Borbusz gyengesége

Kr. e. 450 Massalia, Gallia

Most nagyot lépünk vissza az időben. A mai nyüzsgő életű Marseille-be megyünk, amelynek helyén állt egykor a szépséges Massalia. Görögök alapították és lakták ezt a kis városkát, amely fontos kereskedelmi központtá lett az idők során. Ide látogatunk most…

Két és fél évezreddel ezelőtt itt jött a világra egy kisfiú, aki a Borbusz nevet kapta. Nem indult jól az élete. Alig volt négy éves, amikor meghaltak a szülei, mert véletlenül romlott osztrigát ettek…

A kis árvát a nagyanyja vette magához, és tizenhat éven át gondoskodott róla. Nem volt könnyű dolga, annyi szent! A fiú gyorsan nőtt, és minden kortársánál nagyobb és erősebb volt. Ez még nem lett volna baj. Az már kevésbé volt örömteli, hogy Borbusz nagy ereje igen kevés ésszel párosult. Valljuk meg, a fiú sötét volt, mint a szén, ezt ellensúlyozandó viszont jó sok agresszivitás szorult bele.

Borbusz számára két út kínálkozott. Vagy halász lesz, mint mindenki más a városban, vagy harcos. Kétségünk sem lehet afelől, hogy melyiket választotta.

Massalia akkoriban újabb és távolabbi területeket vont az ellenőrzése alá Gallia hosszú tengerpartján. Folyamatosan alapították az új városokat, úgy mint Agatnét (ma Agde), Antipolist (ma Antibes), Nicaeát (ma Nizza), Monoecust (ma Monaco); a spanyol parton pedig Rhodét (ma Rosas), és Empoiraet (ma Ampurias).

 

Ez persze nem ment simán. Kisebb-nagyobb csetepaték, harcok árán lehetett csak elfoglalni ezeket a területeket, az ifjú Borbusz pedig hamarosan a legnagyobb harcosuk lett, akire nagyon büszkék voltak Massalia polgárai.

A nagyanyó már rég nem tudta átölelni hatalmas unokáját, de Borbusz szaga miatt nem is nagyon akarta. Belátta, hogy felnőtt lett az ő „kicsikéje”…

– Most már nyugodtan mehetek az utamra – mondta neki. – Nincs már rám szükséged fiam. Felnőttél immár…

Borbusz morgott valami köszönet félét az orra alatt, és ügyetlenül megsimogatta a haját…

Tavasszal meghalt a nagyanyó. Borbusz illően eltemette, ahogy azt kell, majd elment a kikötőbe, hogy egy kis bort vegyen magához. Ez általában néhány halász súlyosabb sérülésével járt, de hát ő ilyen volt. Harcos… Ma azonban gyászolt, ezért kivételesen a kocsmát is rommá törte… Senki sem hibáztatta, hisz’ szomorú volt…

Két hét múlva Borbusz a Gallia belső területeire induló hódító csapatok egyikének lett a vezetője. Hatalmas pallost kovácsoltatott magának, és azzal aprította az ellent. Pajzsot nem használt soha, a testébe fúródott nyílvesszőket csak úgy kihúzkodta magából. A fertőzések elkerülték őt, amit a nagy mennyiségben elfogyasztott bornak tulajdonított.

Kegyelmet, könyörületet nem ismert. Az élet semmiféle értéket nem jelentett számára. Igaz, a saját élete sem… Gallia erdeiben élt a csapatával, és onnan indult a portyáira. A kisebb falvakat csak simán felégették, a nagyobb településeket pedig leigázták. A férfiak nagy részét megölték, a nőket pedig használták és dolgoztatták. Így teltek számára a dolgos hétköznapok…

 

Egyszer azonban mindenkinek eljő a végzete. És a harcosok többségénél nő alakjában! Nem volt ez másként Borbusz esetében sem. Mélyen bent jártak már Galliában. A Massif Central hegységben (akkor persze még nem volt neve), vertek tábort. Borbusz elrendelte, hogy építsenek kunyhókat, hozzanak vizet, az asszonyok pedig főzzenek. Ő maga az alvezérével és egyetlen barátjával, Agapiosszal elindultak, hogy a közeli fennsíkról körülnézzenek. Egy idő múlva Agapiosz észrevett a távolban egy csomó vadkecskét. Úgy gondolta, hogy érdemes volna elejteni egyet-kettőt. Tárkonnyal megszórva és erősen fokhagymázva szerette.

