A nyár

(részlet Jan Dangaard: Kilencedik élet című könyvéből)

A legszebb emlékeim természetesen a nyarakhoz fűződnek. Öt-hat éves koromtól fogva minden nyarat a nagyszülőknél töl­töttünk. Az egyik évben anyám szüleinél, a következő­ben a síkvidéken, apai nagyanyánknál. Őt nagyon szerettem…
A nyaralások alkalmával végre a saját élete­met élhettem. Mindkét helyen a korlátok nélküli sza­bad­ság mámorát éltük meg. A vidéki élet minden szem­pontból jobb volt, mint az otthoni. Ez ma sincs más­ként. Nincs olyan összeg, (talán ha az tíz számjegyű lenne), amiért visszaköltöznénk a fővárosba. A vidéki emberek élet­szemlélete gyökeresen más, mint a városiaké. Gye­rek­­ként is megtapasztaltam a falusi emberek szeretetét a természet, az állatok, a föld, a víz és nem utolsó sorban az ember iránt.
– Falun közelebb vagyunk Istenhez! – mon­dogatta nagyapám, s mondatának értelmét csak nem ­régóta tudom magaménak.

Anyai nagyszüleim északon éltek. A folyó által évez­redek alatt lerakott hordalékból és sóderből létrejött szi­get orrában lévő falucska, Kleinrus, gyönyörű kör­nye­zetben állt. A folyó két oldalán erdővel borí­tott alacsony hegyek álltak. A bal parti hegytetőn középkori vár áll, melybe minden nagyobb zivatarkor villámok tu­cat­jai csaptak bele. Nagyapám szerint azért, mert a szik­lá­kon belüli barlangokban kincsek vannak elrejtve, de ne me­részeljünk elindulni a keresésükre, mert az őrt álló sár­kány kizárólag gyerekeket eszik! Eszünkbe sem ju­tott volna ilyen!

Anyai nagyszüleim közül nagyapót szerettük jobban. Ő egy nagyon bölcs és józan ember volt. A világnézete messze megelőzte korát. Egyedül apám vad baloldaliságával nem tudott mit kezdeni. Ő vé­dett meg minket nagyanyám örökké zsörtölődő, időn­ként hisztériás természetéből adódó kellemetlenségek­től. Abban a házban nagyapó szava erősebb volt a Szent­­írásnál. Szükség is volt erre, mert nagyanyón kívül a házban élt anyám húga a férjével és két gyerekével, va­la­mint a mi is betelepültünk oda minden máso­dik nyáron.
A faluban lakott anyám hét testvéréből még kettő. Az ő nagyszámú gyerekeikkel együtt, időnként húsz­­nál is többen ültünk az ebédnél. Minden páros szám­­mal végződő év nyarát itt töltöttük Jeffel.
Nekem tetszett, hogy sok unokatestvérem van. Mindig volt ki­vel játszani, horgászni és az erdőt járni. Reggel éppen csak bekaptunk egy falatot, és máris nekivágtunk az erdőnek. A templom harangja délben tizenkettőt ütött és ez kilométerekre is elhallatszott. Ekkor visszarohantunk ebédelni, de délután már ismét a folyóban vagy az erdő­ben voltunk. Gyönyörű életünk volt!

Már akkor is volt olyan gondolatom, hogy valami, vagy valaki vigyáz ránk. Nem csak énrám, hanem az összes többi gyerekre is akikkel együtt voltam egész nyáron át. Hogy egyikünk sem veszett a folyóba, vagy merült el örökre az ártér mocsarában, annak oka volt!
Hajmeresztő és eszement dolgokat műveltünk. Minderről természetesen a nagyszülők mit sem tud­tak.
Néhány eset a sok száz közül: a falu szélén lévő homokbányából vitték a lakosok az építkezésekhez hasz­­nált, kiváló minőségű folyami homokot. A me­redek löszfalakba számtalan fészket vájtak a parti­fecs­kék. Ők adták az ötletet, hogy ássunk magunknak bar­langot a hegybe, mint az ősemberek. Úgy is tettünk. Két órai mun­kával, két méter hosszú, egy méter magas alagutat fúrtunk a homokfalba. Egész délután benne ta­nyáztunk, ahogy az egy valamire való ősemberhez illik.

