A jámbor Theo atya…

Végre elérkezett ez a nap is! Pedig nagyon nehezen telt ám el az a hat év, ami alatt a kis Theofil Becket noviciusból a „tiszteletre méltó” Theo atya lett. De most már vége, és Theo büszkén feszít apja előtt a reverendájában. Végül is, kiérdemelte, és ezt nem is vitatja senki… Tiszteletet ugyan még senki sem mutatott iránta, de azt is ki kell érdemelni errefelé. Természetes. Nem is volt ezzel semmi gondja…

Theo persze soha a büdös életben nem akart pap lenni, de nem tehett ellene semmit. Az apja kemény ember volt, és közölte a fiával, hogy vagy pap lesz, vagy kitekeri a nyakát. Ennyi a lehetősége. De ez egy szabad ország, így hát Theo választhatott…

Az öreg Joe Becket kántor volt Bigginhillben a helyi templomban, ezért úgy gondolta, hogy a nem túlságosan okos fiának is itt a helye. Ide nem kell az a temérdek ész. Ha átvergődik valahogy a papi szemináriumon, és (némi segítséggel) felszentelik, akkor már sínen van az élete. Mindig lesz mit ennie, innia. Az utóbbit különösen fontosnak találta.
Úgy vélte, hogy a fiának is megfelel majd az az élet, amit a papjuk, Bradley tiszteletes él. Húsz éve ismeri őt, és ennyi időn át látta, hogy a városka papjának lenni nem túl megerőltető feladat. Eleinte még úgy vélte, hogy a cölibátus tiszteletben tartása nehezére eshet a papoknak, de Bradley atya erre alkalmazott megoldása megnyugtatta az öreg Beckettet. Bradley atya ugyanis nagyszámú, és felettébb odaadó természetű hölggyel tartott fenn kapcsolatot. Természetesen nem itt Bigginhillben, hanem a környező városokban, de még a szomszédos Texasban is! Persze nem papként ismerték őt arrafelé, hanem fog- és WC kefe ügynökként. Nem kell röhögni! Tisztességes munka az. Nagyon is tisztességes…

Mivel a biblia szerint a cölibátus megszegése bűn, ezért Bradley atya szorgalmasan meggyónta az eseteket az adott városok templomaiban szolgáló paptársainál. Amikor ők jártak itt a városkában hasonló ügyben, akkor Bradley is feloldozta őket a „bűneik” alól.
– Mi, kefeügynökök tartsunk össze – mondta komoly arccal ilyenkor.
Így aztán mindenki jól járt. Úgy élhettek, mint bárki más, és a bűntudat sem gyötörte őket, hisz’ felszentelt pap oldozta fel valamennyiüket, Istennek pedig van elég baja a világgal, miért törődne az ilyesmivel…

Egy szó mint száz, Becket papa beíratta a fát a szemináriumba, és most itt áll előtte a gyerek felszentelt papként. Büszke volt rá! Nem gondolta volna, hogy sikerül neki. Kicsit szégyellte is magát, hogy alábecsülte a gyereket, de egyszer olvasott valamit a genetikáról, meg ilyenekről. Ott az állt, hogy buta apának buta fia születik. Ez törvény. Mivel az öreg Joe tudta magáról, hogy nem egy Einstein, ezért nem is feltételezte, hogy a fia valaha is orvos vagy fizika professzor lehetne. Most úgy érezte, igaza volt…

Este elmentek megünnepelni a nagy napot. A kocsmában Mary, a szakácsnő nagy adag chilis babot és félig átsült steaket tett eléjük, majd juharszirupos palacsintát is kaptak a végén. Természetesen néhány üveg söröcske is legurult közben.
Az asztalnál ott ült Bradley atya is, aki úgy érezte, itt a helye a mentoráltja ünnepi vacsoráján. Mivel tudta, hogy Mary a szomszéd város papjának „közeli barátja”, ezért a lánytól (cinkos pillantások közepette) extra adag sültkrumplit, és „bélelt” sört kapott. Minden korsóba került egy kis ír viszki is…
Jó volt a hangulat! Éjfél körül egymásba kapaszkodva énekelték „ az én babám ha leteper” című remekművet. Az, hogy a városka lelkipásztora ehhez még illetlen mozdulatokat is tett, senkit nem zavart. Bigginhill lakói szerették a papjukat…

De, mint tudjuk az életben semmi sem lehet tökéletes. Bigginhillben sem. A hideg zuhany másnap délben érkezett. (Akkor szokott). Az öreg postás, „Nyúlláb Jack” meghozta a püspökség levelét. Ebben az állt, hogy Theonak, még a majdani szolgálati helyének kijelölése előtt egy fontos gyakorlati feladatot kell elvégeznie, ami igazolhatja, hogy alkalmas a papi hivatás ellátására. Ez a feladat nem más, mint az, hogy el kell mennie a Görbe Fenyő hegyen élő indián törzshöz, és ott egy éven át hittérítői munkát kell végeznie! Ennyi.
Theo sírni kezdett. Nem a megtiszteltetéstől, hanem attól, hogy őt szemelte ki az a vén szenilis majom erre a feladatra. Tudott volt ugyanis, hogy onnan ezidáig hittérítő vagy megskalpolva, vagy körülmetélve, vagy faládában érkezett vissza! A Pocsolya indiánok vad népek voltak. Nem akartak rezervátumba vonulni, nem akartak iskolát, tv-t, rádiót, autót. Csak egy dolgot akartak. Azt, hogy azok a piszok Sápadt Arcúak ne háborgassák őket…
A törzsfőnök, Nagy Pocsolya amúgy jó ember volt. Sokszor küldött le a hegyről fát, szarvashúst, mormota prémet, és ezért csak pár hordó Tüzes Vizet kért. Felettébb kedvelte ugyanis. Főleg a bükkfa hordóban érlelt öt éves viszkit. Néha egy-két kést, baltát, kötelet is rendelt a helyi szatócstól, de senkinek sem fizetett dollárral. Csakis prémmel vagy fával. Bigginhill lakói megszokták, hogy néha tollas fejdísszel ékesített, a vállán hatalmas íjat viselő indiánok mászkálnak az utcán. Senkit nem zavartak. Nem bántottak senkit, őket sem zaklatta a városka népe.

