Fabien beleolvasó ötös
Ulrich Kleisky benyitott a kastély kapuján. Tele volt fájdalommal, keserűséggel, szomorúsággal. Ilse története felkavaró volt számára. Amit még rosszabbul viselt az, hogy mindez nem volt váratlan! Nem akarta elfogadni, de régóta sejtette, hogy a szülei gyűlölték egymást! Most úgy tűnik, hogy apja megölte a saját feleségét! De kiderül ez is hamarosan, mert most Otto von Kleisky grófnak felteszi a kérdést. És ő válaszolni fog rá!

A szobájába ment. Úgy ahogy volt, ruhában végigfeküdt az ágyán. Arra gondolt, megvárja Kurtot. Az ő beszámolója is segíthet abban, hogy milyen mondanivalóval álljon majd az apja elé! Remélte, hogy a faluban olyan értesüléseket szerez a legénye, amely igazolhatja, hogy az apja nem vétkes Maria halálában…
Nem akarta, de mégis elnyomta az álom. Amikor felébredt, már világos volt. A kandallóban égett a tűz, az asztalon egy tálcán kávé és sütemény volt.
– Megjött Kurt – gondolta.
Felkelt és kinézett a folyosóra. Ott senkit sem látott, ezért az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt. A fekete Mercedes ott állt a felhajtó közepén. Kurt egy nagy kosárba tököt, krumplit, tojást pakolt bele, Ilse szakértő ellenőrzése mellett! Ulrich elmosolyodott.
– Úgy látszik, Kurt rendesen „megszolgálta” az ellátmányt!

Kinyitotta az ablakot. Jéghideg levegő hasított az arcába. A két ujját a szájába dugva élesen fütyült egyet, ahogy annak idején a kertész fiúktól tanulta. Kurt és Ilse felnézett. Intett nekik, hogy jöjjenek fel.
Becsukta az ablakot és leült az asztalhoz. A kávé ugyan kihűlt már, de így is jól esett. A sütemény, mint már annyiszor, a gyermekkori emlékeit idézte. Mire Ilse és Kurt megjelentek, ő már kissé jobb lelkiállapotba került.
– Őrnagy úrnak jele… – mondta volna Kurt a beidegződött szöveget, de Ulrich leintette. Még érvényes volt a „nem pattogni” parancs.
– Megjöttem! Köszönöm az autót! – gyűrögette a sapkáját a tizedes.
Ilse mögötte állt és kajánul mosolygott.
– Hozott ám sok mindent! – kacsintott. – Alig tudtam levinni a konyhára! Mi munkájába kerülhetett ez ennek a szegény gyereknek!
– Jól van. Látom rendesen ki vagy facsarva! Szavad nem lehet! – mondta az őrnagy. – Gondolom, te voltál a király! Na, és ez az Anne asszony jól van?
– Jól, őrnagy úr! Beszélgettünk is.

Ulrich elkomorult. Azt még nem tudta, hogy a legénye milyen információkhoz jutott, de sejtette, hogy nem fog örülni. Ilse viszont a finom női érzékével azonnal érezte, hogy mennie kell. Amiről itt szó lesz, azt nem kívánja hallani!
– Akkor az urak engedelmével én megyek a konyhába. Ma finom ebéd lesz, úgy készüljenek! – mondta és kiment a szobából, gondosan becsukva maga mögött a nehéz tölgyfa ajtót.
– Na mesélj, mit tudtál meg! Már most szólok, hogy minden szó fontos lehet. Előfordulhat, hogy dühöngeni kezdek, vagy más módon vetkőzöm ki magamból! Ez téged egyáltalán ne zavarjon! A te dolgod, hogy mindent pontosan elmondj nekem, bármilyen mocskos is az! Világos?
– Értettem! Mondhatom? – lelkesedett Kurt.
– Ha már elmondtad volna is késő lenne. Na gyerünk!
Ulrich odatolt egy széket a tizedesnek, akinek viszont kínos volt, hogy ülve beszéljen egy tiszthez. De lassan kezdte megszokni…