Estefelé egyre erősebben éreztem, indulnunk kéne! Szí­vesen ma­radtam volna még, de valami azt súgta, men­jetek! Most! Azonnal! Mivel én voltam a legidősebb az unokatesók között, kiadtam a vezényszót a haza­in­du­lásra.
Elindul­tunk, és alig tettünk meg húsz lépést, ami­kor tompa dübbenést hallottunk a hátunk mögött. Vissza­fordulva a földbe gyökerezett a lábunk. A homok­falnak egy har­minc méteres darabja omlott le a barlan­gunkkal együtt. Három perccel azután, hogy kibújtunk be­lőle! Nagyon megijedtünk, de ez egyáltalán nem tar­tott vissza attól bennünket, hogy pár nap múlva már a fo­lyót ússzuk át a lehető legrosszabb helyen…
Aszály volt, és a folyó a felére fogyott. Több helyen kilátszottak a homokzátonyok a vízből, a hajózás már hetekkel előbb leállt. Úgy gondoltam, azt a kis távot si­mán átússzuk. Néhány nagyobb falubéli gyerek ismerte a folyót, és tudta, hogy nem a távolság a gond, de nem szóltak. Négyen vágtunk neki az alig 150 méteres útnak.
A középrészhez érve derült ki a baj. A vissza­hú­zódott folyó igen szűk mederben haladt, ezáltal rendkí­vül fel­gyorsult a sodra. A homokpadok miatt pedig több helyütt örvénylett a hideg víz. Ekkor éreztem, innen nincs kiút! És akkor meghallottam a belső hangot!
– Ne ússz, csak lebegj! – mondta.
Ez teljesen ellentmondott annak, amit magamtól tettem volna, vagyis tel­jes erőből úszni a túlpart felé.
– Lebegj, mindjárt leér a lábad! – hallottam ismét, és úgy is tettem, de előbb még szóltam a többieknek is.
Két perc múlva egy zátony ho­mok­ja simult a talpunk alá. Ott álltunk a folyó közepén a térdig érő vízben. A túlsó part alig ötvenméternyire, ahonnan jöttünk több mint százra. Itt nem maradhat­tunk, így hát némi pihenés után nekivágtunk a rövidebb útnak. Így ugyan nem hazafelé úsztunk, de az erőnk ma­radékával talán partra jutunk.
Nekivágtunk, és néhány perc múlva partot értünk. Határtalan örömünknek azon­ban hamar véget vetett a gondolat: hogyan jutunk vissza a túlsó partra? Ott voltak a ruháink, és nagyon éhesek is voltunk már.
A kishajó, amely a két part között járt, szóba sem jöhetett, hiszen pénzünk nem volt jegyre, de ha lett volna is, nagyapám a révészektől azonnal meg­tudta volna mit tettünk. Üldögéltünk egy fa alatt, és meg­próbáltunk valami okosat kitalálni.