Egyedül a püspök urat idegesítette, hogy barbár indiánokat lát időnként a városban. Olyanokat, akik ellenállnak a Szent Keresztség felvételének. Ezért aztán időnként felküldött a hegyre néhány frissen avatott kispapot, hátha rábírják Nagy Pocsolyát, hogy alávesse magát a keresztelőnek. Mindhiába. A törzsfőnök makacs öregember volt…

Nem volt mit tenni. Theo lassan összepakolta a holmiját és a szent rekvizítumokat. Egy kosárban öt üveg misebort is elhelyezett, de nem felejtette el azt a két üveg Jim Beam viszkit sem, amit a törzsfőnöknek szánt ajándékba. Mindent bepakolt az öreg és rozoga dzsipjébe, majd némi gondolkodás után az öreg tangóharmonikáját is maga mellé tette az ülésre. Úgy érezte, kész az indulásra…
Az apja megölelgette és egy könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában. Bradley tiszteletes is eljött búcsúzkodni. Egy rózsafűzért nyomott Theo kezébe.
– Ez megvéd majd odafönt fiam. Bízz benne. Ha mégis bajod esne, ígérem, hogy a legszebb temetést celebrálom a tiszteletedre – vigasztalta a már amúgy is lelkibeteg gyereket.
– Akkor elidulok – mondta halkan Theo. – Egy év múlva itt leszek. Remélem…
Az öreg dzsip köhögve beindult, és lassan kikanyarodott a főutcára. Az út szélén néhány öregasszony hányta magára a keresztet. Bill, a városka temetkezési vállalkozója pedig beírta a noteszába a fiú méreteit. Hamarosan nekilát a koporsó elkészítésének…

A hegyre felvezető út néhány mérföld után elfogyott, és csak egy göröngyös csapás mutatta, hogy merre kell tovább mennie. A dzsip zihálva kúszott felfelé. A táj, amúgy szép volt. Az út hatalmas fenyőerdőn át haladt egy ideig, majd a fenyőt lassan felváltotta valami sűrű bozótos, de ez is megritkult hamar. Theo úgy gondolta, nincs értelme tovább mennie. Hamarosan sötét lesz. Megállt hát, magára húzta a hálózsákját és mély álomba merült a kocsi ülésén…
Hajnalban ébredt fel. A hálózsák dacára is vacogott a hidegtől. Kikászálódott a dzsipből, és a közeli bokorhoz ment, hogy könnyítsen magán. Miközben vizelt, körülnézett. A bokor körül használt óvszerek, gyűrött papírzsebkendők hevertek szétszórva. Látszott, hogy a város fiataljai gyakran feljárnak ide egy kis intim együtlétre.

Jólesően nyújtózkodott egyet, majd visszafordult a kocsi felé. Döbbenten látta, hogy a dzsipje tetején egy hatalmas rakás szarvas trágya gőzölög! Amint közelebb ment, észrevette, hogy egy sastollat szúrt valaki a trágyahalom közepébe!
Tudta, hogy a pocsolyák voltak itt az éjjel! Ez a rakás itt, egy figyelmeztetés! Minden ízében remegett. Tudta, hogy vissza kéne fordulni, de azt is tudta, hogy akkor nem tudna a tükörbe nézni többé. Elvállalta ezt a feladatot, hát végig is viszi. Ha túléli persze. Indítózott, és nagy gázt adva nekikormányozta az ócska dzsipet a Görbe Fenyő hegynek…

Délután érkezett meg a pocsolyák falujába. Már messziről látta a kis faházaikat, a füstöt, ami a közös tűzhelyről emelkedett a magasba. Begördült a házak közötti térre, és megállt. Nem számított semmi jóra. Úgy gondolta, legyen rajta túl mielőbb!
– Mindegy. Holnap reggel már úgyis ott állok az Úr színe előtt – gondolta.
Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Amit látott az merőben eltért attól amire számított. Néhány asszony nézte őt kíváncsi tekintettel és hat-nyolc gyerek jött közelebb hozzá. Előbb megbámulták a fekete reverendáját, majd a dzsipet kezdték tapogatni. Férfiakat sehol sem látott. Visszaült hát a dzsipbe és várt…

Egy óra múlva hatalmas rikoltozás közepette kicsi és foltos lovakon vagy húsz harcos vágtatott be a faluba. Szürke por gomolygott a nyomukban. Azonnal körül vették Theo dzsipjét. Egy izmos, fiatal férfi, akinek vörös csíkok tarkították az arcát és a testét, kinyitotta az ajtót. Megragadta Theo karját, kihúzta az ülésről és a csapat üvöltözése közepette a tér közepén álló totemoszlophoz rángatta. Ott egy másik indián vette át a halálra rémült Theót, és háttal az oszlophoz kötözte. Mindenki nevetett és artikulátlanul üvöltözött…
Egy pillanat múlva azonban csend lett! Az oszlop körül nyomakodó sokaság hátrébb húzódott, és utat engedett a közeledő öregembernek. Theo tudta, hogy ez csak a törzsfőnök lehet. Nagy Pocsolya, a főnök!
Az öreg tele volt aggatva medvefogakkal, farkas agyarakkal, és annyi színes toll díszítette, hogy ezektől inkább tűnt papagájnak, mint törzsfőnek. Megállt Theo előtt és a szúrós szemével vizslatta őt. Theo remegni kezdett. Úgy tudta, hogy az életéről dönthet most ez a cifra öregember…

– Szóval te vagy a következő hülye gyerek – szólalt meg tiszta angolsággal az öreg. – Látom, hogy az a vén agyalágyult püspök még mindig nem tett le arról, hogy elvegye tőlünk Nagy Manitout és a szellemeinket. Na, mindegy… A pocsolya indiánok lelke nem eladó! Így van? – fordult a népéhez.
– Így hát! Nem eladó! – üvöltötte egy emberként a falu apraja, nagyja.
– De, ha már ide fáradt ez a gyerek, kérdezzük meg, hogy ő mit gondol erről – intette le az üvöltözőket.

