Riport Vágó Gy. Zsuzsannával

Vörös Éva kereste fel Vágó Gy. Zsuzsannát, a Kassák Könyv és Lapkiadó alapítóját és egyik tulajdonosát. Kíváncsi volt rá: hogyan él, miként gondolkodik egy író és könyvkiadó a mai Magyarországon.

Éva: Beszélhetünk?
Zsuzsanna: Örömmel hallgatlak. Mesélni szeretnél?
Éva: Inkább kérdeznék, nem bánod?
Zsuzsanna: Ó, ez szokatlan, a legtöbbször én kérdezek.
Éva: Akkor?... Indulhat az első kérdés?
...Mosolyok ...

Éva: Szokatlan neved van... első ránézésre egyszerű, dallamos magyar név... Mégis honnan a Gy. a nevedben? És miért középen? Egyáltalán miért?

Zsuzsanna: Gy. az apai nevem, mint a görögöknél, a szlávoknál, a germán vagy az északi népeknél, akiknél még mindig fontos kinek a fia, kinek a lánya vagy, s ezt jelzik is a nevükben.

Éva: Tényleg fontos?

Zsuzsanna: Igen... a léleknek igen, ha a világnak nem is, a léleknek nagyon fontos, amíg itt él... kinek a gyermeke, hiszen tőle tanul mindent, ami a földi élethez, az emberséghez kell.

Éva: Van másik élet is a földi léten kívül?

Zsuzsanna (mosolyog): Erről kívánsz beszélgetni velem?

Éva: Mindenről, ami hozzád kapcsolódik, mindenről, ami fontos neked... ugye nem haragszol? Hogy mások egy kicsit jobban megismerhessenek... Szóval, a Gy. betű mindig ott állt a nevedben? Középen?

Zsuzsanna: A nevem 2002-óta őrzi Vágó György nevét, édesapám akkor tért vissza lélekhazájába. Ő nagyon sokat jelentett, s amíg élek, sokat jelent nekem -- úgy szeretett, ahogy egy szülőnek szeretnie kell gyermekét: derűvel, szíve legmélyebb megértésével, teljes elfogadással. Mindennap megköszönöm neki és a lélekhazának, hogy egy ilyen nagyszerű és kivételes földi segítő kísért utamon, amíg itt lehetett...

Éva (megdöbbenve): Visszatért lélekhazájába? Te hiszel ebben?

Zsuzsanna (nem válaszol... derűs mosollyal kis idő múlva): Csalódást okoztam?

Éva: Nem, egyáltalán nem... Tudod, sokszor beszélgetek különös emberekkel, hívőkkel és hitetlenekkel, ám van egy pont, amikor a hitetlenek tárgyilagos anyagi szemlélete meginog: amikor elvesztenek valakit, akit szeretnek.

Zsuzsanna: Velem nem így történt. Belül mindig tudtam, hogy a lélek halhatatlan.

Éva: Halhatatlan? De nem az emberre gondolsz?

Zsuzsanna: Az ember megformálása, az emberi életút alakítása a lélek feladata. Ugye, fordítva ez elképzelhetetlen?

Éva: Hogy egy ember formálni, alakítani tudná a saját lelkét? Számomra ez nagyon is elképzelhető... Az emberi tudat csodákra képes....

Zsuzsanna: Te most a lélekről beszélsz, nem az emberről... Az kétségtelen, hogy hatnak egymásra. A lélek irányítja az embert (jobb esetben), és az emberi tapasztalatok gazdagabbá teszik a lelket...

Éva: Azt mondod, hogy az emberi tudat volna a lélek? Amit egyes vallások léleknek neveznek?

Zsuzsanna: Szavak... szavak... az emberek kénytelenek szavakat kitalálni mindenre, hogy itt a földön megérthessék egymást, és megoszthassák a gondolataikat -- a szavak kölcsönösen elfogadott, egyezményes jelek.

Éva (mosolyogva közbekérdez): Szavakat találtak ki, hogy bántsák egymást?

Zsuzsanna: Ó nem, nem egészen erre gondoltam... Valóban sokszor erre is használják a szavaikat és az emberi beszédet, ám akik valóban érteni szeretnék a többieket, és van saját mondanivalójuk, szükségük van a közös nyelvre, melyet valamennyien használunk. Lehet más utakon is láthatóvá, érzékelhetővé válni a világ számára: a zene és a művészetek egyéni, ám mindannyiunk számára érthető nyelvén.

