Amíg beszélt, az alatt is járt a keze. Kicserélte a véres kötéseket, gyógyszeres kenőcsöket alkalmazott, majd befejezésképpen megmasszírozta Dag hátát, ami nagyon sajgott már a fekvéstől és nem kevésbé a puskatus csapásaitól.
Ezek után betakarta Dagot és egy kis csontfésűvel megfésülte! Ilyet még senki nem tette vele, a bázis fodrászán kívül. Ez különösen jól esett!
– Akkor most enni fogunk – mondta ellentmondást nem tűrően a nővér.
Egy kis tálcát tett a takaróra. Egy tányérban valami zabkása féle pép volt. Egy kicsiny kanállal, Dag alig nyíló ajkain át, olyan ügyesen töltötte be a szájába, hogy szinte semmi fájdalmat nem okozott. Az egész tányér kását megetette vele. Evés közben egy pillanatra sem nézett a férfira. Csak a munkájára összpontosított! Amikor elfogyott az étel, egy darab gézzel letörölgette a fiú száját, majd a már ismert büdös, de hatásos kenőccsel bekente az állát. Dag elérzékenyült! Ilyen önzetlen szeretetet csak szeretett édesanyjától kapott, amíg élt szegény!
A nővér összepakolta a gyógyszeres táskáját és menni készült. Valamiért azonban úgy érezte, hogy maradnia kell még, ezért letette a földre a táskát és leült a székre Dag ágya mellett.
– Óhajt még valamit? Hozzak vizet, vagy valami olvasni valót? – kérdezte egy kicsit kedvesebben, mint ahogy addig beszélt.
– Köszönöm nővér, minden tökéletes. Azon kívül, hogy ellát és gyógyít engem, a lényével erőt is ad! Remélem ezzel nem csökkentem a magáét. De kérdezhetek valamit?
– Tessék csak – mondta csendesen Rosanne. – Ha tudok, vagy szabad akkor válaszolok rá.
– Látom, karikagyűrűt visel. Férjnél van? Úgy tudom, az apácák nem lehetnek házasok…
Biztosan lett volna, aki ezt a kérdést durva sértésnek veszi, de Rosanne nővér érezte, hogy ez a férfi nem akarja őt bántani!
– Menyasszony vagyok, őrnagy! Krisztus menyasszonya – mondta mosolyogva. – Ön ezt vagy azért nem tudja, mert anglikán, vagy mert vajmi keveset törődik az Ég dolgaival. De remélem, hogy azt tudja, mi az egész életünket Istennek szenteljük! Én itt a sebesültek és más szerencsétlenek ápolásával szolgálom Őt!
– És miért beszél több nyelvet? – faggatózott tovább Dag. – Azzal mit, vagy kit szolgál?
– Ha nincs háború, akkor tanítok. Nyelvtanár vagyok Lilleben, egy rendi gimnáziumban. De mielőtt megkérdezné, mert eddig mindenki megkérdezte, hogy én is ember vagyok-e, elmondom, hogy mielőtt fogadalmat tettem, én is úgy éltem mint bárki más! Például két évig laktam Londonban! Sőt, jártam a Soho mulatóiban, ittam viszkit és sört is – mosolygott Rosanne. – De éreztem, hogy nem ez az én utam. Én csak most vagyok igazán önmagam. Most vagyok teljes értékű ember a magam szemében…