– Köllene kecske – szólalt meg. – Akár kettő…

Agapiosz, mint látjuk, nem volt a szavak embere. Ezért is voltak barátok. Borbusz sem beszélt sokat. Inkább ütött…

– Hát, akkó eriggyé…

– Együtt tán hamarabb menne…

 

Borbusz bólintott, mert kiváló stratéga lévén egyből rájött, hogy együtt sokkal könnyebben ejtenek el két vadkecskét. Óvatosan közeledtek a legelésző állatokhoz, és megbújtak egy sziklaperem takarásában. A kecskék jó kövérek voltak mind. Látszott, hogy bőven van errefelé ennivaló fű. Úgy negyvenen lehettek.

 

Agapiosz kilőtte az első nyílat, és a kecske összerogyott. A többi azonnal futásnak eredt, de sajnos rossz irányba. Pontosan a sziklaperem felé, ahol a harcosok lapultak. Amikor átugrottak a peremen Borbusz csak felemelte a karját, és hatalmas ütést mért az egyik ugró bak oldalára! Hallatszott a bordák reccsenése. Hogy a munka precízen legyen befejezve, a szörnyű pallosával még lecsapta szegény kosnak a fejét.

– Na. Akkó ez megvóna – mondta Borbusz és felállt. – Aztán finom legyen ám…

De nem fejezte be a mondandóját. A távolban mozgást látott. Szorosan megmarkolta hát a pallos markolatát, de rögtön el is engedte. A mozgó alak lassan kibontakozott a párából. Egy szalmaszőke hajú, szép arcú lány közeledett feléjük. Még nem vette észre a két szörnyű alakot, ezért vidáman énekelve haladt a völgy felé. Borbusz megbabonázva nézte őt…

Amikor a lány meglátta őket, felsikított és elejtette a nála lévő batyut. Dermedten állt, minden ízében remegett, és patakzottak a könnyei. Úgy érezte, eljött immár a rettenetes vég.

– Lelüvöm – mordult fel Agapiosz, de Borbusz olyan szemekkel nézett rá, hogy azonnal módosította az ötletét.

– Nem lüvöm le. Meggyömiszköljük…

– Elhallgass bitang! – hördült rá Borbusz. – Fogjad a dögöket, és mennyé’ le a táborba. Majd gyüvök…

Agapiosznak esze ágában se volt ellenkezni vele. Nem akart idejekorán az Istenek Kertjébe távozni. Felkapta a vállára a kecskéket, és sietve távozott. Jobb volt ez így mindenkinek…

 

Borbusz tétován elindult a lány felé, miközben hevesebben dobogott a szíve. Nem értette, hogy mi ez. Még soha az életében nem érzett ilyet. Máskor, hasonló esetben – mert volt ám hasonló eset szép számmal, – odament a lányhoz, asszonyhoz és elvette, ami kellet. Később pedig, mert zavarta a lányok sivalkodása, egyszerűen agyonütötte őket. Nem a düh, vagy a harag vezérelte. Nem. Borbusz a csendet szerette, a madarak énekét…

Most azonban nem ezt tette. Megállt a remegő lányka előtt és kihúzta magát. Így az már csak a derekáig ért. Ekkor Borbusz olyat tett, amit még soha. Rámosolygott a lányra…

– Kérlek, nagy harcos, ne bánts engem – szólalt meg sírós hangján a lány. – Nem ártottam én soha senkinek egész életemben…

– Nem köll tüllem félni… – vigyorgott sután Borbusz. – Csak úgy erre jártam, oszt’ láttam, hogy gyüssz, gondótam megkérdem, mi járatba errefelé…

A lányka kissé megnyugodott, de még mindig méregette annak a lehetőségét, hogy futásnak eredjen-e hazafelé. Különös módon azonban ez a nagy- és rettenetes harcos már nem keltett benne rémületet. Inkább kíváncsi lett rá.

