Magyar Nemzet 1991. június 20.
Száz magyar esztendő
Vágó Zsuzsanna válogatása
Régen olvastam izgalmasabb könyvet ennél a vaskos kötetnél. Mert a legmerészebb vállalkozások egyikét tartja kezében, aki beléolvas: a most pergő évszázad magyar történelme mered rá, írói, történészi vagy szerkesztői magyarázatok, illetve magyarázkodások nélkül, pusztán újságkivágásokból összeróva. „No comment!” — mondja a divatos politikai szlogen, és az ember belé borzong, látván, mennyire átvilágítja magát a história, ha távlatot engedélyezünk ne-ki, és türelemmel megvárjuk, amíg a történteket értelmezi, azaz — megmagyarázza önmagát.
Éppen attól érdekfeszítő ez a könyv, hogy újságcikkek csupasz soraival tárja fel a történelem eseményeinek minden-kori aktualitásait, s velük a társadalom létének örök, kérlelhetetlenül cinikus mechanizmusát. Mennyit panaszoltuk az utóbbi értizedekben az állami hatalmasságok és politikai vezetők örökös hazudozását, az események ködösítését, a tények elferdítését! Legyen elég itt most csupán néhány név, mintegy utalásul vagy hivatkozásul: Höferé, Kun Béláé, Horthy Miklósé, Gömbös Gyuláé, Szálasié , Rákosié, Kádáré, akik természetesen mind-mind birtokában voltak a bölcsek kövének, s bizonnyal hitték is, minden különösebb benső kétely nélkül, amit szószékeikről elharsogtak.
Sóhajtozva emlegettük ellenükben a boldog békeidőket, amikor még íratlan etikai törvények tiltották a hazugságot, az emberek félrevezetését. Nos, hadd idézzem e könyvből az egyik hajdani képviselőházi elnök, .bizonyos Péchy Tamás néhány szavát á T. Ház 1889. január 31-iki üléséről, a szerencsétlen Rudolf trónörökös halálával kapcsolatban: „Amint ez nagy eseményeknél szokásos, most is különböző hírek terjedtek el az egész országban. E hírekre vonatkozóan kötelességemnek tartom kijelenteni hogy azokból csak egy a való: az, hogy szívszélhűdés vetett véget a trónörökös drága életének” . A könyv legelejéről való ez az idézet, a gyűjtemény által felölelt hetven év (1888-1958) második esztendejéből, utána aztán jönnek, egyre áradnak a szó szerinti idézetek a korabeli sajtó hasábjairól. A Vasárnapi Újság, a Magyarország, a Magyar Hírlap, a Népszava, a 8 órai újság, a Friss Ujság, a Magyar Nemzet s a többi lap csak úgy ontja az emberiség eleddig legboldogabb és leg-sikeresebb évszázadának sok-sok örömét: a kilencszázötös orosz forradalom rémségeinek ideverődött híreit, a magyar belpolitika ádáz villongásait, a fenyegető nemzetiségi forrongásokat, a szervezett munkásság első nagy sztrájkjait, a világ-háborút megelőző év kolerajárványát, a szarajevói merénylet kiváltotta döbbenetet, majd az első (akkor még persze számozatlan!) világháború vad viharait, a mellette és ellene kiállók küzdelmeit, és mindenekelőtt a sok-sok millió európai életét, köztük a hatszázezer magyar emberét kioltó, négy és fél esztendei értelmetlen háború iszonyú kínjait.
Azután az első egyetemes téboly ragyogó eredményeinek dokumentumait olvashatjuk: a magyar haderő felbomlik, idegen hódítók özönlik el az országot, széthull az osztrák császári birodalom, s vele az ezeréves magyar királyság. Jön az őszirózsás forradalom, az uralkodó-ház trónfosztása, a köztársaság, majd a tanácsköztársaság kikiáltása, előbb a vörös, később a fehérterror, és az ezekkel meg az ország-csonkítással járó elképzelhetetlenül sok zűrzavar, gyötrelem és nyomorúság. Íme, néhány sora Friss Ujság 1922. január 11-iki számából; hely-színi riport az egyik Kaluzál téri házból: „—A rendőrségtől tetszik lenni? — kérdezik óvatosan az egyik lakásban, ahová találomra benyitottunk. Megnyugtató válaszunkra elmondják, hogy ágyrajárók. Egy roppant szűk kis szobában van a földön vackuk. Heten alszanak egymás mellett a földön. A hét közül az egyik facér péklegény, a másik rokkant katona, egy borfiú, egy virágárus asszony, egy gyufaárus, egy zsibárus a Teleki téren és egy kegydíjas öregasszony. Most, nappal, ki vannak dobva vackaikból, mert most négy cigányzenész alszik helyettük; ezek éjjel dolgoznak”.