Ahogy azt kedves Olvasóm is gyanítja, egy idő után csak odasomfordáltunk a komphoz, és a nagybajuszú, félelmetes Herb’ bácsi előtt állva testületileg re­meg­tünk.
Herbert húsz év múlva, 70 évesen is emlékezett erre! Egy sör mellett üldögélve nosztalgiáztunk, és előkerült a folyóátúszás története. A térdét csapkodva, nevetve mesélte, hogy szörnyen sajnálta az agyonfagyott, resz­kető csínytevőket, de – mivel életveszélyes volt amit műveltek – nem mutathatta ki érzelmeit.  Muszáj volt emlékezetessé tenni a kis csavargók számára azt a na­pot, az ő érdekükben.
Szóval ott zizegtünk Herb’ előtt a kompnál. Egyrészt a félelemtől, másrészt attól, hogy anyáinktól olyan ve­rést kapunk tettünkért, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Ránk nézett a félelmetes, összenőtt fekete sze­möldökével, és azt mennydörögte:
– Hol vannak a ruhái­tok csirkefogók!
– Hááát! Odaát a másik parton. Mi csak átúsztunk ide egy kicsit – nyögtük ki lapos pillantásokat vetve a szem­öldökre.
– Persze. Te vagy a fővezér, mi? – szegezte nekem a kér­dést.
Nem értettem, hogy miért, mert nagyjából egy­idősek, egyformán soványak, kifagyottak és szerencsét­lenek voltunk valamennyien.
– Nem. Mi mind vezérek vagyunk – mondtam és tud­tam, hogy az én sorsom jobban megpecsételődött, mint a többieké.
Azt szerettem volna, ha valami vagy valaki most csak úgy felemelne és átvinne a túlpartra a ruháimhoz.
– Na, és hogyan fognak visszamenni a vezérek, he? – kér­dezte Herb’ sanda tekintettel.
– A kishajóval szeretnénk – mondta valamelyikünk.
– No, annak semmi akadálya. Megveszitek szépen a jegyeket, és máris indulunk! – vigyorgott Herbert bácsi.
Tétován pillogtunk egymásra.
– Csak nem azt akarjátok mondani nekem, hogy nincs pén­ze­tek? – ámuldozott, de ennyi év múltával is emlékszem, hun­cutság csillogott a szemében.

– Nincs. Odaát van a ruhánk, de abban sincs pénz.
– Ej-ej. Pedig a jegynek ára van. Vagy azt gon­dol­já­tok, hogy itt ez a vén bolond Herbert, ez majd átvisz minket in­­gyen a faluba! – mennydörögte.
Eddig bírtuk. Mind­nyá­jan bőgni kezdtünk. Végtelenül elveszettnek érez­tünk magunkat. Bár soha ne jutott volna eszünkbe át­úszni ide. Ekkor Herb’ ránk mordult.
– Na, befelé a hajóba, de rögtön! És egy árva mukkot se halljak! – zengte.

Megszeppenve kuporogtunk az öreg bárka sarkában. Mivel más utas nem mutatkozott, Herbert megpödörte bajszát, megnyomott egy gombot, nagyot rúgott a kor­mány­kerék mellett lévő indítópultba, és a köhécselve be­induló motornak gázt adott. Három perc múlva a komp Kleinrus partjának sóderébe fúrta az orrát. Mi hálál­kodva készültünk kiszállni, de azt nem lehetett.
– Hová mentek? – érdeklődött az öreg. – Szerintetek a viteldíjat ki fogja ledolgozni, he? – azzal vödröt, rongyot nyo­mott a kezünkbe és kiadta a parancsot. – Aztán ragyogjon ám minden! – mondta és bajszos alakját el­nyelte a parti csapszék ajtaja.
Nagy lendülettel súroltuk a hajót. Egy óra múlva elállt a lélegzetem! Nagyapám közeledett a hajó felé. Herb’ viszont előbb megláthatta, mert azonnal otthagyta sörét, és nagy léptekkel sietett a ha­jójához. Mire öregapám odaért, Herb’ már a mun­kánkat értékelte.
– Hát nem pont olyan, mintha én csináltam volna, de el­megy – mondta. – Na, mit szólsz komám, hogy dolgoznak a srácok, he? – előzte meg nagyapámat. – Idejöttek, hogy dolgoznának valamit, hát adtam nekik egy kis munkát. Na gyerünk sorba állni itten előttem. Fizetés! – zengte, azzal pár fagylaltra va­lót nyomott a kezünkbe.
Megúsztuk…
Csak sok évvel ké­sőbb tudtam meg, hogy amikor mi még a folyóval küz­döt­tünk a túlpartra jutásért, a falubeliek már értesítették nagyapót a történtekről. Herbert mesterkedése, hogy ne derüljön ki mi történt, hiábavaló volt. Nagyapó viszont nem akarta öreg barátját leleplezni előttünk. Úgy érezte, sok mindent tanultunk az esetből, és az emberi szeretet ezen megnyilvánulásából!