Éva: Te melyik nyelvet választottad? A szavakét, a dallamokét, vagy a képekét?

Zsuzsanna: Mindegyik bennem él, csodálni, élvezni tudom őket, ám magam inkább a szavak nyelvét használom.

Éva: Ó, igen... nagyon sok könyv van a polcokon. Saját munkáid?

Zsuzsanna: Van köztük néhány.

Éva: Hány könyvet írtál?

Zsuzsanna: Nem számoltam. Többet, mint amennyi megjelent.

Éva (csodálkozva): Kiadatlanok? Ahogy Prokopiosz, a justitianusi udvar történetírója mondta kéziratairól, melyek kiadatlanok maradtak?

Zsuzsanna: Prokopiosz anekdotáira gondolsz? Ó, nem... Ő nem adhatta közre Justitianus tilalma ellen Theodora császárné pikáns történeteit, melyek az udvari krónika részét képezték... Velem kicsit más a helyzet.

Éva: Nincsenek pikáns történeteid a korról, a kortársakról?

Zsuzsanna: Ó, én egészen másként nézem a világot... Nem tudom, mit értesz pikáns történetek alatt. Ha arra gondolsz, tudok-e, láttam-e, hallottam-e rémes, borzongató történeteket, akkor azt válaszolom: igen -- ám nem tartom közlésre méltónak őket. Maradjanak csak a helyükön... A múltnak ilyenformán nincs lendítő ereje a ma nagy feladataiban.

Éva: Ez érdekes, amit mondasz, mások szinte ebből élnek: látnak, hallanak valamit, egy kicsit kiszínezve rögtön elmesélik. Megtehetnéd, nem?

Zsuzsanna: Nem.

Éva: Miért nem? Ma már nincsenek császári tilalmak, az ember ma mindent megtehet, ahogy látom a világot, bármit meg is tesz.

Zsuzsanna: A császári tilalmaknál sokkal nagyobb erő munkál az emberben: te emberi tudatnak nevezted, én léleknek. A lélek tudja, mi az ember személyre szabott feladata, így hát azt is tudja: mit kell feltétlenül megtennie, és mi az, amit el kell kerülnie. A lélek tudása hatalmas.

Éva: Mindenkié?

Zsuzsanna: Igen, azt hiszem, ebben és még sok másban teljesen egyformák vagyunk. A Hermészi világkép szerint: egyek vagyunk. Hiszek ebben, tudom, hogy így van.

Éva: Egyek?

Zsuzsanna: Hadd idézzem Tatioszt, azt írta Az Élet szép ajándékaiban: Egy vagyok az emberek közül, nem több, de nem is kevesebb... Látod, ő már akkor tudta azt, amit mi még tanulunk csupán.

Éva: És szerinted ez igaz?

Zsuzsanna: Nagyon is. Alig van igazabb ennél az emberi életben.... Csak sajnos, kevesen figyelnek erre, pedig egy kis gondolkodással könnyen a nyomára bukkannának.

Éva: Azt hiszem, elakadtunk... Miért van több munkád, mint ami megjelent?

Zsuzsanna: Korszakok. Egy-egy korszak valamikor valamivel lezárul. Miért kéne valaminek megjelennie, amikor már nem fontos, hiszen aki írta, másként gondolkodik, más a szerepe, más a feladata?

Éva: Tudsz olyan könyvet említeni, amely megszületett, mégsem került az emberek kezébe?

Zsuzsanna: A Nagy B., a Történelmi kuriózumok, Iréné császárnő sorskönyve és Pico della Mirandola Életforrása... Biztos van még több is, ha visszagondolnék, talán eszembe jutna...

Éva: A Nagy B. -- furcsa cím... Csak nem egy regény?

Zsuzsanna: Talán életem története, csakhogy fiatalon írtam. Tekintsük inkább irodalmi naplónak.

Éva: Műfaja?

Zsuzsanna: Látod, ezért van helye az íróasztal-fiókban inkább, mint az olvasó kezében... Műfajaként a különöst említeném, ám ma már másként gondolkodom: tisztábban, egyszerűbben -- tisztelettel az ember iránt, alázattal az isteni világ törvényei és az élet iránt.

Éva: Hiszel Istenben?