– Gyógyfüveket szedtem odafent. Árnikát, angyalgyökeret, gyopárt, de találtam medvebogyót és palástfüvet is… Sok betegséget lehet velük meggyógyítani, tudod?

– Öhö… Osztán merre lakol? Elmehetek veled oda? Vigyáznék rád, hogy bajod ne legyen. Annyi gané gyün-megy a hegyek közt…

– Jó, gyere. De lehet, hogy apám, haragudni fog.

 

Régebben, de akár csak egy nappal ez előtt is Borbusz úgy gondolta volna, hogy csak nyugodtan haragudjon az apa. Szempillantás alatt levágja a fejét, és kész. El van intézve az ügy. De most nem!

Bizony ehhez hasonló gondolat sem fordult meg még soha az agyában, ugyanis azt remélte, hogy nem haragszik majd a lány apja! Ettől aztán megrendült egy pillanatra.

– Tán csak nem ült valami rossz szellem a fejembe? – morfondírozott. – Mán csak az köllene… Vagy ez a szép lány zavarta össze fejemet? Áhh…

A kezével úgy hessegetett a feje körül, mintha darazsakat kergetett volna. Lassan ballagott a lány mellett le a völgybe, miközben meredten, megbabonázva nézte őt. Kis idő múlva megálltak.

– Adjad csak ide a zsákodat. Nehéz az neked… – mondta, majd elvette a nehéz gyógyfüves batyut és vállára vetette.

– Pedig elbírom ám. Minden újholdkor megjárom ezt az utat. Akkor a legerősebbek a növények…

– Cipelni akkó is nehéz, na. Egy jánynak… Meg nem is illendő. Embered nincs neked? Aki vinné?

– Nincs senkim. Apámmal élek. Birkáink vannak, abból élünk.

 

Csendben ballagtak tovább. Borbusz fejében gyorsan forogtak az igencsak olajozatlan kerekek. Csomó mindent mondott volna a lánynak, de nem tudta, hogy ilyenkor mit is kellene… Végül csak kinyögött pár szót, de nem volt könnyű neki…

– Osztán mi neved, he?

– Kyra. Apám néha Kisvirágnak is nevez.

– Kisvirág… Az szép. Akkó én is így híllak! Amúgy éngem meg Borbusznak hínak. Néhányan híttak má’ büdös óriásnak is, de azok má’ nem élnek…

Kyra megállt és végignézett Borbuszon. Amit látott, az egyszerre volt szörnyű, ijesztő és lenyűgöző. Először is, a férfi hatalmas volt. Ő alig a derekáig ért neki. A testét borító állatbőrök irgalmatlanul szutykosak voltak, és rettenetesen büdösek is. Maga Borbusz is koszos volt, a zsíros fekete haja a vállát verdeste, de a hatalmas izmai és az izzó mélyfekete szeme lenyűgözte Kyrát. Már semmi félelem nem volt benne. Inkább kíváncsi volt. Nagyon kíváncsi…

Borbusz is pillogott. Nézte a lányka szalmasárga haját, a hófehér bőrét a karján, de leginkább a kék szeméről nem tudta levenni a tekintetét. A harcos még nem tudta, de már elveszett! Ettől a pillanattól fogva már nem az volt, aki eddig. Valami örökre megváltozott…

 

Kyra apja, Diarmuid a verandán állt, és a hegy felé pillogott. Arra, amerről a lányának jönnie kell majd, ha végzett a növények begyűjtésével. Aggódott, mert Kyra késett. Hamarosan lemegy a nap, és akkor baja eshet a lánynak. Leginkább a farkasoktól féltette. Nagyon sok volt belőlük mostanában.

Már majdnem elindult a hegy felé, amikor meglátta a lányát közeledni egy hatalmas férfi mellett! Tudta, érezte, hogy baj lesz! Reggel nem a kakas, hanem a tyúk kukorékolt, márpedig az, mint tudjuk, bizony nagyon rosszat jelent!

