogy az életem derékba tört. Hat hónapja annak, hogy nincs semmi, amiért érdemes lenne élnem. Az a februári nap mindent elvett tőlem. Mindent…
A feleségem és a lányom nem nevetnek rám azóta. Nem megyünk már a sarki gelatoba pisztácia fagylaltot enni, és nem táncolunk kéthavonta Giovanni bácsi rémes tánciskolájában sem. Semmit sem tehetünk már együtt, mert egy senkiházi nem figyelt az úton! Amikor megláttam a két rendőrt a bolt ajtajában, tudtam, hogy baj van. Nem is kellett, hogy megszólaljanak. Három nap múlva tértem magamhoz a kórházban…
Most csak jövök-megyek a városban. Céltalanul és értelmetlenül. Azóta a boltot sem nyitottam ki. Úgy gondolom, hogy nem is fogom soha… Persze a rokonok, barátok segítenek, támogatnak, mindent megpróbálnak, hogy visszatereljenek az életbe. Talán azért, mert szeretnek engem…
De mi az az élet? Tudtam én valaha is? Amikor Lucia és Francesca rám nevettek, akkor tudtam. Most nem tudom. Pietro atya is keményen dolgozik a lelkemen. Imádkozik is értem buzgón, de kevés eredménnyel. A lelkem halott. A halottak pedig nem kelnek életre soha…
– Miért könnyes a szemed? Bántott valaki?
A kedves gyerekhang visszarántott ide a földre. Lenéztem, és egy négy-öt éves forma kislányt láttam előttem állni. Tiszta és kék szemeivel kíváncsian nézett rám. A szeméhez illő kék melegítőt viselt, a szőke haja pedig kibuggyant a piros sapkája alól. Egy marék napraforgómagot nyújtott felém.
– Tessék. Adjál nekik te is. Éhesek ám!
– Kicsodák?
– Jaj! Hát nem látod? A barátaim!
Én csak egy csapat piszkos galambot láttam. Vagy húszan lehettek és mohón kapkodták fel a földről a magokat, amiket a kislány szórt eléjük.
– Ezek a barátaid? Hiszen ezek csak…
– Igen! Azt mondták nekem, hogy te szomorú vagy, mert már nem játszhatsz a kislányoddal és az anyukájával…
– Kik mondták? A galambok?
– Jaj… Kicsit buta vagy. Ők nem galambok! Ők a barátaim. Ismerem őket. Mindegyiket…
– Mond csak gyermekem, ki vigyáz rád? Hol van az anyukád? Lehet, hogy szegény keres valahol, miközben te itt eteted ezeket a szutykos…
– Az anyukám itt van közöttük … A nagyim is, és Ettore bácsi is…
Döbbentem néztem a kislányra. Nem látszott bolondnak, inkább úgy tűnt, hogy rendkívül élénk a fantáziája. De honnan tudhat Francescáról és Luciáról? Kényelmetlenül éreztem magam. Ráadásul nagyon kellemetlen lehet, ha véletlenül meglátja valaki, hogy egy idősödő magányos férfi beszélget egy kislánnyal.
– Mit szólnál, ha most megkeresnénk az anyukádat? Mi is a neved?
– Chiara. Nincs igazi anyukám. Ő itt van előttem.
– Jó… Kivel jöttél ide a szigetre?
– Egyedül. Minden nap itt vagyok. Találkozom a barátaimmal. Most már egyel, több van. Francesca. A kislányod…
Megfordult velem a világ! Nem tudtam, hogy mi történik velem! Ez az egész csak egy lassan őrületbe merülő elme szüleménye. Fel akartam állni a padról, hogy eltűnjek innen, de nem volt hozzá erőm. Ez a kislány ismeri a szeretteimet, anélkül, hogy valaha is látta volna őket! Nem tudtam se megmozdulni, se megszólalni.
– Mondd csak Chiara. Ha haza mész, akkor ki ad neked enni? Ki ad rád ruhát? Megmondod Luigi bácsinak?
– Én adok enni. Mindegyiküknek.
– Nem ezt kérdeztem…
– Tudod Luigi bácsi, te régóta sírsz ott belül – mutatott a szívem felé. – Azt hiszed, hogy a kislányod és az anyukája szomorúak. Pedig te vagy szomorú. Sajnálod őket, de magadat sajnálod a legjobban. Nem hallod meg a hangjukat, pedig kiáltanak feléd! Azt szeretnék tudatni veled, hogy ne sírj és ne akarj meghalni, mert ők jól vannak, és sokan szeretik őket ott, ahová kerültek. Te itt csak búslakodsz, és elemészted magad, de arra nem gondolsz, hogy ez nekik fáj! Azért mert szeretnek téged, és sajnálnak. Bizony! Ők sajnálnak téged Luigi bácsi…
– De honnan tudsz te erről? Ki mondta el neked, hogy velem mi történt?
– Csak úgy tudom. Higgy nekem. Menj haza, sírjál még egyszer a képük előtt, de holnap már mosolyogva menjél ki az utcára! Nyisd ki a boltodat és a szívedet! Akkor Francesca is boldog lesz majd… Na, szia, Luigi bácsi!
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, a markomba nyomott még egy nagy adag napraforgómagot, és elszaladt a Ponte Fabrizio felé.
Döbbenten ültem a padon. Előttem a galambok, akik jóízűen eszegették a magot, amit odadobtam közéjük. Mindvégig az volt az érzésem, hogy csak az őrült agyam szórakozott velem az imént.
Felálltam a padról és elindultam a híd felé. Láttam, hogy már egyetlen turista sincs a téren. Mindenki ebédelni ment… Bementem hát a Bartolomeo bazilika hűvösébe. A leghátsó padba ültem le egy márványoszlop mellé. Úgy gondoltam, a felfűtött agyam talán megnyugszik itt, ezen a felszentelt helyen. És lassan valóban megnyugodtam…
Nem sokkal később az előttem ülő asszony befejezte az imáit. Felállt, majd megfordult. Rám nézett és elmosolyodott.
– Most, hogy találkozott az angyallal, másként látja az életet, nemde? Hallgasson rá fiam. Az én életemet is ő tette helyre!
– Honnan veszi… – próbáltam védekezni, de az asszony megfogta a vállam.
– Hallgasson rá fiam, és fogadja meg amit mondott… – mosolygott, majd kilépett a főkapun a vakító napfénybe.
Lassan elindultam hazafelé. Az eső nyomai is eltűntek már. Mindent felszárított a tűző nap. Úgy gondoltam, hogy vége. Ennyi volt! Már egészen biztos, hogy megőrültem. Ami itt történt velem, az ép ésszel fel nem fogható, meg nem magyarázható!
A hídon azonban már sokkal nyugodtabban ballagtam át. Elindultam hazafelé. Felszálltam a buszra, és leültem az ablak mellé. Amint a folyó felé bámultam, megláttam a kislányt! Előtte egy csomó galamb evett a földről, és Chiara a padon ülő idősebb asszony kezébe öntött éppen egy marék napraforgómagot…
T. J.
Nagyon szép és szívhez szóló novella. Kifutott a könnyem.