Zsuzsanna: Ne hidd, hogy az emberek nem hisznek... Mindenki hisz valamiben, de nem biztos, hogy Istennek nevezi.

Éva: Szóval hiszel?

Zsuzsanna (csöndben mosolyog).

Éva (visszamosolyog): És a többi könyv miért maradt kéziratban?

Zsuzsanna: Lépcsők. Úgy gondolom, más lépcsőn állok, mint amikor írtam őket.

Éva: Ezek a lépcsők felfelé vezetnek?

Zsuzsanna: A lépcsők körülöttünk futnak -- minden embert a saját lépcsői ölelik körül.

Éva: Saját lépcsők? Ezt hogy érted?

Zsuzsanna: Ezek a lépcsők nem láthatók, de attól még léteznek. Ne úgy képzeld el, mint az inkatemplomok lépcsősorát, amely lentről egyenesen felfelé vezet. Ezek a lépcsőfokok tulajdonképpen mi magunk vagyunk: az első lépcső belőlünk indul, és ugyanoda tér vissza az utolsó: hozzánk. Ezek a lépcsők lágyan körülölelnek bennünket, s mivel körben futnak, egyiket sem hagyhatjuk ki, hogy a másikra lépjünk. Persze van megállás és kitérő is, esetleg visszalépés -- látod ezek ilyen lépcsők: pontosan mutatják, hol tartunk éppen...

Éva: Ez nagyon érdekes. Megmagyaráznád?

Zsuzsanna: A Delphoi Apollón-templom kapuján állt valamikor a felirat: Ismerd meg tenmagad... Tatiosz, Seneca, Marcus Aurelius és még sokan utalnak rá... Hiszen mindenkinek a legnagyobb gondja saját maga, ám egy egész élet kevés ahhoz, hogy kiderítsük magunkról a legfontosabbat: ki vagyok én?...

Éva: Ki vagy te?

Zsuzsanna: Hogy hol állok a saját lépcsősoromon, azt nem tudom, nem is tudhatom, hiszen az értékelés nem a mi feladatunk, nem is a világi megmérettetés dönt efelől...

Elfogadom Descartes gondolatait, melyet a filozófia első alaptételének állított fel: „Figyelmesen megvizsgáltam magam, ki is vagyok én valójában. Elképzeltem, hogy nincs testem, nincs világ, nincs tér, én sem vagyok. Ekkor belső szemem elől eltűnt a testem, a világ, a tér -- csupán magam maradtam, az a lény, aki mindig gondolkodott bennem... Pontosan megértettem: ha többet nem gondolkodnék mindent elveszítenék magamból... Rádöbbentem, olyasféle lény vagyok, amelynek egész lényege és természete abban áll, hogy gondolkodik -- léte nem függ semmilyen helytől, vagy anyagi jelenségtől.” -- Legyen az ő okos „alaptétele” a kérdésedre a válasz: még nem tudom, ki vagyok, azért jöttem a földre, hogy kiderítsem.

Éva: Melyik a legmagasabb lépcső?

Zsuzsanna: Az emberség lépcsője, vagyis az, hogyan végezzük pillanatnyi feladatunkat.

Éva: Úgy érted, mennyire emberségesen?

Zsuzsanna: Senecát említettem, hadd hivatkozzam ismét rá... az emberségről ő írt a legszebben...

Éva (közbekérdez): Utoljára Seneca fordításaid jelentek meg, igaz?

Zsuzsanna: Majdnem... A Tatiosz-életmű első gyűjteménye A Bölcs ember könyve, Seneca Az emberség nagykönyve és az Egymás kedvéért születtünk * Az életszeretet kézikönyve c. válogatás -- mindhárom könyv szinte egyszerre jött ki a nyomdából -- most, karácsony előtt.

Éva: Ez véletlen?

Zsuzsanna: „A világot nem a véletlen igazgatja, mindenek sorsát megszabták az istenek. Az emberi sors is szabott: születés és elmúlás felett nincsen hatalmunk. Mégis mi van az ember hatalmában? A döntés szabadsága: életünk mikéntje rajtunk múlik -- ekképpen sorsunkat magunk teljesítjük be.” -- Nos, Tatiosz szerint komoly élethelyzetekben nincs véletlen, gondolataival mélyen egyetértek.

Éva: Bocsáss meg, hogy a szavadba vágtam, annyi mindent kérdeznék tőled még... Mit is vallott Seneca az emberségről?