– Amikor odaértem Anne asszonyhoz és szedtem ki a csomagtartóból Ilse asszony szíves ajándékát, odajött egy ember. Anélkül, hogy tudta volna ki vagyok én bár annyit látott, hogy egy tizedes. Azt suttogta, hogy ha élni akarok, akkor most azonnal eltűnök innen! Először azt hittem, hogy frau Anne valakije, de azt sziszegte, hogy ha a tábornok úr dolgaiba akarom ütni az orrom, akkor kibelez!
– Hogy nézett ki ez a pofa? Nem volt ismerős neked?
– Sunyi pofája volt neki, már bocsánat, de nincs rá jobb szó! Sose láttam. De nem érdekelt, mert parancsom volt arra, hogy bemenjek Anne asszonyhoz, így mindegy volt, hogy mit mondott a pofa. Bementem…
Anne örült nekem, és… szóval jól elvoltunk, na! Kaptam vacsorát, meg sört,… de a lényeg, amiért az őrnagy úr oda küldött, az hajnalban volt!
Beszélgetni kezdett velem. Nem én kérdeztem, ő belőle kezdett ömleni a szó! Tudta, hogy az őrnagy úr kutakodik az édesanyja miatt! Azt mondta, a faluban többen is félnek az őrnagy úrtól! Azok, akik régebben itt a kastélyban dolgoztak! A tábornok úr többeknek adott házat, földet ilyen-olyan szolgálatokért. Azt mondta, hogy tudja, sokan kémkedtek az édesanyja után, megfigyelték, a leveleit elfogták, de meg is akarták mérgezni!
– Tud neveket is ez az Anne? – kérdezte Ulrich, különös nyugalommal.
– Azt nem tudom! Általánosságokat mondott, meg olyasmit, hogy veszélyben van mindenki itt a házban! Egy dolgot tudott biztosan. Négy, vagy öt évvel ezelőtt egy falubéli embernek kellett volna megmérgeznie az ön édesanyját, de valaki megölte! Egy másiknak pedig az volt a parancsa, hogy lője le! De őt is megölte valaki!

– Eberhard pajtás ott az égben, köszönöm! – suttogta maga elé Ulrich. – Na, folytasd!
– Amikor az ön édesanyja meghalt, többen eltűntek innen. Azonnali behívót kaptak és mind a frontra kerültek! Senki sem élte túl!
– Igen. Úgy látszik, apám nem végez félmunkát!
– Frau Anne úgy tudja, azt beszélik faluszerte, hogy Ilse asszonyra is veszély leselkedik! A tábornok úr valakiket megbízott, hogy ha ő meghal, akkor mindenkit, aki itt van öljenek meg és a kastélyt gyújtsák fel! Sok pénzt adott erre valakinek! De sajnos azt nem tudja, hogy kinek!
– Ha tudná, már nem élne – suttogta Ulrich. – Van még valami?
– Nem sok. A faluban már csak két férfi van. Az egyik az a rókapofájú, aki megfenyegetett, a másik pedig egy félholt kisöreg. Nem tudom, hogy ki lehetne az aki betartaná a gróf úr utasítását…
– Megtudjuk Kurt, megtudjuk hamarosan… Most azonnal telefonálnom kell. Te pedig ettől a perctől kezdve állandóan Ilse mellett vagy! Mindenhová vele mész. Vigyázol rá! Az élete mától a te kezedben van! – mondta Ulrich.
– Értettem! – pattant föl Kurt, de most értelme volt a szónak! Kurt pontosan értette, hogy a kedves Ilsét valaki bántani akarja és ő lesz az, aki megvédi. Az élete árán is! Érezte belül, hogy képes rá…

*

Göring marsall az irodájában ült. Túl volt az első adag morfinján, ezért viszonylag jó kedve volt. Tudta, hogy lépnie kell a Tommyk szervezkedése ellen, akik az elkövetkezendő partraszállást készítik elő. Mindenki tudta, hogy be fog következni hamarosan. De hol? Ezt kellene megtudni mihamarabb…  Ezen morfondírozott, amikor megcsörrent az asztalán a telefon.
– Herr Marsall! Egy bizonyos Ulrich von Kleisky őrnagy keresi! Kapcsolhatom? – kérdezte a titkára.
– Hogyne, azonnal!
Néhány kattanás után Kleisky őrnagy jelentkezett szabályszerűen és udvariasan.
– Nahát, őrnagy úr! Ez a telepátia! Éppen az ön dossziéját nézem. Feladataim lesznek az ön számára! De ön keresett. Mi a probléma?
– Marsall úr tisztelettel, apámmal van gond! Kaptam három nap szabadságot, de kellene még három! Ezt szerettem volna kérelmezni…
– Meg van adva! A titkárom értesíti majd a parancsnokát! De úgy érzem, ennél többről van szó, vagy tévednék?
– Nem téved herr marsall! Úgy tűnik, hogy veszélyben van a ház személyzete és talán ő maga is! Sötét dolgokat találtam itthon, és szeretném tisztába tenni – mondta Ulrich.
Ulrich nem látta, hogy Göring kajánul elvigyorodott!