Theoban ekkor merült fel először, hogy talán egy kis körülmetéléssel, vagy egy közepes veréssel is megúszhatja ezt a küldetést. Egy kissé megnyugodott, de a remegése azért nem maradt abba.
– Van neved is fiam? – kérdezte az öreg.
– Theo atya vagyok – mondta halkan.
Hatalmas röhögés fogadta a szavait! Némelyik pocsolyának a könnye is folyt, pedig az súlyosan rombolja ám egy harcos tekintélyét. Theo nem értette, mi rosszat mondhatott…
– Atya? Hiszen még asszonyt se érintettél életedben! Hogyan lehetne akkor egy ilyen kis egértakony atya? Hány éves is vagy te fiam? – kérdezte az öreg.
– Huszonkettő… És igenis, egyszer már majdnem voltam egy asszonnyal…
Újabb vad röhögő hullám söpört végig a falu népén. Theo nem tudta, de ez épp a javát szolgálta. A pocsolyák látták, hogy az a vén agyalágyult püspök megint egy szerencsétlen és együgyű gyereket küldött a nyakukra. Ez itt nem harcos, még csak nem is férfi. Inkább gyerek, vagy asszony. Theo élete már nem volt veszélyben…
– Oldozzátok el – intett az öreg.
Amikor lekerültek a róla kötelek, Theo alig tudott megállni a lábán. Az öreg főnök éles szeme látta, hogy mi van. Hagyta, hogy összeszedje magát, és csak akkor intett, hogy kövesse.

A törzsfőnök sátra előtt ültek le a földre terített szőnyegekre. Theo döbbenten látta, hogy ezek mind egy szálig Nain Neizar perzsaszőnyegek, melyeket Kínában hamisítottak. A két-háromezer dolláros ár helyett húsz dollárért kaphatók! El sem tudta képzelni, hogy mit keresnek ezek egy indián törzsnél! Később persze érték még nagyobb meglepetések is…
– Na, fiam. Meséld el, hogy miért zavartad meg az életemet? Miért jöttél ide úgy, hogy tudtad, nem mehetsz haza innen ép bőrrel, he?
– Dominic püspök úr parancsára jöttem. Az lenne a feladatom, hogy misszionáriusi munkát végezzek itt.
– Na, és mi lenne az a munka, he?
– Krisztus tanításait kellene megismertetnem a népével…
– És az menne szerinted?
– Hááát… Most, hogy így körülnézek maguknál, nem nagyon…
– Na, látod – bólintott Nagy Pocsolya. – Nem ment ez száz éve se, húsz éve se, és nem fog menni most sem. Nem értem én a püspöködet fiam. Emberek mászkálnak a Holdon, ami nekünk szent. Repülőgépek húznak a hegyünk felett, ami szintén szent hely számunkra. Mindent elvettetek már tőlünk! Az egyetlen, ami még megmaradt, az a hitünk. Azt nem adjuk! Soha…
Theo ijedten látta, hogy néhány harcos előhúzta a kését! Szerencsére a törzsfőnök lehiggadt, és a szemének villanására mindenki eltette a bökőt. Nagy Pocsolya főnök magához intette az egyik fiát, akit – míly’ meglepő, – Kis Pocsolyának hívtak.
– Na, hozzad csak ide ennek a gyereknek a holmiját. Mindent.
Kis Pocsolya bólintott, majd maga mellé intette az öccsét, Legkisebb Pocsolyát, és elmentek Theo dzsipjéhez. Kivették a kocsiból a csomagokat és a harmonikát, majd mindent odatettek az öreg főnök elé a kínai perzsa szőnyegre. Időközben a főnök két oldalán helyet foglalt a Vének Tanácsa. Két-két cifrára festett harcos. Egyikük sem volt több negyven évesnél…
– Látom, kérdeznél fiam. Beszélhetsz…
– Nagy Főnök. Amit eléd tettek a fiaid, azok mind a személyes dolgaim. De van köztük ajándék, amit én hoztam neked. Nem a püspök úr küldte. Én hoztam magamtól. A viszki ott van a kosárban…
– Látom fiam, látom. De van itt bor is! Azt most meg is kóstoljuk a vénekkel…
– De az a szent misebor… – nyökögött Theo, de a törzsfőnök gyilkos pillantására beléfagyott a szó.