Minden második év nyarát pedig a síkvidéken, apám szülőföldjén töltöttük. Érdekes módon, amíg Klein­rusba a szüleim vittek le, és több napig ottmaradtak, ad­dig Saint Nikolasba csak apám jött velünk, de olyan év is volt, amikor csak feltettek a vonatra, és a nagybátyám várt bennünket az állomáson.
Ennek nyilván anyám ter­mé­szete volt az oka. Nem szerette a szegényes környe­ze­tet, és a hasonló rokonságot. Engem persze ez csöp­pet sem zavart. Imádtam ott lenni! A táj szépsége nem volt hasonlítható a folyópartos, váras, erdős Klei­n­rus­hoz, de volt más vonzereje. A végtelen síkság!
Mások, főleg az itt élők ebben semmi szépséget nem találtak. A termé­ket­len, szikes talaj miatt kevés és csenevész nö­vényzet tengette itt az életét. A haszonnövények meg­terme­lé­séhez nagyságrenddel több munka, talajjavító szer és szakértelem kellett, mint a zsíros fekete földel borított tájakon.
Az emberek, minden nehézségük ellenére, vi­dámak, nyitottak és becsületesek voltak. Itt nem zárták a házakat, csűröket, aklokat. Igaz, hatalmas juhász­kutyák éltek minden portán, de magam ta­pasz­taltam, hogy bárhová benyithattam, a kutyák ügyet sem vetettek rám.

A kis mezővárosban élt a nagymamám. A férje korán meghalt valami betegségben, pontosan ő sem tudta mi volt a baja. A négy fiútestvért egyedül nevelte fel igen szűkös körülmények között. Apám legi­dősebb bátyja 1927-ben átköltözött Franciaországba, ahol egy repülő­tér vámtisztje lett. A mai napig nem tudom miféle titok lengte körül a személyét. Bármit kérdeztem róla, mindig zavaros mellébeszélés és fész­kelődés volt a válasz. Azt viszont gyerekként is láttam, hogy a három testvér áhí­tat­tal tisztelte őt. Mende­mon­dákat hallottam egy megszök­tetett arab nőről, akinek fiú­test­vérei akartak leszámolni a párral, gazdag gyáros fe­le­ségről és sok egyéb – soha meg nem erősített – törté­netről. Egy dolog volt biztos. 1932-ben (apám ekkor 12 éves volt) kaptak hírt a báty­juk haláláról. A francia rendőrség leirata szerint egy Caproni Ca-100 típusú kis oktató repülőgéppel – az első oktató nélküli egyedül repülésekor – a felszállást köve­tő­en lezuhant, és a kigyul­ladó gépben elégett. Nimbusza a családban ekkor emel­kedett igazán az egekbe!

Apámnak egy bátyja és egy öccse maradt. Nagymamám egye­dül nevelte fel őket. Bár korán beálltak a mindennapi munkába, így is nagy erőfeszítésébe került az ellátásuk.
Imádtuk nagyanyót. Terez volt a neve, és a sors furcsa fintoraként Terez-anyónak hívtuk öcsémmel, anélkül, hogy bármit is tud­tunk volna Calcuttai Teréz-anyáról. Amikor megérkez­tünk hozzá, kemencében sütött lekvá­ros süteménnyel várt. Olyannal, amilyet rajta kívül a vi­lá­gon senki nem tudott sütni. Aranyos tájszólással be­szélt, és mi azonnal átvettük ezt a beszédstílust. Ősszel azután alig tudtunk visszaállni az otthoni beszédünkre.
Az ő pici házában nem fértünk volna el, ezért Michael nagybátyám csa­lád­jánál laktunk. A Saint Nikolastól pár kilométerre talál­ható kicsiny település csak néhány házból állt, és ezek is több száz méterre voltak egymástól. Micha bá’ – így nevez­tük – aranyszívű, de rendkívül szűkszavú em­ber volt. Volt olyan nap, hogy öt szót mondott. Megszá­mol­tuk!
Felesége a nagynénénk, egy nagyon kövér, na­gyon mosolygós, pirospozsgás asszony volt. Nagyszájú, igaz­ságos, melegszívű. Az ő neve is Terez volt. Egy szem lányuk tíz évvel volt idősebb nálam és nyaranta munkát vállalt a fővárosban, hogy iskolai költségeihez hozzá­járuljon. Így nekünk a környékbeli gyerekek barát­sága maradt. Szerencsére a többség velünk korú fiú volt, így aztán a csibészségeknek nem volt semmi akadálya, se határa…