– Ebben, azt hiszem, tudok segíteni! – mondta Göring. – Odaküldök valakit, ha ez segít önnek őrnagy! A kieli Gestapo pár embere a segítségére lesz! Addig is egy jó tanács! Vigyázzon, hogy az édesapja semmiképp se haljon meg, amíg oda nem érnek a katonáim!
– Értettem Herr Marsall! – jelentett Ulrich.
Belül azonban döbbent értetlenség uralta el. Miért kéne ide a Gestapo? És miért ne haljon meg az apám?
– Hallom fiam, hogy meglepődött! Akkor most jól figyeljen ide! Amikor utoljára jártam maguknál, éppen a drága édesanyját, Maria asszonyt óhajtotta megölni valami tetű! Akkor én azt mondtam Otto von Kleiskynek, hogy az ő rendezetlen élete árt a Birodalomnak. Egy tábornoknak makulátlannak kell lennie! Ő nem az! Ebben maradtunk! Ha maga fiam, nem volna olyan kiváló pilóta és példakép, akkor most a kisujjamat sem mozdítanám! Jegyezze meg, hogy csak és kizárólag az ön kedvéért segítek! A szabadság hosszabbítását pedig módosítom! Annyi napig maradhat, ameddig szükséges. Ha végzett, hívjon és küldök magáért egy gépet. Kérdés?
– Nincs marsall úr! Köszönöm! – mondta Ulrich.
– Kérem – mondta Göring és letette a telefont.
Ivott egy korty snapszot, majd újra felvette a kagylót és tárcsázott. Az agyonbombázott Kiel városa nehezen volt elérhető. Neki mégis sikerült. A parancsnokot kérte, majd hosszan sorolta a parancsait. Megtehette, a Reich második embere volt…

Ulrich, miután letette a telefont, leült a szobájában és töprengeni kezdett. Mi legyen most? Azt tervezte, hogy délután bemegy az apjához és kérdőre vonja! De a reakciói kiszámíthatatlanok, ezért nem biztos, hogy választ kapna a kérdéseire. Sőt! Biztos, hogy nem kapna választ! Végül úgy döntött, megvárja a Göring által kiküldött embereket. Lement a konyhába Ilséhez. Amikor belépett, a látvány kisimította az agyon gyűrött lelkét! Kurt egy habos, fehér köténykében krumplit hámozott és a szolgálati pisztolya az asztalon feküdt. Kurt arcán a feladat komolyságához illő szigorúság látszott! Ulrich elnevette magát.
– Látom, a védelem teljes! Pisztoly és hámozókés! És végszükség esetén a krumplikat is dobálni lehet!
– Őrnagy úr! Az életem árán is megvédem Ilse asszonyt! – vágta magát vigyázzba a tizedes.
– Jól van. Nem olyan égető a helyzet. Egyenlőre nem látom, hogy miért kellene bárkinek meghalnia itt. A kieli Gestapo néhány embere idejön ma. Meglátjuk, hogy nem csak egy vaklárma volt az egész!