Az egyik „vén” a szarvasbőr kabátja zsebéből egy csillogó, krómozott dugóhúzott vett elő, majd gyakorlottan és szakszerűen kinyitotta az egyik üveg bort. Egy asszony valami sásból font tálcán üveg vizespoharakat tett a „vének” és Nagy Pocsolya elé. Ezek az olcsó vizespoharak megtalálhatók voltak Bigginhill valamennyi hamburgeresénél. Talán onnan kerülhettek ide…
Ekkor Theo, a poharak láttán úgy érezte, hogy az indián történetek illúziója örökre elveszett. Ezek itt csak az egykori nagy törzsek csóró leszármazottai. De ebben is tévedett…

Az asszony teletöltötte a poharakat a miseborral, és a Tanács tagjainak kezébe adta. Először a főnök ivott belőle, majd a négy „vén” is kortyolgatott a borból. Heherészve, vigyorgva nézegettek egymásra és az üvegekre.
– Rendkívül üde, friss, ropogós szőlő illatú és zamatú elegáns fehérbor – szólalt meg a Főnök. – Diszkrét parfümösségével és harmonikus lágy sav érzetével hódító bájos, fiatalos, reduktív, üdítő hatású primőr bor, Egyedülálló módon reprezentálja a Chardonnay fajtajelleget ez a rendkívül komplex illatú és zamatú gyümölcsös, üde sokoldalú bor, mely aperitifként éppúgy kiváló, mint halak, saláták, fehérhúsok és számos más étel kísérőjeként…
A többiek elismerően bólogattak, Theo pedig döbbenten meredt rájuk. Nagy Pocsolya észre is vette.
– Meglepődtél, úgy látom. Tudom is, hogy miért. Azt hitted, hogy mi csak egy koszos indián bagázs vagyunk itt a hegyen, akik szarvast és vaddisznót zabálunk, tüzes vizet iszunk, bálványokat imádunk és fehéreket skalpolunk. Ez így is van. Na, de nem egészen…

Theo tiltakozni akart, de az öreg főnök leintette.
– Mi az irokézek családjából valók vagyunk. Ide tartoznak a cserokik, a huronok, a kajuga, móhauk, és az onandága indiánok. Mi a tuszkaróra család vagyunk. Büszke és megvesztegethetetlen fajta. Nem megyünk rezervátunba, nem veszünk fel keresztséget, és nem keveredünk a fehérekkel! Ja, és nem használjuk, de nem is mondtuk ki soha a „sápadt arcú” szót rátok. Azt is ti regényíróitok kenték ránk. Az én népem egyszerűen csak „azok a görény fehérek” néven tisztel titeket! Amíg miattatok ki nem száradt a hatalmas Toowakka tó, kenuink voltak és halászhattunk. Mára csak egy tócsa maradt, a fehérek pedig röhögtek rajta, és pocsolyának nevezték. Mi viszont felvettük ezt a nevet a szent tavunk emlékére! Mert mi ilyenek vagyunk!

Megint dühös tekintetek meredtek Theóra, mintha ő lett volna az oka az indánok évszázados szenvedéseinek. Nagy Pocsolya dühe átragadt a törzs tagjaira is. A poharakat osztogató asszony érzett rá először, mit kell tenni ahhoz, hogy ne fajuljon el az ellentét. Ismét megtöltötte hát a poharakat.
A kedélyek azonnal megnyugodtak. A törzsfőnök kibontotta a viszkis üveget is, és néhány kortyocska erejéig minőségi ellenőrzést végzett a párlaton. Elégedetten csettingetett. Intett, hogy minden férfi kaphat belőle. A két üveg Jim Beam percek alatt elfogyott.

Nagy Pocsolya tovább turkált Theo holmija közt. Talált benne két alsónadrágot, melyeket kis piros szívecskék díszítettek. Boldogan emelte magasba, és a törzs tagjai nagy röhögéssel díjazták a mutatványt. A hátizsákban talált kegytárgyakat, a rózsafűzért és a biliát viszont nem mutogatta a főnök. Szépen egymás mellé fektette őket a szőnyegen. A lelke azt súgta, hogy azok nem méltók gúnyolódásra…
Már csak a harmonika maradt. Tudta, hogy az ott egy hangszer, de még nem látott ilyet közelről. Nézegette, megsimogatta, majd Theóra emelte a tekintetét. Már nem düh, inkább gyermeki kíváncsiság bújkált a szemében.
– Ez mi? – kérdezte.
– Tangóharmonika. Esküvőkön szoktam játszani rajta. Húsz dollárt kapok érte egy éjszakára…
– Na, akkor halljunk valami szépet… Ha tetszik nekünk, akkor kapsz vacsorát és alvóhelyet!
Theo a nyakába akasztotta a hangszert, miközben veszettül gondolkodott, hogy mit játszon. Country-t nyilván nem lehet, meg észak-ír dalokat se, de akkor mit? Végül igazi dél-amerikai tangót játszott. Folyamatosan, amíg késő éjszaka nem lett…

Amitola ajándéka

Jóval elmúlt már éjfél, amikor a törzsfőnök felállt, jelezve, hogy vége a mulatságnak. Intésére a falu lakói elindultak a szegényes kunyhóik felé. A sötétedéskor meggyújtott nagy tűz is alig pislákolt már. Véget ért a nap…
Theo egyedül maradt a harmonikájával. Úgy gondolta, hogy talán nem lesz baj abból, ha elveszi a holmiját a szőnyegről, és bevackol újra a dzsip ülésére. Így is tett. Felhúzta a hálózsákját és elaludt. Azért – csak a maga megnyugtatására – belülről magára zárta a fülke ajtaját…
Arra ébredt, hogy valami kapargatta a dzsip ablakát. Kinyitotta a szemét és azt látta, hogy egy csomó gyerek nézi őt a szélvédő üvegén át. Nem beszéltek, nem röhögcséltek, csak néztek. Theo kikászálódott a zsákjából és az autóból. Úgy mint tegnap, most is csak asszonyokat látott. Sem a törzsfőnök, sem a harcosok nem voltak sehol.
Theo viszont emberből volt. Éppen ezért vizelnie, sőt egyéb dolgokat is végezni kellett volna! De hol? És hol lehetne fogat mosni? Arról nem is beszélve, hogy mit fog enni? A dzsipet nem bántották a pocsolyák, leszámítva azt a nagy rakás vapiti szart a tetején. Akár vissza is mehetne a városba. Estére otthon lehetne…
A kisértés nagy volt, de a lelke úgy érezte, hogy nem teheti. Megfutamodás volna, ha hazamenekülne innen. Szégyenkezne az apja is, Bradley tiszteletes is, a püspök úr pedig soha nem adna neki saját gyülekezetet… Talán ez lenne a legkisebb baj. Őt az egész város egy jóindulatú, butácska de kedves gyereknek ismerte. Jó volt ez így. Az viszont nem volna jó, ha gyávának tartanák őt. Az rosszul esne…
Ezen gyötrődött, miközben egyre jobban szorította a szükség! Végül úgy döntött, hogy lemegy az egykori tóból megmaradt tócsa mellé, és ott elvégzi az ilyenkor szükséges teendőket. Elindult le a közeli völgy irányába…
A tábortól alig egy mérföldnyire van a nevezetes völgy, amit régen csillogó víz töltött meg. Ez volt az egykori Toowakka-tó. Nagy volt, tele hallal és vízimadárral. Őszre mindig a felére csökkent a víz szintje, de a tavaszi hóolvadáskor újra megtelt. Olyankor négy mérföld hosszú, és két mérföld széles volt. És mély is. Néhol elérte a száz láb mélységet. De mindez már régen volt… Most akkora csak mint két focipálya. A közepén egy kócsag álldogált a vízben, amely alig ért a térdéig. Valami ronda zöld és büdös moszat is úszott sokhelyütt a sáros, süppedős iszap fölött.
Most itt állt az egykori gyönyörű tó partján Theo, a frissen felszentelt vikárius. A reverendája eljét felemelve csukott szemmel, és átszellemült arccal vizelt bele a tóba. Hosszan és boldogan. Amikor végzett beléhasított a felismerés, hogy előbb talán fogat kellett volna mosnia! Dühösen nézett körül…