 

A lánya és a harcos lassan közeledett. Diarmuid nézte őket és érezte, hogy valami nem kerek. Valami nem úgy van, ahogy annak lennie kéne… És akkor rájött, hogy mi az! Az ott Kyra mellett egy harcos! Hatalmas pallos lóg az oldalán. Az egyik vadbarom a sok közül, akik elveszik az itteniek földjét, jószágát, életét! De ez a harcos Kyra batyuját viszi, és folyamatosan vigyorog rá!

– Biztosan bolond ez – gondolta Diarmuid. –  Egy normális harcos nem kísérné a lányt, hanem megerőszakolná, és megölné… Ajjaj… Aggódva készítette a keze ügyébe a kardját…

 

De nem volt rá szükség. Kyra és a harcos megérkeztek. A lány az apjához szaladt és megölelte. Borbusz nem lépett közelebb. Előbb kihúzta a bőrtokjából az irgalmatlan méretű pallost, és beleszúrta a földbe. Ránézett Kyra apjára és így szólt:

– Én Borbusz vónék a partrul, Massalia városábul. Mostan olyat tettem, amit nem szokok. Ide szúrtam a kardomat, hogy lássad, békével gyüttem! A szívemnek kedves jányod miatt tettem, mer’ akit ő szeret, aztat én nem bántom…

 

Borbusz eddigi életében még soha nem élt át ilyesmit! Megtetszett neki egy lány! Kedves szavakat mond neki, és az apját sem üti agyon, hanem békével szól hozzá! Meg is zavarta őt mindez…

– Üdvözöllek Borbusz harcos! Jer, légy a házam vendége – mondta Diarmuid. – A vendég nálam ételt, italt kap, és megpihenhet. Mivel a lányomat is megkedvelted, megengedem, hogy beszélgess vele, persze csak a jó ízlés határain belül!

Borbusz egy csomó szót nem értett az apa beszédéből. Jó ízlés, megengedem, vendég… ezek mind ismeretlen fogalmak voltak számára, de úgy vélte, majd lassacskán megérti őket.

Kyra megterített, és a cseréptányérokra szedte az ételt. Bárányhúst, gyümölcsöt, pitát tett Borbusz elé. A harcos már nyúlt volna a húshoz, amikor Kyra megállította.

– Ó, nem! Előbb mosd meg a kezed! Nagyon piszkos.

– Micsinájak a kezemmel? – nézett döbbenten a lányra.

– Mosd meg. Tudod mit? Gyere inkább velem…

Megragadta a férfi szutykos kezét, és húzta maga után a patakhoz. Belegyalogoltak a térdig érő tiszta vízbe. Kyra egy cserépedényből vízben áztatott hamut markolt ki, és összedörzsölte a tenyerében. Mutatta a férfinak, hogy tegye ezt ő is.

Borbusz gyanakodva nyúlt bele a cserépbe. Kimarkolt egy nagy adag hamut. Szagolgatta, bizalmatlanul nézegette, majd lassan összedörzsölte a lapátnyi kezeit. Kyra lemosta a vízben a hamut, Borbusz követte. Amikor kiemelte a patakból a mancsokat, döbbenten látta, hogy azok fehérek lettek! Utoljára két éves korában látta ilyennek!

– Hát nézzé má’ ide, milyen lett… Ettül a fekete hamutul lett fehér. Ki érti eztet… – csóválta a fejét.

– Igen – nevetett Kyra. – Ezt mindig így csináljuk evés előtt.

Hirtelen gondolattól vezérelve a lány az arcát is bemázolta a hamuval. Borbusz hangosan nevetett, majd ő is belemarkolt a vödörbe és bekente vele a szutykos képét. Néztek egymásra, és hangosan nevettek!

Ekkor azonban Borbusz a patakmeder nyálkás köveinek köszönhetően megcsúszott, és hanyatt vágódott a patakban! Amint prüszkölve kiemelte a fejét látta ám, hogy Kyra is elmerül a vízben, majd a hamutól maszatosan, elázott hajjal bukkan fel.