És emígyen folytatódnak a gyönyörű húszas, majd harmincas évek, ébredő magyarokkal, statáriális ítéletekkel, álla-mi panamákkal, no meg a horogkeresztes előretörés szívderítő berlini híreivel. A húszas évek végén a fasiszta Olaszországgal kötött barátsági szerződés nem hozta meg az óhajtott kitörést a kisantant szorító gyűrűjéből, s a Bethlen-i konszolidációt ki- és elvéreztette a döbbenetes erejű világgazdasági válság. A Gömbös-féle szélsőségesen jobboldali fajvédő irányzat hívei éppen ezért egyre hangosabbak a közélet fórumain, az évtized végén pedig már a nyilaskeresztek jelen-léte válik egyre fenyegetőbbé a politikai porondon. Ugyanakkor Ausztria, majd Csehszlovákia lerohanásával megindul a náci-német hódító terjeszkedés. Es már el is érkeztünk az immár joggal sorszámozott második világháborúig, a német—szovjet paktummal, Lengyelország kétoldali széttiprásával, majd a két gigászi hadigépezet egymásnak ugrásával, s mindazzal a teméntelen gyönyörűséggel, amivel ez járt az ötvenmillió ember méltatlan pusztulásával, a deportálásokkal, a megsemmisítő táborokkal itt is, ott is, és a szó szoros értelmében rommá ti-port Európával, országunk kétszeres megszállásával negyvennégyben majd negyvenötben, és a nyilasok gyötörte, ki-éhezett és rommá lőtt Budapesttel…
Azután jöttek az újjáépítés erőfeszítései, amikor éhes hassal kellett himnuszt énekelni, s a rövidke polgári demokratikus közjáték után jöttek az úgynevezett népi demokratikus átalakulás gyönyörei: az államosítások, majd a terrorperek, a Maorté, Mindszentyé, Rajké, Grőszé, és jött Recsk, és jöttek a kitelepítések. Ez volt az az idő, amikor a politikai rendőrség az ország rettegett népévé lépett elő. Aki elfelejtette már, e könyvből most felidézheti, aki még nem élt abban az időben, most megtanulhatja, mit jelent ez a szóösszetétel: Rákosi-korszak, s hogy milyen is volt közelről a személyi kultusznak becézett szélsőséges bolsevik diktatúra. A gyűjtemény utolsó lapjain az ötvenhatos forradalom elevenedik meg, azután a kegyetlen vérbefojtása, a hitszegő megtorlás, és később — az ellenkező fogadkozások ellenére — a vezetők irgalmatlan kivégzése.
Borzalom, tömény borzalom, mondja az olvasó, amint idáig ér. Csupán eseményeinek kurta fölsorolásával is iszonyú ez az évszázad; milyen lehetett hát átélni! Igaz. Ám a könyv — éppen mert a kommentár nélküli tényközlés szenvtelen hangján szól — elviselhetővé, sőt emberközelivé enyhíti önnön tartalmát; ebben az én recenziómban jóval több az indulat és a keserűség, mint magában a kötetben. Arról nem is szólván, milyen bőségben ontja e munka az eleddig ösmeretlen ismereteket: számos közleménye még nekem is újság, sót meglepetés volt, pedig részben szemtanúja vagyok a kornak, amelyet elénk tár, s amelyről van némi tapasztalatom, hiszen nem is egy regényt írtam róla.
Mindez az éles szemű válogatót, a kötet összeállítóját, Vágó Zsuzsannát dicséri, aki száz és száz újságévfolyam átböngészésének sziszüphoszi munkájával hordta egybe e mű túlcsordulón gazdag anyagát, s teremtette meg hozzá a legszellemesebb s legodaillőbb műformát: az ősi történetírói parancsra rímelő sine ira et studio előadást. Tudván tudja ugyanis, hogy minden tett és történész önmagáért beszél, s hogy minden idők leghatalmasabb drámaalkotója — a tények kérlelhetetlen dramaturgiája.
Bárány Tamás