Felhőtlen boldog időszak. Így jellemezhető az itt töl­tött nyarak emléke. Az itt élő gyerekektől mindent meg­tanultunk a környékről. Hol van rókaodú, mikor lehet harcsát fogni a kis folyóban, és a legnagyobb kincset, a kilőtt réz töltényhüvelyeket hol lehet megtalálni.

Városi gyereknek ez maga volt a mennyország. Alig 15 km-re volt egy katonai repülőtér. Az innen felszálló gépek dübörgését áhítattal hallgattuk. Amikor a fejünk fölött lőtték egymást (vaktölténnyel), és hullott az égből a töl­tény­hüvely, kirohantunk a mezőre és estére a zsebeink dugig voltak gyönyörűen csillogó rézhüvelyekkel. Eze­ket aztán rendszereztük, adtuk-vettük. Ez volt az ott élő gyereksereg vagyona.

Azt gondolhatnánk, ezen a vidéken nem volt annyi veszély, mint a folyóparti Kleinrusban. Az itt folydogá­ló kis csatorna alig volt 60 cm mély, viszont tele volt tör­pe­harcsával, kishalakkal és még kisebb folyami rá­kocs­kákkal. Amerre a szem ellátott legelők, csenevész nö­­vényzettel, komolyabb magasabb fa sehol sem volt. Mindez nem volt akadálya annak, hogy pár szeleburdi kiskamasz ne sodorja magát súlyos veszedelmekbe…
Az egyik ilyen alkalom, a szűnni nem akaró kígyó­vadászat volt. A környéken élő homoki- és keresztes­viperák valódi életveszélyt jelenhettek, de az itt élők is­merték előfordulási helyeiket, szokásaikat és soha nem háborgatták őket. Ráadásul a környék Nemzeti Park te­rülete volt, de abban az időben ezt még nem vették iga­zán komolyan. Ezért lehetett itt katonai repülőtér is.
Min­ket, városi gyerekeket elsősorban a kígyók érde­keltek. Micha bá’ szigorúan megtiltotta, hogy a köze­lük­­be menjünk, és igen ravaszul azt is elmondta, hogy merre ne keressük és zavarjuk őket. Természetesen az első utunk oda vezetett. Persze semmit nem találtunk.