Ekkor látta meg a lányt. Egy fatuskón ült, és őt nézte. Theo mélyen elszégyellte magát. Ez a lány mindent látott… Nagyon szép lány volt, azt meg kell hagyni. Tágra nyílt szemmel nézett Theóra, és mosolygott.
Indiános ruházata volt, de nem teljesen. Például mokaszin helyett tornacipőt viselt, a Greenpeace aktivisták pólója volt rajta, a hollófekete haját pedig rikító rózsaszín selyemkendővel fogta össze. Theo bólintott felé és ügyetlenül próbálta rendbe szedni a ruházatát.
– Őöö… Dicsértessék az izé… Hello…
– Jó reggelt barátom – mosolygott rá a lány. – Nagy szerencséje van, hogy csak én ültem itt. Láttam ám, hogy mit tett. Nagy Pocsolya főnök biztosan lenyisszantotta volna ezért a micsodáját. Attól, hogy már halott, még szent hely ez a tó…

Theo esetlenül toporgott. A kezében tekergette a fogkeféjét, és hol a földre, hol a lány elé nézett. Rápillantani viszont egyáltalán nem mert. Pedig érdemes lett volna…
– Bocsánat kisasszony! Nem tudok én semmit. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt! Fontos feladatom lett volna, de már az első nap kudarcot vallottam. És most is… Maga előtt pis… izé… Tudja na…
A lány elnevette magát. Jóízűen és felszabadultan kacagott!
– Egy dolgot biztosan látok. Azt, hogy magát ideküldte valaki, de az a valaki egyáltalán nem készítette fel erre az útra! Maga a western filmekből és a regényekből ismeri csak az indiánokat. Úgy általában. Bennünket pedig semmenyire se. Igazam van?
– Abszolúte… Ezért jártam így, ahogy jártam.
– Na. Akkor segítek ezen a gondján – mosolygott a lány. – Előbb bemutatkozom, jó? A nevem Amitola, vagyis Szivárvány. A törzsben így szólítanak. Itt születtem, de anyám itt hagyta a törzset, és visszaköltözött New Yerseybe. Engem is vitt magával. Anya ugyanis néprajzkutató volt, és feljött ide a hegyre, hogy tanulmányozza a pocsolyákat. Ez olyan jól sikerült, hogy megszülettem! Apám a törzsfőnök öccse volt. Ha nem hal meg, ma is itt élnénk…
– Fogadja őszinte részvétem. Nyugodjon békében. Biztosan nagy harcos volt…
A lány megint elnevette magát.
– Nincs miért. Apám nem harcban halt meg, hanem Kanadába ment az algokin törzshöz, és beállt közéjük. Ez itt azt jelentette, hogy halott. Aki elhagyja a törzset egy másikért, annak elégetjük a testét. Jelképesen persze. Egy kis bábut vetünk a tűzre. Amúgy apám ma is él, négy fia van ott… Voltam nála két éve…
– Akkor maga nem is igazi pocsolya…
– Dehogynem. Itt csak az apa számít, ő pedig az volt. Amikor anyával elmentünk innen, az egész törzs táncolt és siratódalokat énekelt két éjszakán át. Az akkori törzsfőnök, Wooletaqua, aki Nagy Pocsolya apja volt, azt mondta, hogy a szívünknek örökké itt a helye. Az pedig visszahoz majd ide. Úgy lett. Elvégeztem az egyetemet és visszatértem. Orvos vagyok. Szemész. Az egyetlen szak, ami semmit sem ér errefelé…
Theo tátott szájjal hallgatta a lányt. Úgy érezte, hogy ő lehet az, aki megvédi majd az atrocitásoktól, mert hát tanult nő, és a törzsből való! Lehet, hogy hallgatnak a szavára…
– Na, és ezzel a névvel, hogy Amitola, felvették az egyetemre? Csak úgy?
– Nem. Ezzel meg sem próbáltam. Az anyukám vezetéknevét és egy gyakori, népszerű keresztnevet jegyeztettem be New Jersey prefektúráján. Ezért lett hivatalos nevem is. Judith Mackory. De a Szivárványt jobban szeretem…
– Akármikor elmehet innen, vagy már soha többé nem láthatja az édesanyját?
– Természetesen elmehetek– mosolygott a lány. – Itt szörnyű a tél. Novemberben mindig hazamegyek, de májusban már jövök is vissza. Itt vagyok igazán boldog…
Theo bólogatott. Lassan kirajzolódott a szeme előtt egy új évezred indián törzsének az élete. Íjakat és lovakat használnak, termékenységi és esőtáncokat járnak, de többeknek látott a kezén karórát, sokan hordanak mokasszin helyett sportcipőt, és nem lepődne meg, ha tv-t, rádiót vagy mobiltelefont is találna a pocsolyáknál. Más lett a világ. Megpróbálják megőrizni a hagyományaikat, de egyre nehezebben megy…
– Engem miért nem zavartak vissza a városba maga szerint? Nem szeretnek. Akár meg is ölhetnének, de nem. Egész éjjel zenélnem kellett nekik. Talán azért nem bántottak még…
Amitola intett Theónak, hogy üljön le mellé, akinek ez finoman szólva sem esett nehezére. A fatönk nem volt túl nagy, így szorosabban nyomódtak egymáshoz, mint az illett volna a fiú szerint. Melege lett! Ráadásul Amitola még a vállára tette a kezét. Theo szeme előtt elhomályosult a világ…
A lány mindezt észre sem vette. Ő csak azt akarta, hogy ezt a félénk, zavarodott és szerencsétlenné tett fiút kitaníthassa az itteni szokásokról, hogy bántódás nélkül tölthesse el itt azt az egy évet, amit rámért az öreg püspök. Tudta, hogy ez a fiú inkább meghal, minthogy szégyent hozzon az apjára, a városára és az egyházára. Úgy döntött, hogy a védőszárnyai alá veszi őt.