Két óra körül két teherautó hajtott be a kastély kapuján. Húsz katona jött a Kleisky birtokra! Ulrich megdöbbent a sok katona láttán! A parancsnokuk Otto Wolff őrnagy volt. A kocsifelhajtón fogadta őt.
Wolff őrnagy tisztelgett, majd kezet nyújtott. Hideg tekintetű, nyers modorú tiszt volt. Érdekes módon mégsem volt taszító a lénye.
– Göring marsall parancsára vagyok itt! – kezdte Wolff őrnagy. – Meghatározott feladatom van, amit végrehajtok akkor is, ha ön nem ért egyet vele. De először ismertetem, hogy mit kell tennem!
– Erre jöjjön, kérem – mondta Ulrich, majd elindult a szobája felé. Ott hellyel kínálta a tisztet, és kávét töltött neki.
– A feladatom a következő! Mivel az ön édesapjának már több tisztátlan ügye is volt a Gestapo különböző embereivel, először azt kell kiderítenem, hogy van-e még ilyen kapcsolata! Ha van, ki az, mit akar? Négy tisztem már a faluban van és dolgozik.
Régóta tudjuk, hogy a tábornok megölette volna a feleségét, valamint a mai napig is van utasítás valakinél arra, hogy a ház teljes személyzetét likvidálja, ha ő meghalna! Van némi utalás arra, hogy a kastélyt aláaknáztatta a tábornok úr valamikor. Ezt is megvizsgáljuk most. Ön nyilván tisztázni szeretné a tábornok úrral való viszonyát! Ezt csak azután teheti meg, hogy én beszéltem vele! Elfogadja ezt?
– Nem tehetek mást! Vagy igen?
– Természetesen, nem!
– Akkor tegye, amit jónak lát őrnagy – mondta halkan Ulrich.
– És még valami! Az embereim ellátmányát magunkkal hoztuk. Nem igénylünk sem ételt, sem szállást! Kifejezett parancsot kaptam arra, hogy a lehető legkevésbé háborgassuk önt! Bizonyos helyekre való bejutásunkat, a telefon használatát azonban szíveskedjék elősegíteni!
– Természetesen! Ön végezze csak a munkáját, ahogyan kell!

Wolff őrnagy tisztelgett és elment. Ulrich az ablakból látta, hogy a ház alapjainál több helyen ásnak a katonák, és egy csapat szemben a vendégházban, Ilse otthonába megy be éppen! Kiment a folyosóra és látta, hogy Wolff egyenesen az apja szobája felé tart. Honnan tudta, hogy ott van? Senki sem mutatta meg neki!
A katonák néhány óra alatt átvizsgáltak mindent. Nem találták nyomát a kastély aláaknázásának, nem találtak sem lehallgató készülékeket, sem olyan iratokat, melyek igazolták volna azt, hogy Otto von Kleisky bárkit is meg akart volna öletni! Wolff őrnagy ismét leült Ulrich szobájában.
– Most azt mondom, hogy egyenlőre végeztünk! Semmit sem találtunk. De az ördög nem alszik! A faluban elfogtuk egy régi ügynökünket, akiről azt hittük, hogy meghalt a fronton. Itt élt a faluban álnéven! Úgy vélem, hogy ő lehet a másik akit az édesapja azzal bízott meg, hogy likvidálja a feleségét és majdan, az ő halála után, a háza népét is! – közölte tárgyilagos hangon Wolff.
– Ezt én el sem tudom képzelni apámról! – mondta halkan Ulrich.
– Nem kell elképzelnie őrnagy! Ezek tények! Az ön édesapja az imént mondta el nekem! Nem tagadott semmit! Sőt, büszke volt rá! Azt mondta, ennyivel tartozik az árulóknak! Azt nem fejtette ki, hogy ezek alatt kiket értett!
Wolff, látva Ulrich sápadt arcát, kicsit visszafogta a Gestapós stílusát és emberibb hangra váltott.

– Nézze őrnagy! Én úgy látom, hogy a gróf úr valószínűleg régóta nem teljesen épelméjű! Ez akkor is így van, ha érvényes orvosi vélemény nem támasztja alá! Ezért én nem tartóztatom le őt, és ezt Göring marsall külön is kérte tőlem! A faluban elfogott emberről hamarosan megtudom az igazságot. Elhiheti, tudom hogyan kell megkérdezni őt! De már most mondom, szinte biztos, hogy ő volt a másik megbízott! Ön és a ház népe biztonságban van!

Ennek ellenére, itt hagyok három váltásnyi őrséget. Ez a tizenkét katona három napig itt marad. De nem lesz rájuk szükség, meglátja! A pincében találtunk egy szekrénnyi iratot. Elviszem, mert abban a Gestapo néhány katonájának és tisztjének megvesztegetésére találtam bizonyítékokat.
– Köszönöm őrnagy! Gondolom, lett volna ennél jobb dolga is mint a karácsonyt ezzel tölteni!
– Háború van. És higgye el, sok ellenségünk van a hazánkon, sőt, a Gestapón belül is. Példa erre, Kleisky gróf úr. Ő a saját kis belső háborújához használta fel a szervezetünket, a tábornoki rangját! És volt aki elfogadta a temérdek pénzt ezért! – mondta dühtől kipirult arccal Wolff. – Egyébként Kleisky grófot a Führer megfosztotta a tábornoki rangjától! Az erről szóló parancsot átadtam az édesapjának!

Amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is mentek a Gestapo emberei. Csak egy teherautó és a tizenkét katona maradt itt, ahogy azt Wolff őrnagy mondta. A katonák felállítottak egy sátrat a vendégház mellett. Egy kerek lemezkályhát is elhelyeztek a közepén és befűtöttek. Azzal a fával, amit ők hoztak magukkal! Azon melegítették a konzervjeiket, főzték a teájukat! Amikor Ilse egy nagy tál süteményt vitt neki, köszönettel elutasították!
– Képzeld, nem fogadhatják el! – mondta Ilse felháborodva. – Pedig láttam, hogy nagyon kívánta a szemük!
– Parancsot kaptak rá! Hagyd őket békén! – morgott Ulrich. – Van egyéb bajunk is…
Ulrich lent ült a konyhában és Ilse ebédjét kanalazta jóízűen. Kurt mosogatott, és nagyon jókedvűnek tűnt. Mindannyian felengedtek egy kissé, hogy megoldódni látszanak a gondok. Különösen, hogy az undok Maximilian a vacsorát is elvitte a gróf úrnak. Így ma már nem látják…
– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Ilse, miközben kitöltötte a friss kávét hármuknak.
– Most felmegyek a szobámba és átgondolom a dolgokat. Este pedig bemegyek apámhoz. Lehet, hogy utoljára. De addig nem jövök ki onnan, amíg mindent nem tisztázok vele!
– És mi lesz, ha nem szól hozzád? Mi lesz, ha egy szóra sem méltat? – aggályoskodott az asszony.
– Megtalálom a módját. Azt még nem tudom hogy, de beszélni fog! Nem teheti meg, hogy szótlanul nyelje le, ami ma történt vele!

Ulrich kiitta a kávét a csészéből és vett egy szemet a süteményből, amit Ilse a katonáknak sütött. Jóízűen eszegette. Kurt és az asszony örömmel nézték, hogy eszik! Napok óta először ízlett neki étel, vagy inkább napok óta először tudta, hogy eszik! Egy idő múlva felállt és a szobájába indult, de előbb még három süteményt a zsebébe gyömöszölt! Ilsének ennél nagyob örömet semmivel sem okozhatott volna!
A szobában leült a nagy karosszékébe és a kandallóban égő fahasábokat bámulta. A lángok felszabadult tánca, a tűz pattogása nyugtatólag hatott rá. Így könnyebb volt átgondolni, hogy mivel álljon majd az apja elé. Úgy érezte, menni fog! Lassan kivette a zsebéből a kissé megnyomorodott süteményeket és komótosan eszegetni kezdte…

Már sötétedett. A folyosóról Maximilian zihálása és csoszogása hallatszott, ahogy haladt a lépcső felé. Most vitte el a gróf vacsorájának maradványait. Ulrich felkelt a székből és elindult a szalon felé. Különös érzés fogta el! Legszívesebben visszafordult volna! Úgy érezte, talán nem is akarja tudni a valóságot, az igazat! De az esze mást parancsolt! Hiszen ezért jött haza! Ezért történt annyi rossz e három nap alatt! De karácsony este van! A lelke ismét tiltakozni próbált! Talán mégsem ma este kéne… De már késő volt. Az őrnagy benyitott a szalon ajtaján…