Szomorúan ballagtunk haza, amikor rájöttünk a cselre. Másnap aztán az ellenkező irányba keresgéltünk. Fél napunk ment rá, és ismét nem találtunk semmit. Már éppen elindultunk haza, amikor egy vadszőlő tövére tekeredve megláttuk amiért bebarangoltuk a környéket. Gyö­nyörű, sötétszürke vipera hideg tekintete szegeződött ránk! Már kerestünk is egy botot, hogy lepiszkáljuk a tőkéről, amikor egy határozott NEM! szólalt meg ben­nem. De hát miért nem? Hiszen ezért tettünk meg ek­kora távolságot! Végre itt van, és most játszhatunk vele egy kicsit!
– Nem! – hallottam ismét a fülemben.
Én biztosan nem gondoltam ezt, mert pontosan az ellenkezőjét akar­tam. Akkor meg mi ez? Olyan erőteljes és ijesztő volt a felszólítás, hogy eldobtam a botot. Egy darabig néze­gettük a csillogó szemű hüllőt, majd amikor az elkezdett lassan lekúszni a szőlőgyökérről, sietősen távoztunk. Per­sze nekem menteni kellett a becsületemet a többi gyerek előtt!
– Nem lett volna jó piszkálni a kígyót, mert szigorúan védett – mondtam kevés meggyőződéssel. – Meg aztán Micha bá’ úgyis megtudta volna, és akkor hazaküldött vol­na minket!
Ez jó érv volt. A többi gyerek sem sze­rette volna, ha nyári barátaikat elveszítik. Este az ágy­ban azon törtem a fejem, hogy miért hátráltam meg egy gondolattól? Miért maradtam majdnem szégyenben kis társaim előtt? Azt valahol legbelül éreztem, hogy ez a belső hang valószínűleg megmentette az életemet!
Per­sze a gyerek olyan, hogy hamar túlteszi magát a problé­más ügyeken. Másnap reggel már eszembe sem jutott a figyelmeztetés, hiszen remegett a levegő a sugárhajtású vadászgépek dübörgésétől és sorozatlövéseiktől!
Épp, hogy bekaptunk a reggelinket, és rohantunk ki a lőtér irányába. Távolról még elhalóan hallatszott Terez néni hangja, hogy ne merészeljünk kimenni a lőtérre, de kit érdekelt az már, amikor százszámra hullott az égből a csillogó réz töltényhüvely!
    
Sok évvel később utána néztem, hogy mi is zajlott ott akkoriban. Ezt a katonai repülőteret azóta bezárták, a földi lőteret pedig visszahódította a természet. Akkoriban (1958-1964) éltük a hidegháború korát. Minden ország félt vagy a kommunizmus, vagy a kapitalizmus rémétől. Ezért aztán minden pénzüket fegyverekre költötték, és minden kis állam csatlakozott valamiféle katonai szö­vet­séghez. Kevéssé számított a repülőtér mellett élő la­kos­ság véleménye a zajról, a nemzeti park nyugalmáról, a lőtér céljára kisajátított földjéről.
Az akkori vadászgé­pek közül ezen a repülőtéren Gloster Meteor, és Grum­man F11 Tiger gépek állomásoztak. Szinte naponta re­pültek, és egy héten legalább kétszer éles lőgyakor­latot tartottak. A földi lőtéren ki­alakított célpontokat lőtték gépágyúkkal (melynek hatalmas töltényhüvelye a legbe­csesebb érték volt számunkra), és légiharcot gyakorol­tak egy­más ellen. Ekkor ún. fotó géppuskával lőttek, amely filmre rögzítette a találatokat, de – hogy az illúzió tö­kéletes legyen – a valódi géppuskáikat vaktölténnyel tárazták be. Így azután a légi harckor is hullottak, igaz sokkal kisebb méretű hüvelyek.

Később a reptér vesztett jelentőségéből. Előbb a vadászgépek tűntek el, majd a helikopterek. 1986-ban a hadsereg végleg felszá­molta ezt a bázisát. A lőteret tűzszerészek átvizsgálták, hogy ne történjen baleset a fel nem robbant lőszerektől, azu­tán átengedték a területet az anyatermészetnek. Az pedig szépen, lassan visszavette mindazt, ami az övé volt. Ma már az egész egy bokros, tövises bozóttenger. Forró, aszályos nyarakon tűz perzseli végig a területet. A mai napig is hallható, hogy a tűzszerészek nem vé­geztek tökéletes munkát. A tűzvészben kisebb-nagyobb robba­nások sora hallható az évek óta ott heverő lőszerek következtében…