 

Ebben a pillanatban örökre vége lett a köztük lévő félelmeknek, aggodalmaknak! Egymást látva fuldokoltak a nevetéstől. A könnyük is potyogott, csak azok nem látszottak a patak vízének cseppjeitől…

Egy óra múlva mentek vissza a házhoz. Csendesen ették meg a vacsorát. Borbusz a lány kérdésére, hogy kér-e még egy kis sültet, bólintott, majd maga elé húzta a tálat. Jóízűen falta a báránycombot, miközben hol Kyrára, hol az apjára nevetett. A lány és az apja is mosolygott, csak Diarmuid mosolya volt kissé erőltetett, mert a harcos épp most falta fel az egész heti élelmüket…

Másnap Borbusz elküldte Agapioszt és a csapatát északra, hogy dolgozzanak. Keressenek falvakat, városokat és tegyék amit ilyenkor szokás. Öljenek, raboljanak, meg ilyesmi. Ja, és nem kell sietni! Ráérnek ősszel visszajönni ide…

Amikor hat hónappal később Borbusz csapata Agapiosz vezetésével megérkezett, az óriás harcos már szelíd nős ember volt! Barátja és alvezére döbbenten látta, hogy Borbusz hajába virágok vannak fonva, és az egész embernek valami szörnyű illata van. A tisztaságé…

Agapiosz elszomorodott. Itt áll előtte egykori vezére, barátja, harcostársa. Egészen biztos, hogy beteg lett a feje. Házat épít! Ahelyett, hogy elvenné valakiét. Felesége van! Pedig annyi nőt szerezhetne, amennyit csak akarna. És ez a nő parancsolgat is neki! Megfürdeti! Hát miféle élet ez, he?

– Akkor nem jössz vissza a partra? Massalia vár téged. Pihennénk egy kicsit, aztán napkelet felé támadnánk! Mióta nem öltél már?

– Két napja – mordult rá Borbusz. – Ahun vannak ni…

Agapiosz arra fordult, amerre a barátja mutatott. A kerítésre négy hatalmas farkas bőre volt kifeszítve.

– Bántani akarták a nyájat…

Agapiosz nem kapott levegőt. Borbusz pár tetves farkast ölt meg a gallok helyett! Nagyon elkeseredett. Hátra fordult és csapatával elindult Massalia felé. Szomorúan vette tudomásul, hogy megint kevesebben vannak egy nagy harcossal. Egy csöppnyi szalmahajú némber vette el a józan eszét!

– Ha hazaértünk meggyászoljuk a vezért – mondta hangosan a bandájának. – De példának jó volt az, amit láttunk. A nő, mint olyan, életveszélyes! Elveszi az eszedet, és egy roncs lesz belőled, akár mekkora hős vagy! Én mondom nektek cimborák, hogy nem jól van ez így! Nagyon nem jól…

 

Agapiosz hat év múlva járt újra a völgyben. Csak távolról, az erdő széléről nézett le oda. Szívfájdító volt számára, amit látott! Az egykori barátja – virágokkal a hajában, a háza előtt ült a földön, ahol három szalmahajú gyerek próbálta ledönteni őt. Borbusz nagyokat nyögött, majd hanyatt dőlt a fűben. A gyerekek körülugrálták és diadalmasan kiáltoztak.

– Győztünk! Legyőztük a nagy harcost! Mama, legyőztük apát!

Agapiosz megfordult és visszarohant az erdőbe. Fájt a szíve, hogy így látta a barátját. Legjobban azonban az fájt neki, hogy a hatalmas pallos még mindig a ház kapujában állt a földbe szúrva. A kard a harcos élete, a társa, a mindene. Nélküle semmi az ember. Semmi…

Agapiosz nem nézett többé hátra. Ment, ment és megpróbált nem gondolni arra, amit látott. Borbuszra, a házra, a finom étel illatára és a szalmahajú gyerekekre sem. Sietve csörtetett a hegyi ösvényen, amikor meglátta a lányt a patak parton! Vizet mert egy nagy amforába. Derekáig érő szalmaszínű haja és a dús keblei megremegtették Agapiosz érzékeit. Lassan elindult a lány felé. Észre sem vette, hogy az ujjaival megfésülte a zsíros haját…

Részlet a Vidám Katonakönyv c. kötetből

Részletek

Írj egy kommentet