Otto von Kleisky a szokott helyén ült a hatalmas karosszékében. Ulrich döbbenten látta, hogy apja a tábornoki díszegyenruhájába öltözött! Mellette a kisasztalon a gyógyszerei helyett egy üveg Asbach konyak állt!
Ulrich jövetelét észre sem vette. A kandalló tüzét nézte meredten. A kezében lévő pohár üres volt, és az üvegből is jócskán hiányzott már.
Ulrich leült a szemben lévő székre. Apja észrevette, lassan ráemelte véreres szemét. Úgy tűnt, egy pillanatig azon gondolkozott, hogy ki ez itt! Lassan felfogta, hogy az egyetlen fia ül vele szemben!
– Be vagy jelentve? Nem emlékszem rá! Ha nem, akkor tűnj el! Nem lehet hozzám csak úgy, mindenféle jöttmentnek bemászkálni!
Csengetni akart az inasnak, de Ulrich eltette a keze ügyéből az aranyozott csengőt.
– Beszélnünk kell! – mondta határozottan Ulrich.
– Nem kell! Takarodj ki innen! Az, aki rám küldi a Gestapót, ráadásul koholt vádakkal, az áruló és pusztulnia kell! – mondta szokatlanul nyugodt, inkább vészt jósló hangon a tábornok.
– Nem, nem! A Gestapót a régi cimborád, Hermann Göring küldte ide. Ő fosztott meg a rangodtól is! Mindezt azért, mert megölted anyámat, titkos ügynököket fizettél le mert csak az számított, amit te akartál! Az, hogy más mit gondol, mit akar, mit érez, az neked semmit nem jelentett! Az önző, cezaromán és skizofrén éned diktált mindig, mindent ebben az elátkozott rohadt házban! – mondta éles, de remegő hangon az őrnagy.

–  Te csak egy koszos áruló vagy – legyintett az apja. – Hiába kaptál vaskeresztet, elárultad az édes hazámat! Azzal árultad el, hogy te voltál a „jó gyereke” annak a mocskos hazaáruló anyádnak! Te magadévá tetted az ő förtelmes nézeteit, tetszett neked, hogy a Fürert és a nemzeti szocializmust gyalázza, hogy spion volt a saját házamban! És, – fenyegette az ujjával, – te miattad halt meg Dietrich is, az egyetlen igazi fiam! Ő lehetett volna a birtok ura, az eszmém ápolója, a Kleisky név méltó utóda! – ordította.

Megpróbált felállni, de nem sikerült neki. Visszarogyott a karosszékbe. Remegő kézzel színültig töltötte a poharát és a felét meg is itta! Az arca természetellenesen vörös volt. Az erek kidudorodtak a homlokán.
– Csak egyszer kérdezem meg – mondta halkan Ulrich. – Te ölted meg anyát? Jól gondold meg a választ!
Kleisky a fiára emelte véres szemeit. A részeg indulat mellett egy őrült agy által mozgatott arcmimika tette félelmetessé!
– Én, vagy más, nem mindegy? Annak a féregnek pusztulnia kellett! Mint ahogy pusztulnia kell mindennek, ami az enyém! Azt mondtad, elveszítjük a háborút! Ugyanezt mondta ez a Gestapo tiszt is! Ha ez így van, akkor ne maradjon meg semmi! Semmi! De először neked kell pusztulnod, mert te hoztad a házamra a bajt! – ordította, de elfogyott a levegője és fulladni kezdett.
Máskor a gyógyszeréért nyúlt ilyenkor, most azonban csak a konyakját vedelte. Kiitta az egészet ami a poharában volt. Zihálva vette a levegőt, az ajkai kékes színűek lettek!
– Utoljára kérdem. Te ölted meg? – kérdezte halkan Ulrich.
– Én – mondta és részeg vigyor ült az arcára. – Én! És öröm volt nézni, ahogy elernyedt az a romlott teste! A Hazának és a Führernek tartoztam ezzel! De nincs még vége! Végrehajtom, amit megkövetel tőlem a Reich iránti becsület és szeretet! Mindenki meglakol a tetteiért! Kivétel nélkül!
Ulrich minden ízében reszketett! Úgy érezte, most elő kell vennie a revolverét és pontot tenni ennek az egésznek a végére! De nem tudta megtenni! Csak állt ökölbe szorult kézzel! Az apja gúnyosan nézett rá!
– Mi van? Nem mered? Látom, hogy mi jár a fejedben! Megölnél, de nem mered megtenni! De ne aggódj! Ha eljön a pillanat, én nem habozok majd megölni téged! És eljön az a pillanat hamarosan… Minden áruló megkapja a járandóságát!
Ulrich sarkon fordult és kirohant a szobából. A folyosón még hallotta, hogy Otto Kleisky artikulátlan hangon énekelni kezd. „SS marschiert in Feindesland… Und singt ein Teufelslied”…

Hírlevél

Hírlevél

Értesüljön elsőként akcióinkról és új kiadványainkról!

Sikeres feliratkozás!