Dag pillogott. Nem értette, hogy miért nyílt meg előtte a nővér. Nem akart ő az életéről kérdezősködni, de nagyon kíváncsi is volt rá…
– Miért döntött úgy, hogy elzárja magát a világtól?
– Nem jó a kérdése őrnagy úr. Én most élek igazából a világban! De volt kiváltó oka is annak, hogy úgy döntöttem, ezt az életet akarom élni…
Rosanne egy pillanatra megállt. Nem tudta, elmondja-e egy vadidegennek, ráadásul egy férfinak az élete egy szeletét, de úgy érezte, ennek az angol pilótának csak segítene vele, és neki is jól esne megosztani olyan valakivel, akiről az első pillanattól kezdve úgy érezte, hogy ismeri valahonnan…
– Azt kérdezte, hogy miért lettem apáca? Elmondom. Lehet, hogy Ön nem érti majd meg a döntésemet, de az mit sem változtat a lényegen…
…Szóval, Londonban éltem két évig. A King’s College angol szakán négy szemesztert hallgattam. Jó volt ott élni! Egy nap aztán megismerkedtem egy ír fiúval. Roy volt a neve. A barátnőim mutatták be nekem. Aranyos, vidám és jószívű fiú volt. Hamar jött a szerelem! Egy csöppnyi lakást béreltünk a Southwell Road egyik házában, ami közel volt a campushoz. Vidámak voltunk és szertelenek! Ennek következményeként hamarosan áldott állapotba kerültem. A kisfiam karácsonykor született.
Égi jelnek véltem! Boldogok voltunk és szegények, de nem bántuk! Néhány hónap múlva Roy állást kapott a távoli Indonéziában! Cirebon város víz- és csatorna rendszerének tervezése és megépítése volt a feladata. Öt év alatt kellett elkészülnie, ezért úgy gondoltuk, öt boldog év vár ott ránk.
A nővér megállt egy pillanatra. Látszott, ahogy végigfut benne az akkor megélt pillanatok boldogsága. Dag ámulva hallgatta…

– Hajóval mentünk. Majd’ hat hétig tartott az út. Egy szép házat kaptunk az építő cégtől. Roynak saját irodája volt benne. Nagy kert, virágokkal, hatalmas pálmafákkal… Gyönyörű volt, bár az első évben Roy nagyon sokat dolgozott.
 Ott mindenki úgy hitte, hogy házasok vagyunk, de féltünk, hogy kitudódik az igazság, ezért egy hétvégén beautóztunk Jakartába, és az ottani katolikus közösség templomában megesküdtünk. Nagyon boldog voltam akkor!
– Már érzem, hogy valami nagyon rossz történt – szólalt meg Dag. – Egy perce megváltozott a tekintete!
– Úgy van, őrnagy. A felhőtlen boldogságomnak egy csapásra vége lett! Egy nap, Limbangan kikötőjéből indultunk el egy kis hajóval, hogy megnézzük a csodás Palau Biavak atoll szépségeit. A vállalat igazgatója szervezte a kirándulást, mert ezzel akart kedveskedni a tervező- és építő csapatának. Ő bérelte a rozzant kis hajót is. Alig tíz mérföldnyi út volt az egész. Két óra alatt pöfögött oda a hajó.
Az atoll csodálatos volt! Egy halászfaluban ebédeltünk, fürödtünk a kristálytiszta tengerben, majd délután indultunk vissza Limbanganba. Amikor beszálltunk a hajóba, már hatalmas, sötét felhők gyülekeztek az égen. Kérdeztük a kapitányt, hogy nem lesz-e baj, mert rögtön itt a vihar. Ő azt válaszolta, hogy nem, mert mire az ideér, addigra mi már bőven hazaérkezünk. Hát nem úgy lett!
A kisfiammal és a férjemmel a hajó orrában ültünk le. Azért ott, mert a menetszél kellemesen hűtött bennünket a rettenetes melegben. Elindultunk az ócska gőzössel hazafelé. Egy órája hajóztunk, nagyjából az út felénél jártunk, amikor ránk szakadt a vihar! Az igazi, dühöngő trópusi vihar! Üvöltött a szél, vízszintesen esett az eső!
Lementünk a fedélzetről a hajó zárt részébe. Bár ne tettük volna! A kis kazánházból gőz tört fel, és elárasztotta a folyosót, ahol álltunk. Víz tört be a hajófenéken a kazántérbe és egyre emelkedett! Mindannyian visszamentünk a fedélzetre, de ott nem lehetett megmaradni a hatalmas szél miatt. Több méteres hullámok dobáltak bennünket!  Akkor sírni kezdtem… Összekapaszkodtunk, és vártuk, hogy a két matróz és a „kapitány” vízre tegyék a két mentőcsónakot. Az egyiket sikerült is. A három hajós beleült és távolodni kezdtek! Elmentek! Magunkra hagytak!
Dag döbbenten hallgatta a nővért. Szinte vele együtt élte át a szörnyű eseményt! Rosanne könnyes szemmel folytatta a történetét.