– Figyelj rám barátom! Nem baj, ha tegeződünk ezentúl ugye? Nekem könnyebb úgy… Szóval… Nem fog megölni téged senki. Ez is Amerika területe, a törvényei ide is érvényesek. Senki sem akarna börtönbe kerülni miattad. Na. Most egy kicsit hosszabban fogok beszélni, de hidd el, megéri végighallgatnod.
Nagy Pocsolya főnök apja, Wooletaqa volt. A nevének jelentése, az Ember Védelmezője. Békés főnök volt. Ő aztán nem harcolt senkivel. Igaz, nem is volt kivel, mert más törzsek már régen elmentek innen, a fehérekkel meg leginkább csak kereskedett. A Pocsolya törzsnek az volt a szerencséje, hogy a hegyek és a tó nem kellett senkinek, ezért háborítatlanul élhettek itt.
Amitola megállt egy pillanatra, mert elvonta a figyelmét Theo retkes nagylábujja, ami kilógott a lyukas zoknijából és időnként a földet kapirgálta vele…
– Na, szóval… Amikor a Grithay-völgy bányáit megnyitották a húszas években, a tó víze a bányjáratokon keresztül elszivárgott. Pár év alatt eltűnt a Szent Tó! A kenuink ott száradtak szét az egykori part szélén! A törzs persze bosszút követetelt a főnöktől, de ő nem engedett senkinek. És neki volt igaza… Idejött az állam akkori kormányzója, és százezer dollár kártérítést adott a törzsnek, valamint felajánlott egy nagy területű rezervátumot valahol Utah-ban. Tisztességes ajánlat volt…

– De miért maradtatok itt? – kérdezte Theo. – Itt, ezen a büdös, iszapos helyen…
– Azért, mert itt élünk ezer évek óta! Itt vannak a halottaink, az őseink szellemei, minden ideköt bennünket. Wooletaqa úgy döntött, hogy elfogadja a pénzt, de a felajánlott rezervátum helyett inkább a környező hegyek tulajdonjogát kérte. Megkapta. Nem örök időkre, csak kétszáz évre… De addigra úgysem él már itt egyetlen pocsolya sem…
– Ennél azért több kell, nem? Valami más indok is volt úgy vélem…
– Volt. Mrs. Ruth Goldsmith. Ő volt az indok… Bigginhill polgármesterének a neje…

Theo pillogott. Nem tudta eldönteni, hogy röhögjön-e, vagy inkább ne, de nem akarta megbántani se a lányt, se a törzset. Végül elnyomta magában a röhöghetnéket, de sokkal jobb kedve lett, annyi szent.
– Arthur Goldsmith asszonya? Miféle „indok” lehetett ő?
– A szerelem – mosolygott a lány. – Az nagy úr ám! De titok ez is… Elmondanám, mert tudnod kell, ha itt akarsz maradni, de egyetlen szóval sem említheted senkinek! Esküszöl?
Theo lelkesen bólintott.
– Esküszöm. De el sem tudom képzelni, hogy miféle szerelem szövődhetett a bibircsókos orrú, felettébb rusnya asszony, és bárki emberfia között! Az apám egyik bátyja, Bob udvarolt neki sok évvel ezelőtt, addig, amíg fel nem bukkant a „vastag” Goldsmith. Két nap múlva Ruth kisasszony úgy rúgta ki a nagybátyámat, hogy öröm volt nézni. De Bob bácsikám örült csak igazán! Egy rémes hárpiától szabadult meg, minden cirkusz nélkül…
– Akkor hát tudod kiről van szó – mosolygott Amitola. – Ő miatta vagyunk itt. Ő volt az oka, hogy nem költözött el innen a Pocsolya Népe.
A lány látta, hogy Theo csak vigyorog az orra alatt, pedig több komolyságot várt volna el tőle. Végül is egy csomó ember jó vagy rossz sorsa történetét készül megosztani vele. Szóvá is tette!
– Valóban érdekel a sorsunk, vagy viccesnek találod a történetemet? Mert akkor inkább itthagylak, és nem segítelek többé. Akkor pedig kellemetlenségeid lehetnek itt. Például, körülmetéltet a főnök…
Theo elsápadt, Amitola pedig megenyhült. Megsajnálta ezt az ártatlan fiút, és mitagadás, tetszett is neki. Az, hogy a mamlasz Theo egy felszentelt pap, cseppet sem zavarta…
– Ööö… Persze, hogy érdekel. De muszáj volt egy cseppet röhögnöm, mert elém került Ruth kisasszony képe. Az pedig valami iszonyatos…
– Így van. Na, akkor elmondom, hogy miért maradtunk itt a sáros pocsolya mellett… Wooletaqua, volt akkor a Főnök. A fia, Nagy Pocsolya akkor még csak kis pocsolya volt. A főnöki cím várományosa. Amúgy van neki rendes neve is. Maatoskawah. Azt jelenti, Fehér Medve…
– Jobb mint a pocsolya – pillogott Theo.
– Valóban… De ha állandóan közbeszólsz, akkor estig sem leszünk meg…
Theo engedelmesen összébb kuporodott, és egy kissé közelebb nyomakodott a lányhoz, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre a fiú közeledését, azt viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Theo másik lábujja is kilógott a szutykos zokniból…