Mint mondtam, rohantunk ki a lőtérre. Terez néni intelme el sem jutott a tudatunkig. A fejünk fölött több harci gép körözött és folyamatosan lőtték egymást. Áhítattal néztük, az általunk félisteneknek tartott, pi­lóták légi balettjét. Látszott a gépek mozgásán, hogy az őket vezető emberek nem a kötelezően előírt csatát gya­korolják, hanem élvezik a repülést, azt, hogy urai egy dübörgő szerkezetnek, amely azt teszi, amit parancsol­nak neki. Miközben a gépeket figyeltük, egyre beljebb kerültünk a lőtér területére, a kis táskánkba pedig gyűltek a gyönyörű, csillogó – és jó nehéz – gépágyú lövedék-hüvelyek. Földöntúli boldogságban úsztunk. Ugyan fo­lya­matosan éreztem, hogy meg kéne állni és vissza kéne fordulni, de ki hallgathat ilyenkor a belső hangjára! Pe­dig az megállás nélkül mondta, hogy: Meg­állni! Vissza­futni! De nem figyeltem rá…

Észre sem vettük, és máris a földi céloknál voltunk. Ezek betonból és különféle vaslemezekből készült tan­kok, ágyúimitációk, bunkerek voltak. Ezekre lőttek ki ra­kétákat, vetettek gyakorlóbombákat a repülők. Meg­álltunk, hiszen rézhüvelyek itt már nem voltak. Nagy­sze­rűen lehetett viszont játszani az összevissza lőtt be­tontankokon. Ezt is tettük. Önfeledt csatározásba kezd­tünk és nem vettük észre, hogy elcsendesedett a légtér!
Pár perc múlva viszont egy, nyolc gépből álló kötelék szá­­guldott felénk, szárnyaik alatt a már sokszor látott gyakorlóbombákkal. Meghűlt bennem a vér. Ha ezek idedobják a bombáikat, nekünk végünk! Álltunk a be­ton­tank tetején és moccanni sem tudtunk. A vezérgép ek­kor hirtelen élesen a magasba emelkedett, és a többi is követte. Tettek egy kört, majd egyenként a leszállópálya felé indultak.

Felsóhajtottunk. Lekászálódtunk a földre és kincseinket felkapva elindultunk hazafelé. Azonban alig tettünk meg pár lépést, amikor két katonai dzsip tűnt fel a reptér irányából, és hatalmas port kavarva egyenesen felénk száguldottak! Egy perc múlva keresztbe álltak előttünk, és az egyikről kiugrott egy nagybajuszú, dühtől vörös képű tábori csendőr. Úgy ordított, hogy kidagad­tak a nya­kán az erek.
– Hogy merészeltetek bejönni a tilos övezetbe! Hon­nan vettétek a bátorságot, hogy a tilalom ellenére a lőtér területére lépjetek! – ordította.
Mi a félelemtől megder­med­ve álltunk, és abban a pillanatban úgy éreztem, most min­dennek vége! Életünk végéig börtönben fogunk ülni. Szü­leinket sem látjuk már soha többé! Ezektől, a gon­do­­la­toktól úgy megrémültem, hogy ott a tiszt előtt (nagy szégyen volt a kompánia előtt) bőgni kezdtem. Sze­ren­csém­re barátaim is sorra követték példámat. A kollektív zokogás először zavarba hozta a tisztet, de rögtön fe­lülkere­ke­dett rajta. Gyorsan berámolt bennünket a dzsip­be és bevitt a reptéri parancsnokság irodájába. Az út csak öt percig tartott, de ezalatt valamiért végig azt éreztem, hogy nem lehet semmi baj. Egy nagyon erős belső érzés nyugtatott, simogatott.