Zsuzsanna: Ó, igen, Seneca... Bár régen élt, mégis olyan, mintha most is köztünk járna, mintha fogná a kezünket, és a szívünket vigasztalná ... mintha arra kérne bennünket: soha ne adjuk fel az emberbe vetett hitünket... és gondolkozzunk. Könyveinek közreadásával szerettem volna fényét megidézni... Seneca üzenetei kortalanok, minden szava időszerű, ahogy megy a világ a maga útján, mindig talál okot a kétségbezuhanásra: Nostradamus idejében a két torony ledőlésétől számították a világ végét, a 18. században a következő század első éveire tették a nagy világomlást, a 20. században az ezredvég és a 3.évezred eleje lett a kritikus pont. Valamitől mindig félnek az emberek: Periklész idejében a perzsáktól, Julius Caesar korában a galloktól, a germán törzsek a szomszédaiktól -- azóta sem változott semmi, mindenki tart az erősebbtől, vagy attól, akit annak vél, és persze a szomszédaitól.

Éva: Végül is mondott Seneca az emberségről?

Zsuzsanna (szeretettel): Seneca szerint az emberségnél nincs hatalmasabb erő, mely a földet megjavíthatná, és a rosszakat megszelídíthetné. „Mi a legnagyobb az emberben? -- Az emberségnél nincs hatalmasabb földön és égen -- így tették roppant erejűvé az istenek az ember egyébként gyámoltalan és sokszor tanácstalan lényét: a magasból felruházták a szeretet jóságával, az élet harmóniájával, a szelíd és bölcs belátással és előrelátással.”

Éva: Seneca könyvei, vagy Tatiosz munkái állnak hozzád közelebb?

Zsuzsanna: Mindig azzal az íróval élek együtt és azonosulok, akinek munkáit kiválasztottam. Egy kicsit Tatiosz, vagy Seneca, esetleg Marcus Aurelius és Tolsztoj vagyok arra az időre. Jó érzés ez, kortalanná és helynélkülivé tesz. Általuk eljuthatunk bárhová, bebarangolhatjuk a világmindenséget...

Éva: Mégis melyik? Ne tarts hajlíthatatlannak, örülnék, ha válaszolnál.

Zsuzsanna: Persze, hogy válaszolok (kedvesen mosolyog), még ha nehéz is felelnem a kérdésre... Amikor Tatioszt olvasok, az ő munkáiban mélyülök el, Tatioszként gondolkodom; amikor Senecát, akkor Senecaként. Más korok, más földrészek, más emberek, más gondolkodás, bár a lényeg ugyanaz: Légy mindig jó!... És ezt a fajta jóságot -- az emberség fényét -- középen találod.

Éva: Légy mindig jó? Nem kérsz túl sokat az embertől?

Zsuzsanna: Nem kérem, csupán tanácsolom.... Mindenki a saját élet éli -- vagyis mindenki kormányos a saját életében, értsd úgy: kaptál egy hajót, amelyik a vízen úszik, és te vagy a hajó kormányosa...

Még valami: a hajó időnként más vizekre téved, ám a kormányos csak a saját hajójáért felel, vagyis igazán iránta tartozik nagy felelőséggel, úgyis mondhatnám csak a saját hajójáért vonható felelősségre.

Éva: Ó, a felelősség kérdése... nagy kérdés igazán.

Zsuzsanna: Ha nem a legnagyobb. A felelősség felveti a kérdést: hol a határ? Az ember önmagáért, saját életútjáért felel elsősorban, vagyis azért, amit mond, amit tesz, és amit gondol. Szavaival, tetteivel és gondolataival átlép a többiek lépcsőjére, vagyis mindannyian egymáshoz kapcsolódunk, hiszen minden összefügg mindennel.

Éva: Nemrégiben azt hallottam rólad, hogy polihisztor vagy. Valaki így emlegetett nyilvánosan...

Zsuzsanna (felnevet): Kassákot sem tartották polihisztornak, csupán azért, mert lépcsőről-lépcsőre hozzátett valamit ahhoz, hogy megváltoztassa az emberi gondolkodást. Úgy gondolom, ez a legtöbb, amit egy író és könyvkiadó tehet az emberért, az emberi sorsért.

Éva: Írónak, könyvkiadónak, tanítónak, előadónak tartod magad? Melyik vagy a sok közül?