– Szóval… Egy nap, van annak már vagy harminc éve is, megjelent itt az a nő. Csak úgy egyszerűen beügetett a tábor közepére egy lovon. Wooletaqua, az öreg főnök csak ámult. Idejön egy fehér nő és még csak puska sincs nála! Ekkora szemtelenség lenyűgözte az öreget. Ruth Walker – akkor még ez volt a neve, – leugrott a lóról, és az öreg főnök felé indult, aki a kunyhója előtt üldögélt éppen. De ilyet nem lehet ám! Csak úgy a törzsfőnök elé állni! Azonnal le is kapta a kisasszonyt a tíz körméről pár markos legény. Wooletaqua azonban intett, hogy hagyják békén. Megengedte, hogy leüljön vele szemben egy medvebőrre. Egy asszony! A harcosok úgy gondolták, hogy rossz szellemek kerítették a hatalmukba az öreg főnök fejét…
– Akkor is olyan iszonyúan csúnya volt szegény nő? Mert most valami rettenetes…
– Mondhatni. Chenoa mama, aki a védelmezőm itt, azt mesélte, hogy a „Fehér Karvaly” kicsi volt és kövér. Olyan orra volt mint a jávorszarvasnak, és egy hatalmas vörös bibircsók ült a végén. Szép fekete bajuszka is éktelenkedett a bibircsók alatt. Nem értette, hogy Wooletaqua miért nem skalpolta meg azonnal! De nem. Az öreg főnök inkább leültette, és odahívta a fiát, hogy tolmácsoljon. Jött is az, de nem egyedül. A sámánt is odacipelte a sátor elé!
A sámán meglátta a nőt és remegni kezdett. Verte a víz, és a szeme kidülledt a rémülettől. A nőre mutogatott és azt rikácsolta, ez itt a rossz szellemek legrosszabja! Ez itt nem Wakan Tanka (Nagy Szellem) küldötte, hanem Woantoutu, a Rettenetes Gonoszé, ezért démonűzést kell végeznie azonnal!
Theo vigyorgott. Már a lelki szemei előtt pergett a film az ördögűzésről, ahol a sámán a büdös tóba meríti alá Ruth kisasszonyt, majd felnégyeli egy nagy rozsdás késsel. De nem így lett… Szivárvány rámosolygott a fiúra, majd folytatta a történetet.

– Szóval, a sámán démont űzött volna és azonnal, Wooletaqua főnök azonban elzavarta. Azt mondta, hogy majd ő eldönti, hogy ez a csinos kisasszony démon-e, vagy sem. A sámán és a törzs legnagyobb döbbenetére estig beszélgetett vele, majd felültette maga elé a lovára, és elindultak a város felé. Hazavitte a nőt Wooletaqua főnök!
Ott aztán megindult a szóbeszéd! Bigginhill lakói közül sokan tudni vélték, hogy Ruth kisasszony a Pocsolya főnök szeretője, mások biztosan tudták, hogy Ruth nem más, mint Wooletaqua apjának a lánya, így aztán a nagyfőnök testvére! Rengeteg hasonló rémhír keringett a városban, de hamar lekerült a lepel a titokról! Wooletaqua minden másnap beügetett a városba, és hol virágokat, hol egy jó nagy és szépen megnyúzott vapitit vitt ajándékba a nőnek. Ezt már nem nyelte le a város lakossága. A helyi Ku-Klux-Klan tagok, mind a tízen, hatalmas máglyát raktak a város szélén az út mellett, ott ahol a főnök járt be a városba. Azt ordítozták a tűz mellett, hogy – kinyírunk büdös rézbőrű, ha fehér asszonyra nézel!
Egy kis idő múlva megjelent Wooletaqua. Leszállt a lováról és megkérdezte a csürhét, hogy mi a gond? Azok habzó szájjal hörögtek mindenféle baromságot, tudod te is, hogy miket… Wooletaqua unottan hallgatta őket, majd eléjük köpött, és elindult Ruth háza felé. Ekkor azok ott rárontottak, aminek az lett a következménye, hogy mind a tízen kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb sérüléseket szenvedtek, Wooletaqua főnöknek pedig elveszett az egyik sastoll a varkocsából. Nos, attól kezdve nagy tisztelet övezte őt a városban.