– De nem volt sok időnk keseregni! A férjem és egy ausztrál mérnök a cégtől, megpróbálták vízre tenni a másik csónakot. Nem sikerült. A gőzös lassan elmerült, magával húzva a mélybe az egyetlen reményt jelentő csónakot is! Ott hánykolódtunk a tengerben a mentőmellényünkben. Az legalább rajtunk volt. Úgy szorítottam a kisfiamat, hogy sírni kezdett a fájdalomtól! A hatalmas hullámok közt nem láttam senkit. Kiabáltam, de az üvöltő szélben elveszett a hangom! Egyedül maradtam a gyermekemmel a Jáva-tenger veszedelmes vízében!

Rosanne nővér itt megállt. Letörölgette a könnyeit. A lelkébe lassan újra béke költözött. Az, hogy elmondhatta ennek az ismeretlennek az élete legfájdalmasabb pillanatait, megkönnyebbülést hozott a számára.
– Bocsásson meg őrnagy úr – szipogott Rosanne. – Nem akartam elgyengülni, de most sokkal könnyebb lett a lelkem! Különös, de jól esik elmondani valakinek. Köszönöm, hogy meghallgatja…
Szóval ott tartottam, hogy egyedül maradtunk a vízben. A vihar estére elült. Olyan hirtelen, mint ahogy jött. A legborzasztóbb az volt, hogy besötétedett.Vártam, hogy mikor jönnek a cápák, vagy barracudák. Iszonyatosan fáztunk és szomjaztunk. A ragadozók azonban nem jöttek. Hajnalodott, amikor észrevettem, hogy az én kincsem, a szemem fénye, a kicsi fiam már nem él! Az utolsó emlékem, hogy őrülten üvöltök…
Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. A jakartai misszió kórházában. Egy apáca ült az ágyam mellett és imádkozott. Négy napig ápolt. Közben elmondta, hogy egy katonai naszád talált rám. Megtalálták Roy és az ausztrál mérnök holttestét  is. De engem nem érdekelt semmi. Bennem csak fájdalom és sötét üresség volt!
Eltemettem a fiamat és a férjemet. A vállalat adott annyi pénzt, hogy haza tudtam jönni Lillebe. Fél évig kerestem a helyem a világban, de nem leltem meg sehol. Készülődtem a halálra. Nem akartam már tovább szenvedni! És akkor találkoztam egy apácával a templomban…
Napokat beszélgettünk és lassan megértettem, hogy rossz helyen kutatom a helyemet a világban. Az én sorsom Isten szolgálata! Ő mentett meg ott a tengeren, és ő nem engedte, hogy elemésszem magam itthon. Egy év múlva fogadalmat tettem…
Ennek már hat éve. Azóta segítem a rászorulókat, tanítom a gyerekeket és tudom, hogy a kisfiam és Roy várnak rám odaát… De nem kell sietnem! A munkám nagyon fontos nekik. Onnan figyelik, mit és hogyan végzek itt a földön, és én azt akarom, hogy büszkék legyenek rám…

Dag nem tudott mit mondani Rosanne nővérnek. Szerette volna vigasztalni, de erre szemmel láthatóan nem volt szüksége. Inkább ő adott erőt neki!
– Nővér, ez rettenetes – szólalt meg végül. – Az ember azt hiszi, hogy az ő baja a legnagyobb a világon, és kiderül, hogy semmi az a másokéhoz képest!
– Tudja őrnagy, ha kéri az odaátiakat és Istent, akkor megsegítik! Önt is haza fogják juttatni innen, pedig ezer veszély leselkedik odakint. Csak kérnie kell! Most elmegyek, és odafent a templomban arra kérem Istent az imámban, hogy segítse haza Önt. Hamarosan otthon lesz, meglátja…

A nővér fogta a táskáját, még egyszer rátette a kezét a fiú homlokára, hogy ellenőrizze a lázát, majd elment. Dag úgy érezte, jó lett volna ha marad még. Nagy jó lett volna… Rosanne nővér fájó űrt hagyott maga után…