Az irodában sor­ba állítottak minket „nagybajusz” előtt. Ő felvette a te­le­font, és fennhangon beszélt valakivel.
– Behoztuk a repülés biztonságát veszélyeztető csibé­szeket! Most vigyem őket a börtönbe, vagy várjam meg a javítóintézet autóját? – mondta a bajuszos.
Barátaim ismét borzasztó sírásba kezdtek, de nekem valami furcsa volt. Egy perc múlva rájöttem, hogy nem világít az a kis piros égő a telefon elején, ami az előbbi be­szél­getések alatt mindig égett. Nem volt senki a vonal má­sik végén!
Rájöttem, hogy nevelő szándékú rémiszgetés folyik ép­pen! Azért én is bőgtem egy keveset a látszat kedvéért, de már tudtam, hogy a marcona bajusz mögött jó lélek lakozik…

Később átvittek minket a tiszti étkez­débe, ahol ebédet kaptunk, mondván, késik a javító­in­tézet autója. Nagyon finom ebéd volt. Miközben az ételt majszoltuk, odalépett hozzánk egy fiatal vadászpilóta. Ma is emlék­szem az arcára. Vörös hajú és nagyon szep­lős fején, ap­ró és égszínkék szemeket viselt.
Leült az asztalhoz és megkérdezte, mit kerestünk mi a lőtéren. Amikor meg­hallotta, hogy töltényhüvelyeket, elko­mo­rodott. El­mond­ta, hogy ő volt egy órával ezelőtt annak a gépnek pilótája, amely a gyakorló támadást vezette a tankimi­tációk ellen. A bombák kioldása előtt egy perc­cel vett észre bennünket, és pillanatokon múlt, hogy a többi gépet is tudta figyelmeztetni. Ő volt az akit lát­tunk hir­telen az ég felé száguldani. Rádión értesítette a földi erő­ket, akik azután begyűjtöttek bennünket. Megköszöntük neki, hogy vigyázott ránk. Nem tud­tunk tovább beszélgetni vele, mert „bajusz” ismét ott tornyosult előttünk.
– Indulás csibészek, megjött az au­tó!
Megdöbbentem. Úgy éreztem, hogy nem lesz semmi nagy baj, erre mégis visznek a börtönbe! Megadóan bal­lag­tunk ki az épület elé, ahol meglepetésemre ugyanaz a dzsip állt, amivel behoztak. Beültünk, és vártuk a veze­tőt, aki a börtönbe visz. Ehelyett bajuszos barátunk ült a kormány mögé és elindultunk. Kihajtott a repülőtér ka­puján és balra kanyarodott! Hazafelé!

Nem szaporítom a szót. Egyenként hazavitt bennünket és mindenkinek visszaadta a hüvelyekkel teli tarisznyá­ját is. Viszont minden háznál beszélt a szülőkkel, amely­nek – az apák vérmérsékletétől függően – súlyos és nagy­számú pofon lett a következménye. Jeffel együtt engem adott le utoljára Micha bá’ portáján. Bajusz itt külön kihangsúlyozta szerény személyem felbujtó, a többieket befolyásoló, „bandavezér” státuszát. Pedig nem volt más bűnöm, mint az, hogy én voltam a legi­dősebb közülük. Viszont szerencsénk volt, mert Micha bá’ és „bajusz” ismerték egymást. Ott maradt vacsorára, és mi tagadás, kissé be is boroztak az este folyamán!
Kinn ültünk a gyönyörű nyári égbolt alatt és tátott szájjal hallgattuk a véget nem érő történeteket fiatal éveikben el­követett csínyeikről. Szépen, lassan kirajzolódott előt­tem a valóság. Semmivel sem voltak különb gyerekek ná­lunk! Csak a világ volt más akkoriban!

Szüleim soha sem ismerték meg a lőtéri kaland tör­ténetét. A szűkszavú Micha bá’ csak annyit mondott nekem. – Nem mentek oda többet, na! A szava törvény volt!

A lőteret egy ideig őrizték, majd – mint előbb mond­tam – a repülőtérrel együtt bezárták. Mi pedig Jef­fel egyre idősebbek lettünk. 14 éves koromban töl­töt­tem el az utolsó nyarat Micha és Terez szerető vendég­lá­tá­­sában. Valami véget ért… Elkezdődött a gyötrelmesen szép kamaszkor…