– Na, és miért nem vette feleségül őt? – mocorgott Theo. – Mert ez a nő valamikor, évek múlva csak hozzáment a „vastag” Goldsmith-hez.
– Nem sokon múlott – mosolygott a lány. – A főnök kikérte a Vének Tanácsának véleményét, akik szerint feleségnek idehozni egy démont, egyet jelent a törzs pusztulásával. Ezt megelőzendően, két fiatal harcost kijelöltek arra, hogy titokban levágja az orrát Ruth kisasszonynak, mert úgy talán már nem kell majd a főnöknek!
Volt aki kevesellte ezt, mert szerinte azt az orrot amúgy is le kéne vágni… Azt mondták, hogy a démonnak a tó mélyén a helye! Ez meg azért nem volt jó ötlet, mert a tó alig ért a térdük közepéig akkortájt… De a Nagy Szellem megsegítette Wooletaqua főnököt is és a Pocsoja törzset is. Nem fogod elhinni, hogy mivel…
– Gondolom, rájött a főnök, hogy nem fog működni a dolog, mert annyi minden szól ellene – pillogott Theo. – A törzs törvényei, meg ilyesmik…
– Nem, barátom. Az történt, hogy Ruth kisasszony egyszer vagy két teljes napig itt vendégeskedett. Külön sátorban aludt, mert nem akarta, hogy könnyűvérűnek lássák a törzs lakói. Nem is látták annak. Annál sokkal különösebbet dolgot láttak! Hajnalban a tó partján „mrs. Ruth” azt tette, amit te is az előbb. Állva vizelt a tóba! A „hölgy” bizony nem az volt, akinek mondta magát!
Theo visítva röhögött. Álmaiban sem gondolta volna, hogy Bigginhill jelenlegi „first Lady-je” férfi! Akkor viszont a „vastag” Goldsmith pedig „olyan”! Olyan izé… Buzi, bár egy felszentelt pap nem mondhat ki ilyen szót. Sőt. Nem is gondolhat ilyesmire…
– Szóval, férfi volt – fuldoklott Theo – és ez itt derült ki. Heejj, akkor azt hiszem, hogy – a törzsedet ismerve – már nem volt az amikor hazament.
– Majdnem – mosolygott Szivárvány. – Kínzó cölöphöz kötözték. Mindenki úgy gondolta, hogy az évszázados hagyományok szerint jár el a törzsfőnök. Kínzás, skalpolás, elégetés. De nem így lett ez sem… Wooletaqua kijelentette, hogy a rossz szellemek elhomályosították a látását, ezért helytelenül cselekedett. Ő nem tehet róla. Kizárólag a szellemek a hibásak, ezért ő nem is vállal emiatt semmiféle felelőséget, és nem érez lelkifurdalást se. Az egész ügyet lezártnak tekinti, miután „mrs. Ruth” elhamvad a máglyán.

– De hogy úszta meg mégis? Hogy lehet most a város második embere? – izgult Theo.
– Elmondom azt is – simogatta meg Theo kezét a lány. – A kínzó cölöphöz kötözve azt ordibálta, hogy ha elengedik, akkor ő átadja a Nagy Pocsolya törzs legszentebb ereklyéjét, ami az ő tulajdonában van. Az ő nagyapja szerezte azt még a polgárháború idején. Ez egy hatalmas főnöki tolldísz volt, amit az akkori csatározások során lopott el tőlünk valami koszos déli katona. Többen persze azt kiabálták, hogy máglyára vele, hazudik, de a főnök úgy gondolta, hogy az ereklye fontosabb, mint a szégyen. Elengedte őt. Három napot kapott arra, hogy visszaadja a díszt.
– Nem félt, hogy a „nő” eltűnik, és sohasem látják viszont?
– Nem. Két asszony ugyanis lement vele a városba. Azonnal megölték volna, ha próbálkozik valamivel, de nem volt semmi gond. Két nap múlva itt voltak az ereklyével. A vének és a főnök megvizsgálták, és hitelesnek találták. Az ugyan különös volt, hogy a dísz szegélyén egy Made in China szalag is díszelgett, de Wooletaqua szerint ez biztosan utólag került rá. Hiába… A szerelem nem múlik el egyhamar…
– És akkor most minden rendben van – bólogatott Theo. – Itt éldegéltek, vadászgattok, és nem akartjátok, hogy a hagyományaitok feledésbe merüljenek. Rendben. De hogyan tartjátok itt a fiatalokat. Azoknak előbb utóbb autó, tv, és egyéb mindenfélék kellenek. Elhúznak majd innen mint a szél…
Szivárvány csak mosolygott.
– Most egy évig itt leszel velünk. Választ fogsz lelni a kérdéseidre magad is – mondta a lány, majd felállt a farönkről, megölelte Theót és elsietett a sátrak felé.

Három hét telt el és szép lassan elfogytak Theo konzervjei. Már csak kettő maradt. Néha Szivárványtól is kapott egy kis vapiti húst és sok lepényt, amit a lány sütött egy agyagból tapasztott kemencében. A törzs is megszokta már a jelenlétét. A harcosok nem nagyon vettek róla tudomást, az asszonyok pedig nem értek rá vele foglalkozni. Szivárványon kívül leginkább a gyerekek és a törzsfőnök állt szóba vele.
Nagy Pocsolya nem mutatta ki, mert az méltóságán aluli lett volna, de megkedvelte ezt a mamlasz Theo gyereket. Az öreg szerint ide küldték ezt a szerencsétlen kölköt úgy, hogy nem tud szegény semmit!
– Dagadt Dinnye, az a vén hülye püspök a biztos halálba küldte volna ezt a gyereket, mert neki csak az a rögeszme számít, hogy bennünket megtérítsen – morgolódott magában. – De mi lenne, ha fordítva volna? Nem is rossz ötlet! Eszembe jutott valami…

Arra gondolt, hogy Theót indiánná neveli. De nem ám erőszakkal, mert az a városi papok szokása, hanem szeretettel. Az sokkal hatékonyabb. Na, persze ebben a munkában számított Szivárványra is, mert hát csak férfiember ez a gyerek, még ha nem is látszik annak. Azonnal magához rendelte Theót…

Folyt. Köv…

Részletek

Írj egy kommentet