Zsuzsanna: Ezen nem szoktam gondolkodni. Mindig azt teszem, amire éppen a legnagyobb szükség van: ha kell írok, ha kell, beszélgetek, a szervezés sem áll tőlem távol... ha hívnak, mesélek, ha felhívnak, és tanácsot kérnek, arra az időre belebújok a kérdező életébe.

Éva: Mégis ki vagy te? Bocsánat, szavaidat megfontolva, kis megszorítással kérdezem: most ki vagy te?

Zsuzsanna: Talán van, akiknek fontos a világ véleménye, a magam részéről másképp látom ezt. Egyébként sem lényeges, mit tettünk a múltban -- bár jelenünk minden pillanata a múltban gyökerezik, hiszen csak azt vagyunk képesek meglátni, majd megérteni, amin már túljutottunk. A szem előre is lát egy kicsit, de előbb visszanéz...

Éva: Akkor? Felteszem másként a kérdést... Ki vagy te elsősorban: tanító, filozófus, író, könyvkiadó, előadó, irodalmár, nyelvész, történész, kultúraszervező, gazdasági irányító, számviteli szakember, szerkesztő, művészeti tervező, tipográfus, műfordító... mi... mond már, kérlek.

Zsuzsanna: Jól van... Emberi hang -- ezt írtam a CanadaHun a Kanadai Magyarok Fóruma tagjaként a bemutatkozó lapomra. Számomra ez a legfontosabb. Legyen ez üzenet nektek, mindannyiótoknak: nem érdekes, kik vagyunk most, az viszont annál inkább, hogyan végezzük feladatainkat... Hogyan éljük az életet... Igen, ez a leglényegesebb, hiszen mindegy kivel találkozunk éppen, ahogy az is mindegy, mi történik velünk ezekben a kapcsolatokban -- az viszont már nem, hogy hogyan reagálunk ezekre a történésekre.

Éva: Hogyan?

Zsuzsanna: Az emberi lépcsőkön, a földi lépcsőkön is találkozunk emberekkel, akiknek akaratuk van. No, ez még nem volna baj... A probléma ott kezdődik, amikor kilépnek a saját lépcsőjükről... észre sem véve, hogy már a mi lépcsőinken járnak... Azt kellene megtanulnunk -- tulajdonképpen ezért vagyunk itt a földön --, hogy hol a határ...

Éva: A határ?

Zsuzsanna: Miért? Nem ez a legnehezebb? Tudni hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik... Ez hatalmas feladat, hiszen a másik ember gondolataiba nem láthatunk bele... Legalábbis itt a földön nem.

Éva (mosolyogva): Hajnalig beszélgetnek veled, annyi kérdésem volna még, hiszen nem beszéltünk igazán a könyveidről, irodalmi és filozófiai köreidről; katedrákról, könyvtárakról, művelődési intézményekről, előadásaidról; TV-ről, rádióról, újságokról, író-iskoládról... az emberekről, akik meghatározták ezt a kivételes életutat, amelyen jársz... Hidd el, sok kérdésem volna még... hiszen nem meséltél a Kassák Kiadó születéséről, és arról sem, hogy néhány hét múlva a Kassák Kiadó „nagykorúvá” lesz, hiszen 18. évébe lép 2008. január 8-án...

Zsuzsanna: Máskor... máskor inkább... Köszönöm, hogy meghallgattál.

Éva: Üzenet?

Zsuzsanna: Kalimonasszal búcsúzom... hiszen az ember számára a leglényegesebb a belső derű, ez a lépcsőfok vezet át a többiek megértéséhez és a helyesen értelmezett szeretethez: „ Amikor az emberek mogorván befelé fordulnak, próbáld megnyitni őket. Ha félreértik tetted és szavad, próbáld megérteni őket. Ha jót teszel velük, s mégis rossz szándékod hiszik, akkor se haragudj rájuk, hiszen a szívek éppúgy másként érzenek, ahogy a szemek másként látnak. Mivel a szemek nem egyformán tűrik a fényt, a száj sem mozdulatlan mindig: a szó, miként a dárda, sokszor a szív mélyére hatol. Csillapítsd a haragvó indulatot nyugtató simogatással, a szavakat hallgatással.”

Éva: Hallgatással?

Zsuzsanna: Nem mindig, de amikor kell, akkor igen...

2007. 11. 08.